Gondolatok Milan Hodža halálának és az első világháború kitörésének évfordulója alkalmából

Ferenc Ferdinánd Habsburg főherceget és Milan Hodža szlovák politikust egyaránt június utolsó napjaiban érte a halál. Egyikük életét 1914. június 28-án Szarajevóban oltotta ki egy elvakult szerb merénylő golyója, Hodža pedig 1944. június 27-én húnyt el az Egyesült Államokban található Clearwater városában. A két politikus személyesen is ismerte egymást, hisz Hodža a trónörökös belső politikai bizalmi köréhez tartozott, abszurd módon mégis Ferenc Ferdinánd halála teremtette meg számára annak a lehetőségét, hogy befolyásos politikussá nője ki magát. A trónörökös halálát követő hadüzenet s az első világháború idején bekövetkezett geopolitikai változások tették ugyanis reálissá azt a célkitűzést, amelyet Hodža, ha kerülőutakon is, de már régóta követett: a cseh-szlovák állam megalapításának tervét. Hodža azonban nem csupán egy a szimpla politikusok közül, politikai pályafutása ugyanis rendkívül sokszínű és bámulatosan eseménygazdag. Noha felszínesen nézve tulajdonképpen egyenesvonalúnak is mondhatnánk azt az ívet, amelynek kezdetét a Monarchia föderalizációjának tervezetei és Jászi Oszkárral való kapcsolata jelenti, a lezárását pedig az Egyesült Államokban kidolgozott Közép-Európai Föderáció terve, a kettő között eltelt húszegynéhány év eseményei alapján egy másik Hodžát is megismerhetünk. Mint mezőgazdasági miniszter ő volt az, aki 1922. decemberi, České Budejovicén elmondott beszédében – a csehek és a szlovákok dél-szlovákiai kolonizációját sürgetve – a Duna menti területek „visszafoglalását” meghirdeti, s a csehszlovák nemzetállam tervezetét felvázolja. 1937-ben viszont Csehszlovákia első szlovák nemzetiségű miniszterelnökeként ő adott engedélyt a komáromi Jókai-szobor felállításához, sőt háromnegyedórás magyar nyelvű beszédet is mondott a szoborállító ünnepségen. Pavol Lukáč, a fiatalon elhunyt szlovák történész szerint Hodža szeretett több vasat tartani egyszerre a tűzben, amihez hozzátehetjük, hogy nem csupán hét nyelvet beszélt, hanem hétféleképpen is tudott beszélni.

A mai szlovák történetírás (bár egyesek csehszlovák orientációja miatt gyanakvással tekintenek rá) Hodžát a huszadik század egyik (ha nem a) legnagyobb szlovák politikusának tartja. S ezt korántsem csak azzal érdemelte ki, hogy kortársaitól (sőt talán még sok mai politikustól is) eltérően a (cseh)szlovák politikát igyekezett szélesebb európai kontextusban szemlélni és művelni. Az igazi nagy érdeme abban van, hogy a tömegektől elszigetelt, a cári messianizmus felé forduló 19. századi szlovák politikai hagyományok helyett egy újfajta politizálás alapjait rakta le. A szlovák agrármozgalom megteremtése mellett egyike az elsőknek, akik a szlovákok közül felismerték a cseh kapcsolatok jelentőségét, ráadásul mindent meg is tett, hogy ezek ne csak kulturális téren érvényesüljenek, hanem gazdasági sőt poltikai vetületük is legyen.

Nekünk, magyaroknak nem feltétlenül szimpatikus Milan Hodža minden aktivitása. Ez a ravasz és egyszerre több irányban is magát elkötelező politikus különös szerepet játszik 1918 végén a szlovák-magyar államhatárról folyó tárgyalások során. A magyar kormánnyal gond nélkül elhiteti, hogy budapesti tárgyalásainak célja a Magyarországon belüli Szlovákia autonómiakereteinek kialkudása. Majd Bartha magyar hadügyminiszterrel az egyik napon még egy, az etnikai elveket is figyelembe vevő demarkációs vonalról köt egyezséget, másnap azonban már olyan javaslatot küld Benešnek Párizsba, amely messze meghaladja ezt, s még a mainál is nagyobb Szlovákia tervét vázolja föl.

Élete záró periódusában azonban valószínűleg megértette, hogy az első világháborút követő, a közép-európai nemzeteket egymással szembefordító békediktátum s a kisszerű határmarakodások nem jelentenek megoldást. Legalábbis a Federation in Central Europe: Reflections and Reminiscences címmel 1942-ben megjelent könyvében leírtak (azzal együtt, hogy sok mindenre rosszul emlékezik, s néhányszor félretájékoztat) ezt tükrözik. A kijózanodáshoz persze kellettek azok a politikai tapasztalatok és csalódások, amelyeket Hodžának különösen a harmincas években meg kellett élnie. Az általa előkészített nemzetiségi statútumot, a kisebbségi önkormányzati jogok megadását ugyanis nemcsak a csehek, de a szlovákok sem fogadták megértéssel (nem is beszélve a német és magyar kisebbség reprezentánsairól, akik akkor ezt már elkésett kísérletnek tartották). Ennek a politikának a végső kudarcát a müncheni döntés jelentette, amelyet miniszterelnökként már nem várt meg, pár nappal korábban lemondott. Ekkor láthatta be véglegesen, hogy a nemzetállami keretek nem kínálnak megoldási lehetőséget a szlovákság részére (ennek a tapasztalatnak mai aktualitásai nyilvánvalóak), s fordult minden erejével egy a közép-európai föderációt megcélzó tervezet kidolgozása felé. Meggyőződése volt ugyanis, hogy Nyugat-Európának is szüksége van egy demokratikus és nyugodt Közép-Európára.

Kilencven évvel az első világháború kitörése után már bevallható, hogy a háború csupán felgyorsította azt a folyamatot, amely amúgy is bekövetkezett volna: a Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlását. Számunkra, magyarok számára ez a folyamat meglehetősen balszerencsés, sőt tragikus eredménnyel zárult. Talán az Európai Unió, amelynek egyik alapkövét épp Hodža gondolatai jelentik, valamit helyrehozhat ebből. Talán ez a megoldás még Hodžának is tetszene.

A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa