Az olvasható szöveg mögötti tudás – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

We're working on a new documentary! Please consider supporting it »

Az olvasható szöveg mögötti tudás

Az olvasható szöveg mögötti tudás

L. Juhász Ilona könyvének minden egyes lapja következetes, értelmes munka eredménye

A Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja kiadványsorozatának, a Lokális és regionális monográfiák második kötetében L. Juhász Ilona Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században címmel csaknem három és félszáz oldalas monográfiát tett közzé. A kötethez Ujváry Zoltán, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetének nyugalmazott professzora írt bevezetőt.
Ami a témát illeti, azt mondhatjuk, hogy amióta a magyar folklorisztikai kutatás elindult — körülbelül tehát a XIX. század eleje-közepe óta —, a halállal kapcsolatos szokások az érdeklődés homlokterében állnak. A megközelítések szempontjai persze változtak: hol a feldolgozott témák lokális meghatározottsága került előtérbe, vagy egy részkérdés elmélyült kifejtése volt a fontos. Mindezekre bőven van példa a szakirodalomban. Ipolyi Arnold s utána Róheim Géza is a lélekhit összefüggésében foglalkozott a temetkezési szokásokkal. Később K. Kovács László A kolozsvári hóstátiak temetkezése című (1944) munkájában a téma iránt érdeklődők számára olyan klasszikus példát teremtett, melynek a hatása máig érezhető. A hetvenes években Kunt Ernő, fiatalon elhalt kollégánk életművének tengelyében álltak a halállal kapcsolatos kutatások. Nem győzzük sorolni az irodalmat — itt csak utalunk néhány fontosabb és érdekesebb mozzanattal foglalkozó munkára. Felföldi László írt a nyolcvanas években a halotti táncokról, a népzene kutatói pedig többször is foglalkoztak a siratókkal. Halotti búcsúztatók szövegei vaskos kötetekben láttak napvilágot — például Kriza Ildikó és Bartha Elek jelentettek meg ilyen szöveggyűjteményeket. Jung Károly újvidéki neves folklorista a fiatalon elhunytak lakodalom formájában történő temetéséről írt egy szép tanulmányt. Balassa Iván, a már említett Kunt Ernő és még sokan mások a sírjelekről, temetőkről közöltek köteteket. Már e felületes és korántsem kimerítő felsorolásból is érzékelhető, hogy a temetkezést igazán sokszor és sok oldalról vizsgálták a magyar kutatók.
Kinek volna mindezek után bátorsága ilyen témával foglalkozni? L. Juhász Ilona merészen vállalta azt a feladatot, hogy szülőfaluja, Rudna temetkezési szokásai és temetőkultúra-változásai tárgykörében végzett gyűjtéseit összegezze.
Több is a kötet, mint amit ígér — hiszen a halállal kapcsolatos néphit, a halottal kapcsolatos temetési szokások és a temető átfogó bemutatása együtt adja a kötet teljes anyagát. A vizsgálat igen dicsérendő módon nem választja szét a halálra vonatkozó elgondolásokat, a szertartásokat és szükséges hétköznapi tennivalókat azoktól a tárgyaktól és a környezettől, amely kerete a halottal való bánásmódnak Rudnán. A téma kijelölése, a kutatás átfogó szempontrendszere már eleve bizonyítja, hogy a népi kultúra jelenségeit csak komplex módon lehet megközelíteni. Ennek a szemléletnek pedig már a kérdések megfogalmazásánál, az anyag gyűjtésénél érvényre kell jutnia. Érvényre is jut — hiszen azok az adatok, amelyeket a kutató szülőfalujában kitartóan összeszedett, csak ilyen módón rendeződhettek úgy egésszé, ahogyan e könyvben olvashatjuk.
Rendkívül szerencsés a gyűjtés helyszínének a megválasztása, mivel vegyes etnikumú és vallású a község. Szlovákok, cigányok, magyarok, katolikusok, reformátusok, evangélikusok lakják. Közismert, hogy a másokkal, a másikkal való összehasonlításban tudjuk igazán jól megállapítani a különbözőségeket, s erre Rudnán bőségesen van mód. A kutató szempontjából is kedvező az, hogy a faluban otthonos, hiszen sokáig élt itt, ám már távolabbra költözött, s ezért távlatokat is nyert a vizsgált jelenség sajátos vonásainak az észrevételéhez. A publikáció természetesen a helyszínen gyűjtött szóbeli közlésekre támaszkodik. Emellett azonban dokumentumok széles köre is forrásként szolgál: a sírfeliratok, újsághírek és közlemények, fényképek, emlékezések, műsorfüzetek, térképek — mind-mind hasznos és jelentéssel bíró adatok a mondanivaló szempontjából.
L. Juhász Ilona magától értetődő természetességgel változásvizsgálatként fogja fel a feladatát. Ha különböző korosztályokat kérdezünk a halálról és a temetésről, mintegy adódik az, hogy tegnap másként vélekedtek és cselekedtek az emberek, mint ma. Ám mégsem olyan egyszerű mindez, hiszen a néprajzi kutatás célkitűzése nagyon hosszú időn keresztül az elmúlt dolgok emlékezet alapján való rekonstrukciója volt. Ahhoz, hogy a mai szokásokban észrevegyük a jellemző jegyeket, azokat, amelyek változatlanul megmaradtak a múltból és azokat, amelyek a szemünk előtt történnek meg, igazán jó szem és kifinomult érzékenység kell. Ezekkel az erényekkel a kötet szerzője rendelkezik, meggyőződhetünk róla, ha beleolvasunk a könyvbe.
Már a felvetett szempontok is sejteni engedik, hogy tematikailag változatos könyvet kapunk. Már-már riasztó is lehetne az anyaga sokfélesége és bősége. Nem tudom, hány változat készült el előzőleg, a kötet azonban arról győz meg, hogy a kutató nagyon világos módon gondolkodik, és kitűnően bánik az anyagával. Érződik az önfegyelem, hogy tud lemondani, nem uralkodnak el rajta az adatok, hanem kezében tartja a megszerzett információkat. Aki gyűjtött már valaha életében, az tudja, hogy milyen szövegeket mondanak az adatközlők a kutató kérdéseire. Töredékes mondatok, kanyargó történetek, ismétlések, hallgatások, szünetek, utalások: ebből kell kiemelnie a lényeges és jellemző részeket. Sőt még ezeket is úgy kell prezentálni, hogy az ezer meg ezer részadat egésszé álljon össze. Abban, ahogyan a vizsgált kérdések az adatok csoportosításában megjelennek, érződik mindaz, amit a témáról tud a szerző és ami a kiemelések, hangsúlyok elhelyezésének a hátterében van. Ez az olvasható szöveg mögötti tudás hitelesíti az egész könyv mondanivalóját.
A problémakezelés józansága már a bevezetésben megragadja az olvasót. A falu történetéről, a kutatás történetéről, módjáról csak annyit közöl az író, amennyi a téma felvetése szempontjából feltétlenül szükséges. Ez után következik a konkrét tárgy kifejtése és dokumentálása, a következő tematikus csoportokra osztva: a halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások, temetkezési egyletek, a temető, a temetőn kívüli haláljelek.
A könyvben helyet kapnak az olyan szokásos fejezetek is, mint az összegezés, az adatközlők névsora, irodalom, magyar—szlovák helynévjegyzék. A Függelék gyászjelentéseket, megemlékezéseket, újsághíreket tartalmaz, valamint — és ez rendkívül fontos rész — a rudnai temető minden sírjának a leírását és a sírfeliratok szövegeit. (Megítélésünk szerint ezt a részt külön lehetett volna hangsúlyozni a tartalomjegyzékben és a szerkesztésben is, mivel fontos és nagyon sok munkát reprezentáló eleme a könyvnek.) Végül szlovák és német nyelvű összefoglalás tájékoztat röviden a könyv tartalmáról.
A fejezetekben a számozott résztémák variánsaikban jelennek meg. A szerző — itt is nagyon meggondoltan — tartózkodik a fellengzős kommentároktól, ugyanakkor a közölt adattal kapcsolatban minden olyan információt megad, ami a vázolt képnek valóban társadalmi dimenziókat adhat, ami a hiedelmek és szokások gyakorlásának elterjedtségére, intenzitására utalhat. Az ilyen megjegyzések például mint: „…mindegyik adatközlőm ismeri a halál előjeleit, korra, vallási hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül…”, vagy „…egyetlen idősebb adatközlőm szerint…”, „…református magyar adatközlőm…”, „…ezt csak az idősebb korosztály ismeri, a fiatalabb nem…” kitűnőek, mivel, korra, nemre, társadalmi helyzetre vonatkozóan úgy közölnek nemcsak ismereteket, hanem már következtetéseket is, hogy minden tudálékos szárazságtól megkímélik az olvasót. Nagyon érzékletesek is, hiszen patikamérlegen nem lehet egy-egy hiedelem meglétének intenzitását mérlegelni, de ügyes módon mégis mód nyílik ilyen jellegű vonatkozások érintésére is.
Nagyon logikus a szokások és hiedelmek sorrendjének a bemutatása, mivel a kötetet olvasva egy eseménytörténet szálán haladunk előre, miközben egy-egy fázisnál — mintegy a változatok által kijelölt horizonton — bontakozik ki előttünk a lehetséges elgondolások köre. ĺgy, hogy az események sorrendje meghatározó, úgy tűnik, nem is marad ki egyetlen elem sem. Példaként arra utalunk, hogy mondjuk a halottkém működése akár el is maradhatna egy a szó szoros vagy merev értelemben vett népszokás leírásából, tekintettel arra, hogy a halottkém vizsgálata, legalábbis a korábbi időszakokban, hivatalos követelmény volt. Az adott témára vonatkozó adatok viszont jól mutatják, hogy a „népéletben” hivatalos—nem hivatalos, privát—közösségi, egyházi—egyházon kívüli tényezők folytonosan együtt vannak jelen, folytonosan változó kapcsolathálóba illeszkedve. A népi kultúrának az a fajta értelmezése, amellyel itt nem okoskodás, hanem a konkrét kutatás keretében találkozunk, lényegében a lehető legkorszerűbb felfogás: népi kultúra az, amit a nép a gyakorlatában megél. S azután, amikor L. Juhász Ilona a tetszhalottról szóló évszázados, európai elterjedtségű hiedelmet a friss és konkrét változatban idézi: a néphagyomány évszázados európai dimenziói tűnnek elő.
Csak dicsérni lehet azt az érzékenységet, mellyel a szerző a legapróbb, jelentéses részletekre is odafigyel, egyáltalán észreveszi azt, amit észre kell venni, de amely észrevételezéshez azzal a bizonyos hatodik érzékkel kell rendelkezni, amelyet problémaérzékenységnek is nevezhetnénk. Csak egy példát idézek mutatóként: a gyűjtő észrevesz, majd le is ír egy olyan apróságot, mely szerint a halott mosdatásához használt rongyot elégették — s ennyi már elég is ahhoz, hogy az olvasó is tudja, a halállal kapcsolatos dolgok az élők számára veszélyesek, ezért kell azokat megsemmisíteni…
Ha a szerző problémaérzékenységét bizonyítja a részletek iránti figyelem, legalább ennyire pozitív vonása, hogy a lehetséges változatok mellett az egyedit, a rendkívülit, a nem megszokottat, tehát az invariánsokat is odaállítja a példatárba, a megfelelő helyre. A rendkívüli halálokok leírására gondolunk: bányászhalál, baleset, öngyilkosság, gyilkosság — ezek mind helyet kapnak munkájában.
Szinte minden fejezet és alfejezet esetében megállapíthatjuk, hogy L. Juhász Ilona a megszokott megközelítésekhez képest jelentősen kibővíti könyve tematikáját, mintegy hasznosítja az utóbbi évtizedek szakirodalmának eredményeit. Foglalkozik a halottlátókkal, a rendkívüli személyiségek, politikusok temetésével, az újratemetés, a jelképes temetések eseteivel. Még az olyan modern szokásokra is kiterjed figyelme, mint amilyen az elhalálozás, illetve a temetés idejének újságban való hírüladása. (Talán megjegyeznem sem kell, hogy itt nemcsak tematikus kitekintésről, hanem egy új forrástípusnak a kutatásba való beemeléséről is szó van.)
A könyv nagy egysége a rudnai temető leírása. Teljes és alapos. Jó, hogy nemcsak a sírjelek, hanem a temetőkultúra teljes egésze benne foglaltatik az áttekintésben, a virágkereskedőtől a sírdíszítésig, sírápolásig stb.
L. Juhász Ilona könyvének minden egyes lapja következetes, értelmes munka eredménye. Az elvégzett gyűjtés, a sokrétű dokumentálás, sőt még ennek a közlése is megvalósult. A közreadott írásban benne rejlenek egy valódi összegezésben megfogalmazhatónak a lehetőségei, azon az elméleti szinten, amely a lokális jelenségekből levonható, általánosítható szintet jelenti. Ez még a szerző feladata, hiszen ő ismeri igazán anyagát, ő tudja ezt megvalósítani. Tudjuk, hogy további temetők komplex kutatásával folytatja munkáját, tehát akár ezek összesített elemzésével is elképzelhető az említett általánosító, elméleti összegzés. Ehhez kívánunk neki erőt, kitartást, az eddig megtett lépéshez pedig gratulálunk.

(Elhangzott Somorján, a Fórum Klub rendezvénysorozata keretében, 2003. október 31-én)

Könyvjelző 2003/12, 6-7. o.

CategoryCikk / Cikk / Cikk