Az ideológiák és nemzetkarakterológiák párhuzamos szerepeltetése, szabad cserélhetőségük eleve kioltja azt a lehetőséget, hogy az ember komolyan vegye őket…

Hangulatos, felolvasással egybekötött beszélgetésen mutatták be a múlt hét végén Hunčík Péter Határeset című regényét a somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtár olvasótermében.
A hangulatról főként a szerző gondoskodott, aki mosolyt csalva a szép számú közönség arcára úgy konfrontálta a regénybeli történetek egyikét-másikát a saját élettapasztalataival, hogy az akár egy stúdiószínpadi előadásnak is beillett. Fel-felpattanva ülőhelyéről, gesztikulálva mutatta, amiről épp beszélt: lássam csak az orrocskádat, puha-e – mondta, s nyomkodta beszélgetőtársa orrát –, bizony, füllentesz megint, sejtettem, s a pillanat varázsában nehéz is lett volna eldönteni, vajon a szerző szól-e, avagy Tomi, a Határeset naivan kedves, csintalan gyerekszereplője. Na most, az atombomba sem légből kapott eset, mármint hogy Tomi annak ledobásával kívánt volna a zeneiskolán elégtételt venni, a félelem, fájdalom, reális volt. Egyrészt bármily elképesztő – mondta, mutatta a szerző –, nyolcvankilenc előtt tényleg riogatták az embereket atombombával, nagyjából oly gyerekes következményeket várva használatától, ahogy azt Tomi a maga esetében elképzelte, másrészt tényleg nyűg volt zeneiskolába járni, és a kezeket meg az ujjakat mereven, mégis kellő lazasággal tartani a zongora fölött – mondta és mutatta Hunčík Péter.
A továbbiakban aztán az egybegyűltek nem is fantázia és valóság szétválasztásának hamupipőkés gondjaival múlatták az időt, hanem a regény fogadtatására terelődött a szó (Zsiga bizonyára értékelte volna, mutatott a szerző Zalabai faliképére), kedvező kritikai visszhangjára, páratlan közönségsikerére (a Határesetnek pár hónappal a megjelenése után második kiadása is fogyóban), egyáltalán: a siker titkaira. Akadt olvasó, aki a gyerekkorú szereplők ártatlan hangjában s az ebből fakadó humorban vélte megtalálni a titkot, mások a mű demokratikus jellegét emelték ki, eszmei-nemzetiségi sokrétűségét. Ennek kapcsán kerültek szóba a regényben hangot kapó ideológiák és nemzetkarakterológiák, melyekről elhangzott, hogy párhuzamos szerepeltetésük, azonosságuk (vagyis szabad cserélhetőségük) eleve kioltja azt a lehetőséget, hogy az ember komolyan vegye őket.
Talán külön hangsúlyozni sem kell, hogy komolyság terén adósa maradt a rendezvény az olvasóknak és a Hunčík Péter-híveknek, ám a rendezvény szervezője és házigazdája, Bereck Zsuzsanna sem erre kérte a szerzőt. Akit végül az író-olvasó találkozót lezáró dedikálás pillanata nyomott vissza a székébe, míg – vele szemben – az olvasók soraiban vette kezdetét oldott nyüzsgés. A háttérben még Fazekas József korrigálta azt a bejelentést, mely szerint ’89 óta nem volt rá példa, hogy szlovákiai magyar szerző szépirodalmi munkája ezer fölötti példányban jelenjen meg s fogyjon el. Volt, mégpedig az Einstein harangjai című Grendel-regény, melyet 1992-ben adott ki először szintén a Kalligram. Ezzel a korrekcióval aztán mindenki úgy érezhette, a helyükre kerültek a dolgok. Vagy legalábbis a közmegegyezés határesetének közelébe.