PERC/ELŐ

Megint vége egy évnek. Néhány nap, s itt az Újév. Az újságírók s az elektronikus sajtó, egyszóval a médiavilág számára megint időszerűek az írók, színészek, a művészfélék. S az időszerűt ezúttal szó szerint kell érteni: megjelenik majd a riporter, s arra kéri a mestert, mondjon valamit az időről.

Megint vége egy évnek. Néhány nap, s itt az Újév. Az újságírók s az elektronikus sajtó, egyszóval a médiavilág számára megint időszerűek az írók, színészek, a művészfélék.

S az időszerűt ezúttal szó szerint kell érteni: megjelenik majd a riporter, s arra kéri a mestert, mondjon valamit az időről. Az idő múlásáról, múltról, jövőről, főleg a jövőről, arról, hogy megint eltelt egy év, s jön az újabb.

Künn csaknem térdig ér a hó, most is havazik, s az író azon töpreng, hogy miért alakult ez így, miért az író lett a, hogy úgy mondjam, idő-szakos, miért őt kérdezik, ha az időről akarnak hallani? Az idő is olyasvalami lett talán, mint a hó: most esik, de a jövő karácsony lehet, hogy megint fekete lesz, mint a tavalyi volt? A gyerekeink nem ismerik a nagy, hasig érő havakat, beszéltessük meg gyorsan Krúdyt a régi szép havakról!

S az idő is: valamikor volt, ma már nincs, hallgassuk meg az írót, milyen volt az a világ, amelyben még vastag, fehér lepelként ült a fákon, a hegyeken, a két-háromszáz éves háztetőkön az idő?

Nem, nem új keletű a dolog, az író már régen is idő-szakos volt, a bibliai próféták, az első valamirevaló írástudók szintén két-háromszáz évekig éltek, akár a középkori, reneszánsz és barokk házak, hogy minél több időről hitelesen, a szemtanú szavahihetőségével mesélhessenek. Arany János úgy vallott a régi korokról, mintha ő maga lett volna az idő vén fája, amely alá hatalmas rétegben van terítve a régi idők lombja. Proust hét könyvben kereste az eltűnt időt, talán még most is keresné, ha ötvenegy éves korában el nem viszi a szívbaj és az asztma.

Ami e régi írók óta megváltozott, az nem elsősorban az íróval kapcsolatos, hanem az olvasóval: az olvasó ma már nem vevő az időre. A szentimentálisabb újságírók még azt hiszik, hogy igen, de a public relation- és showbusiness-szervezők már tudják, hogy az idő a nosztalgia szinonimája, s mint ilyen, eladhatatlan.

Kérdezzék meg a vállalkozót: mi az ő számára az idő? Természetesen pénz, másodpercekben mérve. Kérdezzék meg a politikust: az idő az határidő, és a tárgyalások ideje: kivel mennyi ideig sikerül elhitetnem a fontosságomat. S kérdezzék meg a hajléktalant, mi az idő? Azt fogja mondani: az idő az tél vagy nyár. A szegény számára az idő csak időjárás.

Ki vesz ilyen körülmények között nosztalgia-időt?

Az író elhatározza, hogy ezúttal másfajta időről fog beszélni a riporternek. A mai, a legmaibb idejéről fog beszélni. Elmondja, hogy a napokban Pesten, a Nyugati pályaudvaron látott egy féllábú hajléktalant, ingadozott a mankóján a szerencsétlen, mikor hátulról nekirohant egy rikácsoló, feltehetően hasonlóképp hajléktalan némber, feltehetően az élettársa vagy isten tudja, milyen –társa az előbbinek, s teljes erejéből fenéken rúgta a féllábú hajléktalant, mire az teljes hosszában elvágódott a piszkos, hókásás kövezeten.

Elmondja, hogy a pozsonyi Várborozóban nemrég „reneszánsz lakoma” volt, hazai szlovák és magyar értelmiségiek és politikusok részvételével, s a politikusok kiállhatatlan pöffeszkedése közepett az egyik írókolléga megjegyezte: Miért olyan nagy ezeknek a mellényük? Semmivel sem politizálnak eredményesebben, mint ahogy a kommunista diktatúrában mi, az írók politizáltunk, csak a fizetésük nagyobb, s az irodalmi műveltségük kisebb.

S arról is fog beszélni – gondolja magában a havas tájat szemléző író –, hogy a múlt héten előadása volt a somorjai Bibliotheca Hungaricában. A költői beszéd ún. regiszter-keveréséről elmélkedett, közönség előtt. S csak az előadása után tudta meg, hogy az a pazarul berendezett, kivilágított „Centre Pompidou”, ahol előadott, már a Dunaszerdahelyről Somorjára költözött Fórum Intézet épülete, hogy egy vállalkozó szellemiségű értelmiségi koncepciózusságának és bőkezűségének köszönhetően megszületett a 21. századi Masaryk Akadémia, de inkább Centre Masaryk (benne a Bibliotheca Hungaricával, természetesen).

A mester tehát elhatározza, hogy ezúttal a jelenről fog a riporternek beszélni, mikor csöngetnek, s a riporter valóban megjelenik, ezúttal tévékamera van a kezében, s „az Európai Uniós csatlakozási meghívó alkalmából” azt szeretné hallani, mit vár a csatlakozástól egy író.

Az írót meglepi a kérdés, erre nem készült, s olyasvalamit válaszol, hogy őt nemigen érdekli az Európai Uniós cécó, s hogy a csatlakozástól nem vár semmit. Esetleg ha majd a határok csakugyan megszűnnek, szívesen lépné át szabadon, félelem vagy útlevél nélkül a szlovák–magyar határt otthon, a szülőfalujánál, ott, ahol valamikor nem volt határ, s egyszer csak határ lett, falujában megszűntek a magyar iskolák, s ő magyarországi iskolákba kényszerült, s a határon, rettegő gyermekként, hosszú évekig szökve járt át.

Aztán a riporter elmegy, s az író másnap hiába nézi meg a tévéhíradót követő összeállítást, az ő nyilatkozatát kihagyták. Az író ír, a médiamunkás is ír. Fölülír, átírja az időt, a tárgyát; a médium lenyomatává teszi az embert és történetét.

Esik a hó, sűrű, nagy pelyhekben, szabad átképzeléses időben (érthetőbben: style indirect libre-ben), alany és tárgya közé áthatolhatatlan függöny ereszkedik.

Tanulsága (a hófüggönynek) nincs, ha csak az nem, hogy megint vége egy évnek, s megint kezdődik egy új.

Pozsony, 2002 decembere

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=45722