Hatalom és kisebbségi lét

Hatalom és kisebbségi lét

A negyedéves folyóirat idei első száma ugyan később került az olvasóhoz, mint ahogy azt megszokhattuk, de tartalma bőségesen kárpótol ezért a csúszásért. A lapindító tanulmány – Szarka László és Bárdi Nándor írása – arra keresi a választ, hogyan alakult Magyarország nemzetiségi politikája az 1989-es rendszerváltozás után különös tekintettel a határon túli magyarokra, de a folyamatot igyekszik behelyezni az európai összefüggésrendszerbe is. A dolgozat egyértelművé teszi, hogy a kérdés továbbra is a magyarországi politikai erőviszonyok függvénye, és a pártoknak igazából nem sikerült közös nevezőre jutniuk ebben. Az MSZP ráadásul a határon túli kisebbségi magyar politikai közegben nem talált meghatározhatónak mondható szövetségest magának (ellentétben az MDF-el, az SZDSZ-szel, és az utóbbi évtizedekben a FIDESZ-szel) noha az RMDSZ vezére, Markó Béla – alighanem pragmatikus okokból is – mintha készségesnek mutatkozott volna erre. A tanulmány szerzői a téma talán legkiválóbb ismerői, hiszen Szarka László már három évtizede a kisebbbségi problémákat kutatja, Bárdi Nándor pedig korábban egy monográfiát is szentelt a mindenkori magyar kormányok kisebbbségpolitikájának. Megállapításaikkal és következtetéseikkel egyet kell értenünk, hiszen Magyarországon valóban nem sikerült mindenki számára elfogadható konszenzusra jutni, ezt a jelenlegi belpolitikai válság tovább nehezíti, ugyanakkor az EU jogrendszere sem kínál biztos fogódzót a vitatott kérdések egyértelmű tisztázására. Románia például úgy vált az Unió tagjává, hogy nem hajtotta végre azokat a kisebbségvédelmi kötelezettségeit, amelyeket Brüsszelben korábban a tagság egyik feltételéül szabtak meg. Mindebből az kövtkezik, hogy az uniós tagság a kisebbségek kollektív jogainak a védelmét nem túlságosan biztosítja Közép-Európában, hiszen a tagországok igyekeznek ezt a témát bagatellizálni vagy kizárólag saját hatáskörükbe utalni. A tanulmány egyik nagyon fontos észrevétele, hogy míg a magyar kormány a kisebbségek szülőföldön való boldogulását hangoztatja, a munkaerőhiányt és az egyre katasztrofálisabb demográfiai helyzetet a kisebbségi magyarok bevándorlásával szeretné kimondatlanul is megoldani. Amire a tanulmány értelemszerűen nem térhetett ki, az az anyaországi magyarok nemzettudatának az állapota. Ez ui. nehezen mérhető, és még a 2004. december 5-i népszavazás sem tükrözte a valós helyzetet, noha azért ezt-azt elárult. A jövőbeni kutatásoknak alighanem erre a kérdéskörre is jobban ki kellene figyelniük, és az egészet mindeneklőtt egy új vizsgálati módszer kidolgozásával kellene kezdeni.
Štefan Šutaj és Sápos Aranka a sajtóban megjelent, illetve a különböző alkalmakkor elhangzott politikusi megnyilvánulások alapján egyfajta áttekintést ad a magyar kisebbségnek Szlovákia politikai életében játszott szerepéről, elsősorban a 2007. esztendő tükrében. A kassai kutatók egyértelművé teszik, hogy ezen a téren magyar szempontból rosszabbra fordult a helyzet, ráadásul a jelenlegi kormányzat – a status quo fenntartásával kapcsolatos hivatalos kijelentésekkel ellentétben – az oktatás és a nyelvhasználat területén ismét megszorító intézkedéseket szorgalmaz és léptet hatályba, de ugyanakkor a dolgozat arra is rámutat, hogy az MKP sem mindig következetesen lép fel, többször például nem nyújtotta be korábban kilátásba helyezett javaslatait, vagy egyszerűen nem reagált bizonyos felvetésekre. A szerzők szerint a Beneš-dekrétumok ügyének kezelése sem volt szerencsés egyik oldalról sem. A magyar politikusok szlovákiai szereplését is sok esetben negatívan minősítik (Sólyom László államfő Deákiban, ill. Komáromban tett látogatása, Szili Katalin házelnök pozsonypüspöki koszorúzása), ugyanakkor mintha kevésbé éreznénk negatívnak azokat a magyarellenes szlovák megnyilvánulásokat, amelyek vezető kormánypárti politikusok (Robert Fico, Ján Slota és mások) szájából hangzottak el. Ezek ui. lsősorban a szélesebb közvéleményt igyekeznek megdolgozni, és számos eset bizonyítja, hogy nem is sikertelenül.
Öllős László politológus a határon túli magyar kisebbségeknek folyósított magyarországi támogatások kapcsán fogalmaz meg figyelemre méltó észrevételeket, rámutatva arra, hogy többnyire a politikai csatározások pillanatnyi kimenetelétől is függ, hogy mely kisebbségi csoportok vagy szervezetek a kedvezményezettjei a támogatásoknak. A tanumány egyetlen szépséghibája, hogy kevés konkrét adatot közöl, inkább elméleti síkon vizsgálja a kérdést.
A mostani szám talán legérdekesebb tanulmányát Anna Jurová történész, a SZTA kassai Társadalomtudományi Intézetének munkatársa jegyzi,aki a szlovákiai romák 1945-1947 közötti pokoljárásáról értekezik. Számomra új információ volt már az is, hogy 1918-1938 között Csehországban milyen jogtipró törvényekkel igyekeztek kordába szorítani a romákat, vagy hogy a második világháború alatt a cseh-és morvaországi romák több mint 90 százalékát elpusztították. De arról, gondolom, még a szakemberek zöme sem hallott eddig, hogy milyen alantas módszerekkel igyekeztek a munkalehetőség vagy a jobb megélhetés reményében Prágába és más cseh nagyvárosokba áramló, zömükben kelet-szlovákiai romákat eltüntetni, és a nagy munkaerőhiány ellenére is ellehetetleníteni. Ahogy ezt a dolgozatot olvasom, arra kell gondolnom, hogy a romák jogi helyzete semmivel sem volt jobb, mint a teljesen jogfosztott németeké vagy magyaroké 1945 után, pedig őket igazán nem lehetett háborús bűnök miatt kollektíven felelősségre vonni, hiszen a németek őket is haláltáborba szánták, ugyanakkor a Szlovák Nemzeti Felkelés idején nagyon sok roma segítette a partizánokat. A Beneš-dekrétumok bizonyos paragrafusai őket közvetlenül nem érintették ugyan, de a nem szláv népek általános gyűlölete őket is sújtotta, talán még jobban, mint a németeket vagy a magyarokat. A dolgozatban számos konkrét esetet is találunk, ezek mint cseppben a tenger érzékeltetik a korabeli állapotokat.
Popély Árpád történész rátalát arra a listára,a mely több mint 180 ezer kitelepítésre szánt szlovákiai magyar adatait tartalmazza. Ennek tanulmányozása során egyértelműen bizonyítottá vált az az ördögi terv, ahogyan a csehszlovák vezetés szerette volna teljesen megbontani a magyarok által lakott szlovákiai régiókat, különösen Pozsony környékén, a Mátyusföldön és a Garam mentén, de más dél-szlovákiai térségek sem maradtak ki ebből. A ki-és betelepítések mérlege szerencsére nem az elképzelések szerint alakult, de a szlovákiai magyar etnikumot így sikerült megbontani, aminek különösen Léva és környéke a megrendítő példája. Természetesen a világháború utáni események sorában a magyarországi svábok kitelepítéséről és a helyükre került bukovinai székelyekről sem feledkezhetünk meg, hiszen ezek a tragikus fejlemények is részei az erőszakkal kikényszerített népmozgásoknak. Minderről Tóth Ágnes történész, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa ír Elűzött svábok, betelepített széklyek. A földreform és a társadalmi szerkezet változásának néhány összefüggése a Dél-Dunántúlon (1945-1949) c. dolgozatában.
A folyóirat egyéb írásai közül kiemelném még Bányai Viktória és Kormos Szilvia Alsó-és Felsőszeli egykori zsidó népessége c. tanulmányát, valamint Kontra Miklós nyelvész A magyar-magyar kutatások hasznáról és haszontalanságáról c. beszámolóját, amely zanzásítva összefoglalja azokat az előadásokat, amelyek az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága szervezett 2008 januárjában Budapesten a határon túli magyar tudományosság helyzetéről, prioritásairól és egy középtávú kutatási program kidolgozásáról.