Szakrális emlékek Szlovákiában

Szakrális emlékek Szlovákiában

Képzeljük el a Kisalföldet – mint tájegységet – mintegy 100 kilométer átmérőjű körnek, melynek külső peremét Pozsony, Pápa, Komárom és Nyitra városok alkotják. Mint ismeretes – a trianoni békeszerződés (1920) óta – a területnek durván mintegy a fele Csehszlovákiához, 1993-tól Szlovákiához tartozik. A többségében magyar lakosság ezeréves keresztény kultúráját azonban a nyelvében, vallásában, szokásaiban hűségesen őrzi. Elődeink a települések határában, az utak mentén, a folyók hidjainál vallási jelképeket: kereszteket, szobrokat, képoszlopokat, kápolnákat és haranglábakat állítottak fel, melyek valamire emlékeztetnek (Például Szent Flórián szobra a falut ért tűzvész megfékezésére, a Nepomuki Szent János szobrok a gyónási titok megtartására és a víz éltető és rombolni tudó hatására). A gyalogos vagy parasztszentek a kisemberek állatait védték (például Szent Vendel a bárányoknak ártó szellemek és betegségek távoltartásában az úristennél közbenjáró személy volt). A szakrális (vallási, a latin sacra szó átvétele, jelentése: szent) dolgok, vagy szobrok zöme a XVIII. században készült, s a barokk katolicizmus hitbéli lobogását, a török utáni föllélegzést idézi. Ahogy az egyik csallóközi szobor felirata adja hírül a látogatónak: Az Istennek dicsőségére…. Természetesen útszéli szobrokat, kereszteket állítottak később is a történeti Magyarországon, így például az Amerikába történő tömeges kivándorlás éveiben (1900-1914). Van ennek emléke, Veszprém megyében Gyulafirátóton és a Felvidéken is. Keresztekkel találkozunk a szlovákiai Kisalföldön szinte minden településen, így Koltán és Kürtön is. Néprajzi szempontból ezek állíttatásának indítékára érdemes ma is odafigyelni. Legtöbbször az isteni Üdvözítő iránti hálából készültek ezek a kisemlékek. Azt adják tudtára a közösségnek és az utókornak is, hogy a közeli hozzátartozó (férj, ifjú) hosszú évek megpróbáltatása után hazatért a világháború vagy a hadifogság poklából.
A szóbanforgó műtárgyakat nem korunk formálta. Az ősök jaja-baja, jaj-istenemjei és nyomorúsága sóhajtotta őket bele a tájba mintegy kapaszkodóként, nyugvópontként, tudat és lélekpihentetőként – olvashatjuk Erdélyi Zsuzsannának 1998. október 28-án, Komáromban a Szent András-templom oratóriumában a győri Xantus János Múzeummal közösen megrendezett fotókiállításon tartott megnyitójában.
Az utóbbi években Szlovákiában régóta aktuális, fontos munkálatok kezdődtek el a néprajz és a nyelvészet (névtan) területén a népesség szempontjából többségi magyar területen a Csallóközben. 1997. október 1-én (alapítványi támogatásokból) létrejött a Fórum Társadalomtudományi Intézet keretei között a komáromi Etnológiai Központ.
Az intézet igazgatója Liszka József, L. Juhász Ilonával és más szakemberekkel példamutató munkát végez. Munkájukra nekünk pápai néprajzosoknak, helytörténészeknek is érdemes módszertani szempontból odafigyelni.
Liszka Józseffel, a jeles néprajzkutatóval személyesen találkoztam Győrben, a múlt év őszén, kétszer is a tanítóképző főiskolán az Apáczai-napokon és a Rákóczi Szövetség és a VEAB Magyarságkutató Munkaközössége által szervezett tudományos tanácskozásán. Mindkét alkalommal bemutatta a szebbnél szebb fotóit a szlovákiai Kisalföld szakrális építményeiről. A művészi képek részben az ő, részben L. Juhász Ilona felvételei. Kérésemre kettőnek kicsinyített mását is elküldte a Pápai Hírlapnak, melyet ezennel olvasóimnak tisztelettel átnyújtok.
Remélem, hogy a pápai Kiállítóhelyek és rendezvények Koordinációs Központja be tudja majd a jövő esztendőben iktatni kiállítási tervébe ezt a páratlanul gazdag és nagy esztétikai élményt nyújtó anyagot, és meg tudja mutatni Pápa művészetszerető közönségének. Ugyanakkor példát is ad a Pápán és a járás területén található szakrális anyag hasonló jellegű, európai szintű regisztrálására, megőrzésére; természetesen szorgalmazza a kissé megkopottak felújítását is.
A szakrális kisépületek, tereptárgyak nemcsak ezeréves történelmünk beszédes emlékei, hanem nemzetünk megtartó jelképei is. Mi késő unokák vigyázzunk rájuk bárhol találhatók a történelmi Magyarország területén. Közünk van hozzájuk, hiszen ők jelentik a folyamatosságot a múlt és a jelen között éppúgy, mint a Duna innenső és túlsó partja között.

(Pápai Hírlap 2002.1.22., 4.o.)

CategoryCikk / Cikk / Cikk