Beszélgetés L. Juhász Ilonával

Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában címmel egy kiállítás volt látható a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, Pozsonyban. Fő szervezője, összeállítója a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja. Hogyan születnek az ilyen jellegű kiállítások? – kérdeztük a központ munkatársát, L. Juhász Ilonát.

– Annak idején még magánemberként sok dolgot lefényképeztem, dokumentáltam, mert minden érdekelt. Ugyanakkor néprajzkutató férjem (Liszka József) gyűjtőútjai során szintén igyekezett mindent lefényképezni, mindent dokumentálni, de akkor még nem tudatosan foglalkozott a szakrális kisemlékekkel. A változást lényegében 1995 hozta meg, amikor egy németországi konferencián vett részt, ahol Szent Vendel kultuszáról tartott előadást. Akkor én is elkísértem és az ott szerzett élmények olyan hatással voltak ránk, hogy elhatároztuk, mi is dokumentálni fogjuk ezeket a szakrális kisemlékeket, tehát az útmenti kereszteket, a szentek szobrait, képoszlopokat, kis kápolnákat, mert ezzel a területtel különösebben nem foglalkozott egyik tudományág sem. Igaz, a művészettörténészek a művészi szempontból értékesebb dolgokat nyilvántartották, de az a dokumentáció sem volt teljes. Aztán 1998-ban, amikor létrejött a Fórum Intézet keretében a komáromi Etnológiai Központ, elhatároztuk, hogy létrehozzuk a szakrális kisemlékek archívumát és hozzáfogunk ezeknek az objektumoknak a feltérképezéséhez Szlovákia magyarok lakta területein.

Milyen gazdag ma ez az anyag, mi mindent sikerült „begyűjteni” az eltelt hat, hét év során?
– Körülbelül kétezer objektumot dokumentáltunk. Némelyikről nagyon gazdag kép és dokumentumanyag áll a rendelkezésünkre, van, amiről kevesebb. Vannak olyan dokumentumaink is, amelyek egy ma már nem létező objektumhoz kötődnek. Mindenesetre a gyűjtemény fokozatosan bővül. Igyekszünk minden elérhető „anyagot” összegyűjteni.

Hogyan történik ez a gyűjtőmunka? A magyarok lakta dél-szlovákiai sáv meglehetősen hoszszú, Pozsonytól Királyhelmecig majdnem hatszáz kilométer. Ezt bejárni elég fárasztó lehet, ráadásul majdnem minden kilométerkőnél meg kellene állni, hiszen szanaszét sok emlék található. Milyen módszerrel dolgoznak?

– Egy tréfás hasonlattal élnék. Azt szokták mondani, hogy a rendőr gatyában is rendőr. Nos egy néprajzos éjjel és nappal is néprajzos, tehát ha szereti a hivatását, a munkáját, akkor tulajdonképpen úgymond sohasem „kapcsol ki”. A gyűjtés nemcsak úgy történik, hogy elhatározzuk: elindulunk és bejárunk, majd dokumentálunk egy szakaszt, hanem az ember bárhová utazik is, természetszerűleg foglalkozik a témával. Amikor a szüleimhez készülünk, általában korábban elindulunk és betervezünk egy útszakaszt, amit alaposan végigjárunk és „feltérképezünk”. Ez a mai napig így van. Persze véletlenszerűen is rábukkanunk sok dologra, tehát bárhová megyünk is, a számunkra érdekes útba eső objektumokat lefényképezzük. Természetesen gyakran előfordul, hogy tervezett céllal vágunk neki az útnak, s egy egész hétvégét gyűjtéssel töltünk el úgy, hogy a kiszabott időt maximálisan igyekszünk kihasználni, s az adatközlőktől ilyenkor tudunk a legjobban gyűjteni.

A kiállításon több mint száz felvétel volt látható azokból a fotókból, amelyeket egyrészt Liszka József, másrészt Juhász Ilona és mások fényképeztek. Ezek a felvételek érdekesek, némelyik igen tetszetős, nem pusztán csak dokumentáció, hanem szép fotográfia is. Nos van-e kedves felvétele, illetve kisemléke a néprajzkutatónak?
– Igen. Nagyon szeretem a Nepomuki Szent János-szobrokat. Kedvenc fotóim közé tartozik egy temetőrészlet, háttérben a mohi atomerőművel, és egy tornai kereszt, háttérben a tornai várral. Tulajdonképpen minden fénykép kedves a szívemnek, és amikor a kiállításra válogattuk a felvételeket, természetesen amellett, hogy ügyeltünk rá, minden szakrális kisemlék-típus képviselve legyen, az sem volt elhanyagolható tényező, hogy azért az embernek a kedvenc felvételei is a kiválasztottak közé kerüljenek.

A gyűjtés ugye már több éve folyik. Megtörtént-e az, hogy idővel egy-egy dokumentált kisemlék megsemmisült?
– Rongálásra sajnos volt példa. Megemlíthetném a somorjai esetet. A szentháromságszobrot, pontosabban a Mária mennybemenetele szobrot rongálták meg. Vandálok áldozata lett a muzslai Szent Flórián-szobor is. Sok helyen ellopják a kisebb méretű, szoborfülkében elhelyezett szobrokat. Sajnos a vandálok nagyon sok kárt okoznak e tekintetben.

Dél-Szlovákiát járva sikerült-e valami közelebbit is megtudni arról, hogy vannak-e nagyobb eltérések tájegységek szerint?
– Természetesen vannak eltérések. Ezt az is befolyásolja, hogy az egyes szentek kultusza mennyire volt az adott területen elterjedt. A szentek közül általánosan elterjedtnek mondható Nepomuki Szent János szobra. Ezeket az objektumokat tulajdonképpen Pozsonytól egészen a keleti végekig dokumentálni lehet. Viszont keletre csupán egyetlen Szent Vendel-szobor jutott el. Szent Vendel a pásztorok védőszentje, az ő kultusza inkább a Kisalföldön hódított jobban, hiszen a Szent Vendel-szobrok nyugati hatásra terjedtek el és az, hogy az Ipoly vidékén megszakad a Szent Vendel-szobrok állításának a szokása.

Némelyike ezeknek a szobroknak művészi alkotásnak is beillik. Főleg a korábban keletkezettek bizonyos stílusjegyeket hordoznak, s arról árulkodnak, hogy esetleg művészemberek készítették őket. Ilyen szempontból, tehát esztétikai értékük alapján is vizsgálják a néprajzkutatók ezeket a szakrális kisemlékeket?
– Fontos hangsúlyozni, hogy a néprajzkutatók számára nem az esztétikai szempont az elsődleges, hiszen ez inkább a művészettörténészek számára fontos kritérium. A néprajzkutató mindent dokumentál, a legprimitívebb objektumtól kezdve a művészi alkotásokig. Azt, hogy hol, milyen típusú, illetve milyen művészi értékű szakrális emléket állítottak, az attól függött, ki volt a megbízó, az állíttató, s mennyire volt tehetős, úgyhogy ilyen szempontból mi nem értékelünk. Sokkal jobban érdekel bennünket az emlék társadalmi háttere, a hozzákapcsolódó kultusz, esetleg folklórszöveg és a hasonló néprajzi jelenségek.

Újabban nemcsak a temetőben emlékeznek meg a halottakról, hanem ha valaki baleset következtében veszítette el az életét, akkor a helyszínen is állítanak valamiféle emléket. Milyen régi keletű ez a szokás, hiszen korábban, húsz, huszonöt évvel ezelőtt mifelénk még nem nagyon volt ilyesmi látható.
– Az út menti haláljelek állításának szokása aránylag új keletű, viszont előzménynek tekinthetjük azokat a kereszteket, azokat a szakrális emlékeket – gondolok most nagyobb objektumokra -, amelyeket valamilyen haláleset kapcsán állítottak. Például amikor egy család elveszítette a háborúban a fiát, vagy betegségben elhunyt, ilyenkor a család keresztet állított az emlékére, általában belterületen, de előfordult az út szélén is. Az út menti haláljelek állításának szokása tulajdonképpen a forgalom növekedésével, az autós forgalom elterjedésével vált általánosabb szokássá. Megfigyelhető, hogy ezek a haláljelek tizenöt, húsz éve tűntek fel nagyobb számban.

Szintén besorolják őket az említett gyűjteménybe?
– Igen, besoroljuk, dokumentáljuk őket. Természetesen nem mindegyik szakrális jellegű, hiszen ugyanúgy állítanak út menti haláljelet a nem hívő emberek is. Természetesen itt sem vezet bennünket esztétikai szempont vagy megfontolás. Mindent dokumentálunk, hiszen itt is a néprajzi háttér az érdekes. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ezeken az út menti haláljeleken egyre jobban kezd viszszatükröződni a temetői kultúra, a temetői síremlékek állításának a szokása. Több alkalommal dokumentáltam olyan út menti haláljelet, amely tulajdonképpen ugyanolyan márványból vagy műkőből készült sírkő, mint amilyen a temetőben is található, és ahogy említettük is, nagyon sokon a fénykép is megjelenik. S ahogy a temetői síremlékeken a fényképek is változnak az idők során, az út menti haláljeleken is ez történik. Nemcsak porcelánfoglalatú fényképeket találhatunk az emlékeken, hanem gravírozásos eljárással készült fotókat is.

Ezek a felvételek, dokumentumok ugye megtalálhatók az Etnológiai Központban? Hogyan lehet őket a szélesebb nyilvánosság elé tárni? Van-e erre vonatkozólag valamilyen programja a központnak?
– Akit érdekel a téma, annak természetesen rendelkezésére bocsátjuk az anyagot, de igyekszünk publikálni az eredményeket. Én már 1998-ban tartottam e témáról előadást a kisemlék-kutatók nemzetközi konferenciáján Teplán, és egy rövidebb írásom megjelent róla napilapunkban is. Egy nagyobb lélegzetű tanulmány megírását tervezem e témával kapcsolatban. Európai kontextusba elhelyezve a kérdést, az előzményekre is kitérve szeretném e szokásnak a Kárpát-medencében való elterjedését a meglevő szakirodalomra támaszkodva taglalni.