Az „1%-os törvény” társadalmi hatása

Az „1%-os törvény” társadalmi hatása

Az egészségügy és az iskolaügy mind Magyarországon, mind Szlovákiában a nyilatkozók fokozott támogatását élvezte, ám nem azonos arányban

Magyarországon a parlament 1996. december 19-én fogadta el az 1%-os törvényt, amely 1997-ben lépett hatályba. Szlovákia adófizető polgárainak öt évvel később, 2002-ben nyílt először alkalmuk arra, hogy adójuk 1%-áról valamelyik közhasznú tevékenységet folytató civil szervezet javára nyilatkozzanak.

E tanulmány írásának pillanatában tehát a magyarországi állampolgárok már hét alkalommal, a szlovákiai állampolgárok két alkalommal élhettek törvény adta jogukkal. ĺrásunkban azonban nemcsak arra a kérdésre keressük a választ, hogy ténylegesen éltek-e ezzel a lehetőséggel, hanem szeretnénk elemezni és értékelni azokat a magyarországi és szlovákiai tapasztalatokat, amelyek mások által is hasznosítható tanulságokkal szolgálhatnak.

Azt azonban már a legelején meg kell jegyezni, hogy a két ország jogalkotói filozófiája eltér egymástól. Magyarországon 1+1%-ról beszélhetünk, ami a civil szférát és az egyházakat jelenti. Szlovákiában az első két évben csak 1%-ot lehetett a civil szektornak átcsoportosítani a fizikai személyek adóiból. Az 1% mindkét országban a fizikai személyek adójának 1 százalékát jelenti. A tanulmány írása közben Szlovákiában 2%-ra emelték az átutalható összeget, és bevették a gazdasági társulásokat is a törvénybe. Tehát 2004-ben Szlovákiában mind a fizikai személyek, mind pedig a jogi személyiséggel bíró gazdasági társulások adójuk 2%-át tudják közhasznú szándékkal átutalni a törvényben megjelölt civil, tehát nonprofit szervezeteknek.

Az 1%-os törvény értelme

Az „1%-os törvényben” az állampolgári adományozás és az állami javak egy része újraelosztásának olyan formájáról van szó, amely anonim, tömeges, konkrét civil szervezetnek szól, az állami adminisztráció segítségével, de az állam újraelosztó szerepének kiiktatásával, miközben a civil szervezetek a kapott támogatást a törvényi keretek között szabadon hasznosíthatják.

A fenti definíció mindegyik eleme nagyon fontos a témánk szempontjából:

Az állampolgár „személyesen” járulhat hozzá egy civil szervezet munkájához. Ez kapcsolódást, tudatos vállalást jelent. Ő dönt arról, hogy kit is támogat, és a támogatás sorsát, eredményességét nyomon követheti. Ennek az állampolgári magatartásnak kihatása lehet az egész adózási folyamatra, olyan technikát ismer és él meg az adófizető polgár, ami az állammal szemben más esetekben is érvényesíthető lehet.

Az anonimitás kizár mindenfajta lobbytevékenységet. A szervezet a kampányában meghatározott célcsoportot szólít meg, mégsem tudhatja meg, kik is voltak azok, akik az adójuk töredékét számára felajánlották.

Tömeges, hiszen minden adófizető polgár részt vehet benne. Saját elhatározásától függ, hogy él-e a lehetőséggel. Ennek fontosságát ki kell hangsúlyozni: mindenki adományozó lehet, nem csak a tehetősebbek.

Mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai 1%-os törvénynyel kapcsolatos érvrendszer legfontosabb pontja az volt, hogy a központi állami és alapítványi támogatásokkal szemben az 1%-os felajánlás elsősorban a kisebb szervezeteket szolgálja és területi megoszlása is kiegyensúlyozottabb. Ennek oka abban keresendő, hogy míg a központi alapokhoz nehézkes és nagyfokú szakmai felkészültséget igénylő pályázati rendszerek vezetnek, amelyeket a kisebb szervezetek nem tudnak teljesíteni, addig az 1% elnyerése a személyi kapcsolatrendszer, az eredmények megmutatása és a szűkebb környezetre gyakorolt hatás függvénye.

Az eredmények azt mutatják, hogy ezek a feltételezések beigazolódtak. Míg a központi támogatások 95%-a a nagy, tőkeerővel és megfelelő szakmai háttérrel rendelkező szervezetekhez vándorol, addig az 1%-os felajánlásoknak mindössze 34%-a a nagyoké, és 16%-a a legkisebbeké, 50%-a pedig a közepes nagyságú szervezeteké.

Tehát az 1%-os felajánlásoknak a civil szektoron belül esélykiegyenlítő/esélynövelő hatása is van. „Az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetése majdnem megkétszerezte azoknak a nonprofit szervezeteknek a számát, amelyek a központi költségvetésből támogatáshoz jutottak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormányzati támogatások olyan alapítványok és egyesületek ezrei számára váltak elérhetővé, amelyek a döntési központoktól meglehetősen távol működnek.

Költségvetési támogatásról van szó az állami ügyvitel segítésével, de az állami újraelosztás olykor önkényes döntéshozatalának kiiktatásával.

Maga az állam is lemond adóbevételeinek 1%-áról, hozzájárul a civil szféra működéséhez. Ez pedig az állam szerepének egyfajta újraértékelése is, a decentralizáció egyik lényeges formája, a demokratikus értékrend érvényesítésének demonstratív eszköze, és nem utolsósorban, az állam és a civil szektor kapcsolatának újszerű, pozitív újrafogalmazása.

A civil szektor működése szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy szabadon felhasználható támogatásról van szó. A szervezet maga döntheti el, mire használja a pénzeszközöket, szemben az alapítványi és egyéb támogatással, ahol célirányos, tehát „kötött” felhasználásról van szó. Az ilyen jellegű bevételeit a szervezet a működési költségeire is fordíthatja, amelyre alapítványi támogatást rendkívül nehéz biztosítani. Mindeközben a piaci szabályok érvényben maradnak, az állampolgárok felajánlásai („szavazatai”) döntenek arról, hogy kinek, mekkora támogatás jut.

Az 1%-os törvény a folyamatban résztvevőkre is hatással van:

A hagyományos, újraelosztó állami szerkezetben egy olyan elem jelenik meg, amely kimondja: nem csupán az állam jogosult dönteni a megtermelt javak felhasználásáról és elosztásáról, hanem az állampolgár is, mégpedig közvetlenül, egyéni döntésével, amelyet az állami adminisztrációnak végre kell hajtania.

Az adományozó tevékeny szerepbe kerül. Választania kell: az államnak adja-e adója 1%-át, vagy valamely szervezetnek. De azt is el kell döntenie, mely szervezet lesz az, melynek adója egy töredéknyi részét adományozza.

A civil szervezetnek új eszközökkel kell megmutatnia önmagát szűkebb és tágabb környezete előtt. Versenyhelyzetben kell bizonyítania hasznosságát, ami nem könnyű feladat, hiszen ez a hasznosság nem mindig mérhető az állami és a gazdasági szféra eszközeivel.

u Ugyanígy az adóhivatal, illetve az egész folyamatban részt vevő más állami szervek is transzparens módon kell megnyilvánuljanak. Ez komoly kihívás számukra, de egyben a szektorok közötti együttműködés fontos iskolája is.

u Nem szabad megfeledkezni a sajtó szerepéről. A tömegkommunikációs eszközök fontos szereplői, sőt segítői az egész folyamatnak. Hasznos együttműködések alakultak ki Magyarországon és Szlovákiában a sajtó és a civil szektor között. Az előbbi árengedményekkel vagy éppen ingyenes felületekkel, adásidővel segítette a kampányt, a civil szervezetek pedig folyamatosan tájékoztatták a sajtót a rendezvényeikről stb.

Említettük már, hogy a támogatások ügyvitelét az állami adminisztrációnak kell bonyolítania. Az állami hivatalnokrendszer azonban nehézkesen mozdul.

A törvény elfogadása az egyik legfontosabb mozzanat, de hogy az állami hivatalnokok ezt a törvényt végre is hajtsák, nagyon pontos végrehajtó rendelkezésekre van szükség. Tisztázni kell a kompetenciákat, a kötelességeket, a feltételeket stb. Éppen ez az a pont, amelyen a törvény akár zátonyra is futhat. Ha nincs kellőképpen, gördülékenyen előkészítve a törvény gyakorlati alkalmazása és végrehajtása, maguk a szervezetek, de az adófizető polgárok is olyan akadályokba ütközhetnek, amelyek kedvüket veszik az egésztől. E téren mindkét országban komoly problémák merültek fel. Nagyon sok egyeztetés, a gyakorlati teendők alapos végiggondolása, az adminisztratív akadályok minimalizálása nagyban javíthatják a szervezetek és az adakozók közérzetét, viszonyulásukat az egész folyamathoz. Minél nagyobbak az adminisztratív megkötések, követelmények, annál kisebb a szervezetek lelkesedése és adakozó kedve.

Az 1%-os törvény hatása a felmérések és a számok tükrében

Magyarországon több felmérés is vizsgálta az 1%-os törvény hatékonyságát, Szlovákiában egyedül a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatására támaszkodhatunk.

Szlovákiában a törvény elfogadása nem ütközött nehézségekbe: a civil szféra és a közvélemény is elfogadta. Magyarországon más volt a helyzet. A törvény elfogadását megelőzően élénk parlamenti és szakmai vita folyt, s magát a törvényt sem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel, beleértve a civil szektor egyes képviselőit is. 1996-ban a lakosság véleménye is megoszlott. A felnőtt lakosság 56 százaléka támogatta az 1%-os felajánlások lehetőségét, de 1999 tavaszán már a 86 százalékuk értett vele egyet. Ez a részarány a tényleges érintettek, vagyis az adófizetők körében még magasabbra kúszott: elérte a 90 százalékot.

Az elfogadó magatartás mögött különböző okok rejlettek. Más miatt helyeselték a törvényt az állampolgárok és más miatt a szervezetek. Amennyiben a szervezetek tevékenységi körét, tevékenységük tárgyát tekintjük célnak, magukat a szervezeteket pedig eszköznek, akkor elmondható, hogy az állampolgárok többsége első perctől fogva a célt tartotta fontosnak. Az emberek leginkább segíteni szerettek volna. Segíteni a szegényeken, betegeken, fogyatékosokon, természeti csapások áldozatain (22,8%), segíteni az egészségügy, a szociális ellátás és oktatásügy helyzetén (22,6%), valamint segíteni a rászoruló gyermekeken (10,1%). A szervezet ehhez számukra csupán eszközként szolgált. Jóval kevesebben voltak azok (20,3%), akiknek 1%-os felajánlás mögötti megfontolása magához a konkrét szervezethez kötődött.

Ezzel szemben a szervezetek – érthető módon – leginkább önmaguk anyagi helyzetének javulása miatt helyeselték a törvényt. Az egyik magyarországi felméréséből kiderül, a meginterjúvolt szervezetek 63%-a tartotta fontosnak, hogy a törvény javítja a szervezetek anyagi helyzetét, 61%-uk pedig azt, hogy a törvény felhívja a figyelmet a nonprofit szektorra – ezzel szemben az adományozó magatartás erősítésére gyakorolt hatását csupán 43%-uk tartotta fontosnak. Ugyanazon érme két oldaláról van szó – hiszen az adófizető és a szervezet is segíteni akar, de ez csak az eszközön, tehát a szervezeten keresztül realizálódhat. Ahhoz, hogy a szervezet elérhesse saját, s egyben az adófizető célját, pénzre van szüksége. Ahhoz pedig, hogy pénzhez jusson, láthatóvá kell tennie önmagát – s ez az összefüggés az adója 1%-áról rendelkező, de a helyzetet behatóan nem ismerő ember számára nem mindig válik világossá. Hogy egyértelművé váljon, arról a szervezet kampányának kell gondoskodnia.

Viszont több példa is jelzi, hogy az eszköz-cél dimenzió a szervezeten belül sem tudatosult. Amikor a szervezetek a kampány során önmagukat mint célt, nem pedig mint eszközt próbálták láttatni, annak nemegyszer gyanakvás, bizalmatlanság, „na, ki tudja, mire használnák azt a pénzt” vagy éppen „ki tudja, arra használnák-e azt a pénzt, amit mondanak” típusú kétkedés lett az eredménye. De fordítva is érvényes: azok a szervezetek jutottak a legnagyobb 1%-os bevételhez, amelyek a kampány során egyértelműen rámutattak céljaikra, s egyben önmaguk eszköz szerepére is (pl. Szlovákiában a Rákellenes Liga, a Sloboda zvierat állatvédő egyesület, vagy akár a Linguagym Gimnáziumi Alapítvány, amely több mint 10 ezer eurót kapott).

A törvény hatása a civil szektorra

A törvény elfogadása mindkét országban hangyabolyszerű nyüzsgést indított el a civil szférában. Ennek három célja volt:

1. a civil szektoron belüli tájékoztatás – belső kampány

2. a közvélemény tájékoztatása,

3. a közvélemény meggyőzése, hogy aki teheti, ajánlja fel adója 1 százalékát – ez alkotta a 2. ponttal együtt a külső kampányt.A belső kampány fő célkitűzése az volt, hogy informálja a civil szervezeteket az 1%-os törvényről, és arról, milyen lépéseket kell megtenniük ahhoz, hogy regisztrált szervezetként felkerüljenek azoknak a szervezeteknek a listájára, amelyek részesedhetnek az 1%-ból. A külső kampányt azután már maguk a szervezetek folytatták a nekik tetsző és megfelelő módon, ki sikeresebben, ki kevésbé sikeresen. Magyarországon a Nonprofit Információs és Oktató Központ (NIOK) szervezte a belső kampányt, Szlovákiában pedig a Fórum Információs Központ (Fórum informačné centrum, FIC) és az 1. Szlovákiai Nonprofit Szervízközpont (1. Slovenské neziskové servisné centrum, SNSC) 15 külön e célra felkészített regionális konzultáns segítségével. Az első időszakban (2001. november 15.–2002. január 31.) elsősorban szervezetek keresték fel a konzultánsokat, és épp az iránt érdeklődtek, hol, meddig és hogyan kell regisztráltatniuk magukat, s ehhez milyen iratokra és igazolásokra van szükségük. Végül is a 2001-ben bejegyzett 21 916 szlovákiai szervezet közül 4035 szervezet regisztráltatta magát. Az adófizetők nem igazán használták ki a regionális konzultánsok szolgáltatásait, inkább az egyes szervezetek által lefolytatott kampányokból tájékozódtak.

A belső kampánynak köszönhetően a civil szervezetek egyértelműen tudatosították, hogy élniük kell az 1%-os törvény adta lehetőségekkel, egy részük bejegyeztette magát, majd elindította a külső kampányt, amelynek egyrészt az volt a célja, hogy tájékoztassa a lakosságot az 1%-os törvény fontosságáról és értelméről, valamint az 1%-ról való rendelkezés gyakorlati teendőiről, másrészt pedig fellendítse az „adakozókedvet”.

Milyen eredményeket értek el? Milyen volt tehát a külső kampány, s általa az 1%-os törvény lakosságra kiterjedő társadalmi hatása?

A törvény hatása’ az adófizetőkre

Magyarországon a lakosság döntő többsége, az adófizetők pedig szinte valamennyien tudtak az 1%-os törvényről. Szlovákiában a lakosság nem egész háromnegyede, s az adófizetőknek is csupán a kétharmada tudott arról, hogy létezik ilyen törvény. A tájékozottság mértéke a növekvő iskolai végzettséggel egyenes arányban emelkedett, de még az egyetemi végzettségűeknél -–akiknek 92%-a tudott a törvényről -–sem érte el a magyarországi tájékozottsági szintet. A korcsoportok tájékozottsága sem volt egyforma: leginkább a 35-55 évesek értesültek a törvényről, akik egyben a legiskolázottabbak is voltak. „Első körben” a magyarországi kampány tehát effektívebbnek bizonyult, mert informálta a lakosság valamennyi rétegét, míg a szlovákiai kampány inkább az iskolázottabbakhoz talált utat.

A törvényről való értesültség azonban nem jelent automatikusan egyetértést is a törvénnyel. S attól, hogy valaki informált, még nem biztos, hogy él az 1%-os felajánlás lehetőségével. Ezt dokumentálja az 1. táblázat.

A fenti adatokból kiderül, hogy Magyarországon mind a lakosság, mind pedig az adófizetők törvényt ismerő csoportjának csupán egy nagyon szűk rétege nem értett egyet a törvénnyel. Az adófizetők törvényt ismerő és azzal egyetértő csoportja még így is az összes adófizető 90%-át alkotta, azonban ha megnézzük az 1. táblázat utolsó oszlopát, akkor azt látjuk, hogy csak minden harmadik nyilatkozott közülük!

Szlovákiában az adófizetőknek abból a csaknem kétharmadot kitevő csoportjából, amely informált volt, 40%-nyian éltek is az 1% felajánlásának lehetőségével. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy minden második informált adófizető nyilatkozott. Ha tehát a külső kampány második fázisának, a meggyőző szakasznak az eredményességét vizsgáljuk, akkor elmondhatjuk, hogy a szlovákiai kampány volt sikeresebb, hiszen azok közül, akiket képes volt informálni, több adófizető állampolgárt tudott rávenni arra, hogy adójuk 1%-át felajánlják valamelyik civil szervezetnek. Ha pedig a külső kampány mindkét célkitűzését értékeljük, akkor a következőt látjuk: a magyarországi kampány mindenkit képes volt informálni, de nem mindenkit tudott meggyőzni. A szlovákiai kampánynak viszont nem sikerült a széleskörű tájékoztatás, akiket azonban elért, azok közül többeket volt képes meggyőzni, mint a magyarországi kampány.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben járul hozzá a felajánlások számának növekedéséhez maga a kampány, s milyen szerepe van mindebben a szubjektív adakozói magatartásnak, attitűdnek (amelyet azonban sok más tényező mellett a kampány úgyszintén befolyásolhat). Ez egy nagyon összetett probléma, amelynek részletes, beható vizsgálatára még sem Magyarországon, sem Szlovákiában nem került sor. A rendelkezésünkre álló adatok a jelenségnek csak egy szűk szeletét világíthatják meg, nevezetesen: a kampány mely eszközei voltak a legfrekventáltabbak.

Az 1. grafikon azt ábrázolja, hogy Szlovákiában minden második adófizető a TV-ből tájékozódott, minden ötödik a sajtóból. A harmadik helyen egy informális, tulajdonképpen a hivatalos kampányon kívüli információforrás szerepel: az ismerősök, rokonok, akiktől az adófizetők csaknem 12%-a informálódott.

Magyarországon épp fordítva van. A legtöbben (44%) az ismerősök, rokonok által tájékozódtak, a televízióból és a rádióból minden negyedik válaszadó (TV és rádió együttvéve 25,2%), a sajtóból pedig minden harmadik.

Magyarországon az adófizetők 30%-a, Szlovákiában az informált adófizetők 40%-a adakozott. Vegyük szemügyre előbb a nem nyilatkozó adófizetőket, akiknek részaránya Magyarországon 70%, Szlovákiában 60% volt. A nyilatkozat megtagadásának okait részletesen szemlélteti a 2. táblázat.

Szlovákiában a következő kép tárul elénk a törvény adta lehetőség visszautasításának okairól (3. táblázat):

A 2. és a 3. táblázat válaszmegoszlásaiból kiderül, hogy az adófizetők Magyarországon is, Szlovákiában is különböző okok miatt nem nyilatkoztak. Ezek közül az okok közül azonban egyik sem kizárólagos, egyik sem meghatározó. S ugyancsak mindkét országra érvényes, hogy az adófizetők nem igazán az 1%-os törvény, illetve a civil szervezetek iránti bizalomhiány miatt nem adakoztak -–bár ez is előfordult. Sokkal inkább a következő okok miatt:

1. tudatlanságból (kezdve attól, hogy nem tudta, mit kell csinálni, adminisztratív szempontból igényesnek vélte a nyilatkozattétel folyamatát),

2. kényelemből és lustaságból (elfelejtette, lekéste a nyilatkozás időpontját, de részben az előző csoport, a „tudatlanok” magatartásában is jelen van a kényelem, hiszen ha akarta volna, megérdeklődheti, mit kell tennie),

3. 1%-os összeg nem érte el a 40 eurót.

Kik nyilatkoztak?

Magyarországon leginkább az iskolázottság szintje határozta meg az 1%-os döntéseket. Minél iskolázottabbak voltak az adófizetők, annál valószínűbb, hogy nyilatkoztak. A foglalkozási csoport és az 1%-os döntés között is kimutatható összefüggés, mégpedig abban az értelemben, hogy a magasabb posztokat betöltő (s egyben újfent az iskolázottabb) adófizetők nagyobb mértékben nyilatkoztak, mint az alacsonyabb posztokat betöltők. Továbbá az állami alkalmazottak 70%-a élt az 1%-os törvény kínálta lehetőséggel, a kisvállalkozóknak pedig csak alig több mint egynegyede. Ágazati szempontból vizsgálva, azokon a területeken, ahol magas a második gazdaság aránya, kevesebben nyilatkoztak, mint az adózás szempontjából átlátható területeken. Az adományozásban aktívabbak voltak a nők (32,4%), mint a férfiak (29,1%), a korcsoportok közül pedig leginkább a 30 és 60 év közöttiek.

Szlovákiában hasonló tendenciákat tapasztaltunk, bár ezek nem jelentek meg annyira markánsan, mint Magyarországon. Általában elmondható, hogy az adófizetők közül inkább nyilatkoztak adójuk 1%-áról az iskolázottabbak, a nők, és a korral is nőtt az adakozási kedv (az 55 éven felülieknél csúcsosodott ki), de ne felejtsük el, hogy ők voltak a tájékozottabbak is! Az 5. táblázatból kiderül, hogy Szlovákiában a nyilatkozók egyharmada annak a szervezetnek utalta át adója 1%-t, amelynek szolgáltatásait valamelyik családtagja igénybe veszi, majd az ismert tevékenységet folytató szervezetnek (23,4%), s csaknem azonos mértékben nyilatkoztak a munkahelyükhöz kapcsolódó, illetve azon szervezet javára, amelynek aktív tagjai.

Miért adakoztak az emberek?

A nyilatkozók elsődleges szándéka és célja a segítségnyújtás, a segíteni akarás. Azt, hogy kinek, mely szervezetnek, illetve mely szervezet által akarnak segíteni, több szempontból vizsgálhatjuk, bár feltételezhető, hogy ezek a szempontok együttesen, nem pedig elkülönültek merülnek fel a nyilatkozók -–vagy legalábbis a többségük -–tudatában. Ezek a szempontok a következők:

1. a szervezethez való viszony,

2. a szervezet tevékenységi köre és

3. a szervezet földrajzi hatósugara.

A szervezethez való viszony (6. táblázat) mindkét országban fontosnak bizonyult, hiszen a legtöbben olyan szervezetet támogattak, amelyhez személyesen is kötődtek (az aktív tagságtól kezdve egészen a szponzori minőségig). Magyarországon a nyilatkozók 42,3%-a, Szlovákiában 48%-uk ilyen szervezetnek ajánlotta fel az adója 1%-át. Másodsorban azon szervezetek javára adakoztak, amelyeket ugyan csak hírből ismertek, de tudták, mivel foglalkoznak, fontosnak tartották ezt a tevékenységet, s esetenként megfordult a fejükben, hogy a jövőben még igénybe vehetik a szervezet szolgáltatásait. Ezeknek a szervezeteknek a javára a magyarországi adófizetők 36%-a nyilatkozott, Szlovákiában 31,7%-uk.

A nyilatkozóknak a szervezet tevékenységi köre szerinti megoszlását az 2. grafikon szemlélteti.

Magyarországon a nyilatkozók egyharmada az iskolaügyet, 26,8%-uk a szociális szférát, 16,6%-uk az egészségügyet támogatta. Szlovákiában az egészségügy (29,7%), az iskolaügy (18,9%) és a sport (12,6) vezeti a listát. Az egészségügy és az iskolaügy mindkét országban a nyilatkozók fokozott támogatását élvezte, ám nem azonos arányban. A prioritások nagyjából azonosak -–leszámítva a sportot, amely Szlovákiában a harmadik legtámogatottabb terület -– csak támogatásuk nagyságrendje tér el. Természetesen a kevésbé támogatott területek számára sem kell, hogy a nyilatkozatokból befolyó 1% kis összeget jelentsen, hiszen 1999-ben 11 766 238 euró gyűlt össze a felajánlott 1%-okból

A szervezetek tevékenységi körét szemlélve még egyértelműbbé válik az előző szempont, a nyilatkozó és a szervezet kölcsönös viszonya. Épp az iskola, az egészségügyi szervezet, a sport és a szociális szférában működő szervezet az, amellyel az embereknek különösebb megerőltetés nélkül személyes kapcsolatuk szokott lenni, vagy ha épp (még vagy már) nincs is személyes kapcsolatuk, könnyen lehet, hogy a jövőben igénybe fogják venni a szolgáltatásait. Ezt bizonyítják a legfrissebb magyarországi adatok is. 2003-ban 23 437 500 eurót meghaladó támogatást kapott a civil szféra, ebből 18 359 375 eurót az alapítványok, közülük is leginkább az egészségügyi és oktatási szervezetek. Az egy adózótól származó legmagasabb összeg 589 844 euró volt, aki ezt szintén egy egészségügyi alapítványnak ajánlotta fel.

Szlovákiában, 2001-ben összesen 2 484 933 euró gyűlt össze az 1%-os felajánlásokból. A 2002-es adatok egyelőre nem ismertek. Ez az összeg 3 923 szervezet között osztódott el. A legkisebb öszszeg 0,68 euró volt, a legnagyobb 8 823 euró. Egy szervezet átlagban 633 euró támogatást kapott. A leginkább támogatott 50 szervezet legkevesebb 4 878 eurót kapott. Ezek között a szervezetek között az egészségügyi alapítványok dominálnak (Rákellenes Liga, gyermekonkológiai alapítványok stb.), de vannak közöttük iskolai, sport- és egyházi alapítványok is.

Az adakozás harmadik szempontjának a szervezet földrajzi hatósugarát tekinthetjük. Magyarországon leginkább a megyeszékhelyen élők nyilatkoztak (36%), legkevésbé a községekben élők (26,7%). A kutatók ezt többek között a településen érvényesülő informális kapcsolatok szorosságával és intenzitásával is. Magyarországon is, akárcsak Szlovákiában a nyilatkozó azokat a szervezeteket részesíti előnyben, amelyek az általa lakott régióban működnek. Szlovákiában ugyanis a nyilatkozók 63%-a ilyen szervezetet támogatott, 20,6%-uk országos hatáskörű szervezetet, 10,6%-uk pedig más, esetleg több régióban működő szervezetet. Tanulságok

A fentebb leírtak alapján leszögezhetjük, hogy az 1%-os törvény széleskörű társadalmi hatást ért el. Mozgósította a civil szervezeteket, de mozgósította a lakosságot is, kapcsolatot alakított ki közöttük, s a már meglevő kapcsolatokat még szorosabbra fűzte. A nyilatkozó adófizetők kicsit a magukénak is érezhetik/érzik a szervezetet (s ez további pozitív hozadékot vonhat maga után). A civil szervezetek számára sem mindegy, hogy az állampolgárok értékelik-e a tevékenységüket, helyeslik-e célkitűzéseiket, eredményeiket, s e téren az 1%-os felajánlásokat visszajelzésként is felfoghatták.

Ugyanakkor el kell mondani, hogy nem egy klasszikus filantróp magatartásról van szó. Az adófizető azt adományozza a szervezetnek, amit egyébként az államnak kellene befizetnie. Ez megkönnyíti a dolgát, mert nem jelent plusz kiadást. De plusz teendőket igen, mivel tennie kell azért, hogy az adomány eljusson a címzetthez.

Az 1% odaítélésének lehetősége tehát nem helyettesíti a klaszszikus adományozás formáit. Ugyanakkor nem is állami támogatásról van szó. Épp ezért meg kell hogy maradjanak az állami támogatások egyéb formái. Maga a szlovák és magyar állam sem kezeli az 1%-os törvényt az állami támogatások kizárólagos formájaként vagy azok alternatívájaként. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Magyarországon is és Szlovákiában is megmaradtak az állami támogatások egyéb formái. Azok a megszorító intézkedések, amelyek általában a gazdasági reformokkal függnek össze ezekben az országokban, sose használták indoklásaikban az 1%-os törvény meglétét. Nem is tehetik, hiszen az 1%-os törvényből adódó bevételek csak kiegészítő bevételei a harmadik szektornak. De fontos bevételei, hiszen – mint azt már említettük – szabadon felhasználhatók.

Az 1% tehát nem helyettesítheti és nem is akarja helyettesíteni az adományozás egyéb formáit.

Magyarországon és Szlovákiában is felmerült, hogy az állami támogatás egyik formája -–sőt az 1%-os törvény egyik alternatívája -–lehet egy olyan állami alap vagy alapítvány létrehozása, amely az 1%-hoz nagyságrendileg hasonló összeget tudna elosztani a civil szervezeteknek az állami költségvetésből. A „független kuratórium” azonban sosem helyettesítheti a független polgárok akaratát. Ezek az elképzelések mindenkor az anyagi források kézben tartását, az elosztás centralizálását, a korrupciót jelentik az 1%-os felajánlásokkal szemben. Nem beszélve arról, hogy az egyes szakterületeken hasonló „közalapítványok” évek óta léteznek komoly anyagi forrásokhoz juttatva a civil szektor egyes ágazatait (szociális szféra, egészségügy, de a kultúra is).

Az 1%-os törvény nagy lehetőség a legkisebb szervezet számára is. Azok a szervezetek, amelyek nem regisztráltatják magukat, és nem folytatnak kampányt az 1% megszerzéséért, csak önmagukat okolhatják, hiszen a lehetőség mindenki számára adott. Bármilyen kicsi is az 1%-os felajánlás összege, a szervezet a jövőre nézve komoly tapasztalatokra tesz szert, és mert kiszámítható forrásról van szó, a jövő évben újragondolva a kampánytechnikáit, megint megpróbálhat minél nagyobb bevételt elérni.

Persze mindeközben nagyon fontos az informáltság kérdése. Tud-e mindenki az 1%-os törvény adta lehetőségről? A számadatok azt mutatják, hogy az adófizetőknek eddig csak egy része élt (30-40%) az adományozás e formájával. Az 1%-os kampány legfontosabb eleme, hogy a polgárok minél több információhoz jussanak az adott szervezetről. Esetleg be is kapcsolódhatnak a civil szervezet munkájába, újabb és újabb támogatási formáknak nyitva ezzel utat.

Persze ügyelni kell arra, hogy mindez ne pusztán a civil szervezetek ügye legyen. Törvény adta lehetőségről van szó, amelynek propagálásából az állami szerveknek is ki kell venniük a részüket. Pozitív hozzáállással, ennek megfelelő nyilatkozatokkal, minél egyszerűbb eljárási mechanizmusok kialakításával. Magyarországon már így van, Szlovákiában pedig most vezetik be, hogy az adófizetőnek ne kelljen külön nyomtatványon nyilatkoznia az 1% felajánlásáról, hanem legyen az adóbevallás szerves része. Végül is az 1% az adózás egy speciális formája, ugyanolyan kötelezettség és lehetőség, mint maga az adózás. Ennél nagyobb és hatékonyabb propagandát nem nyújthat az állam, és minden adófizető polgár lehetőséget kap arra, hogy élhessen a jogával.

Nagyon fontos az 1%-os törvény szervezetre gyakorolt hatása is. Az 1%-t tervezni kell. Nemcsak a költségvetésben, hanem a megszerzés módjában is. A szervezetnek meg kell mutatnia magát, kapcsolatot kell kialakítania az adófizető polgárokkal. Ez a szervezeti működés hatékonyságának növelését szolgálja. A szervezet professzionalizálódik, újragondolja küldetését, munkájának hatékonyságát, munkamódszereit, személyi feltételeit stb. Transzparensnek, láthatónak, értelmezhetőnek kell lennie. Ez az „önmegmutatás” a későbbiek során nagyon fontos lehet az EU-s pályázatok esetében.

Elmondható, hogy a polgárokkal való kapcsolat az intézmény működési feltételeinek javításához is hozzájárul, és ez a későbbiekben anyagi eszközökkel nem mérhető hasznára lehet a szervezetnek. Mint ahogy az államnak is, hiszen olyan szervezetek működnek vele együtt, amelyek mérni tudják a hatékonyságukat, és olyan területeken vállalnak fel megfizethetetlen munkát, amelyet az állam képtelen ellátni.

Ahhoz azonban, hogy emelkedjen a törvény adta joggal élő adófizetők aránya:

1. folyamatosan oda kell figyelni a visszaélésekre, jogi tanácsadást, jogvédelmet kell biztosítani az adakozni kívánó állampolgárok számára. Ez védelmet jelent és egyben az állampolgári tudat erősödését szolgálja,

2. erősíteni kell az állami ügyvitel és az egyes szervezetek kapcsolatát. Mindkét oldalon el kell sajátítani az egymásrautaltság, az együttműködés új technikáit. Ez növeli a törvény végrehajtásának hatékonyságát, és mindkét fél megelégedettségét szolgálja.

3. visszaigazolás céljából fel kell dolgozni és nyilvánosságra kell hozni az előző adózási időszak adatait. Ez csak az adóhivatal közreműködésével valósulhat meg. Az 1%-os törvény társadalmi hatása egy hosszantartó folyamat, s ez a folyamat elképzelhetetlen anélkül, hogy az adófizetők és a szervezetek ne kapjanak pontos képet arról, kik, mennyit és kinek adakoztak.

Az 1%-os törvény temérdek pozitív hatása ellenére sem csodaszer. Nem tudja orvosolni a civil szektor minden gondját-baját. A hatékony munkavégzés, az önkéntes munka, a szellemi és anyagi erőforrások mozgósítása, az adománygyűjtés egyéb technikái stb. – ami mindig is jellemezte a civil szektort – továbbra is a legfontosabb éltető elemei maradnak. Ahhoz, hogy ne becsüljük alá, de ne is értékeljük túl az 1% szerepét sem az egyik, sem pedig a másik oldalon, pontosan kell látni, hogy miben segít és miben nem. Ez a tanulmány a maga szerény eszközeivel ehhez kívánt hozzájárulni – bevallottan elfogultan. Elfogultan, mert olyan két szerencsés példa összehasonlítását volt hivatott elvégezni, amelyek esetében az 1% már évek óta élő valóság. Mivel azonban ezekben az országokban szinte a semmiből jöttek létre az ötletek, és szerencsés, de ugyanakkor véletlenszerű politikai konstellációk adtak formát az 1%-os törvénynek, megkockáztatható az állítás, hogy ez a folyamat bárhol megismételhető és megvalósítható.

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=84830

CategoryCikk / Cikk / Cikk