Mint annak idején lapunkban is beszámoltunk róla, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével közösen múlt év októberében tudományos konferenciát rendezett az 1956-os magyar forradalom(cseh)szlovákiai visszhangjáról és fogadtatásáról. Az ott elhangzott előadásokat (kiegészítve Jozef Leikert költő és történész tanulmányával, amelyben a szlovák írótársadalom reakciójával foglalkozik) most egy 120 oldalas kétnyelvű kötetbe (Maďarská revolćia roku 1956 a Slovensko- Az 1956-os magyar foradalom és Szlovákia) gyűjtve elolvashatjuk. Sajnos ez az írott változat is megerősíti a konferenciával kapcsolatos már egyszer elmondott észrevételemet, hogy a szlovák nemzetiségű szerzők-noha már életkoruknál fogva is személyes élményekkel rendelkezhettek az 1956-os eseményekről-nem sok konkrétumot vagy érdemlegeset tudtak mondani a témáról. Ez különösen Dagmar Čierna-Lantayová esetében szembeötlő, hiszen A szlovák közvélmény és 1956 c. írásában talán a közvéleményről esik a legkevesebb szó, jobbára a pártvezetés véleményével szembesülhetünk. Ráadásul ő még a rendszerváltás előtt több olyan tanulmányt is publikjált, amelyekben egyrészt hitet tett a marxista módszerek mellett, másrészt a szlovákiai magyarokról meglehetősen egyoldalú véleményt fogalmazott meg. Michal Barnovský írását 1953-tól indítja, és párhuzamot von a csehszlovákiai és magyarországi belpolitika alakulása között. Ezzel a módszerrel sikerült érzékeltetnie, hogy miért tudta a csehszlovák pártvezetés kordában tartani a társadalmat, míg Magyarországon szinte szükségszerűen következett be a forradalom. A szlovák társadalom legnagyobb része-mi magyarok már nem is csodálkozunk ezen-elsősorban az irredentizmus újraéledésének a lehetőségét tartotta a legnagyobb veszélynek, csak kevesen látták, hogy itt szovjet hegemónia és a kommunista diktatúra ellen indult meg a harc. A konferencián egyébként Milan Zemko történész hozzászólásában realitásként említette az irredenta törekvések megjelenését 1956 októberében, ezt azonban akkor és ott Szesztay Ádám magyarországi történész azonnal cáfolta, megjegyezvén, hogy csak egy miskolci eygetemista-összejövetelen vetette fel valaki ezt a kérdést,a melyet azonban a résztvevők elutasítottak. A korabeli magyarosrszági sajtóban semmilyen nyoma sincs az irredentizmus feltámadásásnak. Jóllehet a szlovákiai magyar történészek eddig még nem foglalkoztak behatóan az 1948 utáni csehszlovákia események ideológiamentes elemzésével,a kötetben szereplő dolgozatok közül éppen Bukovszky László (Az Államvédelmi Hatóság és az 1956-os magyar forradalom) Popély Árpád (A szlovák pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom), Simon Attila (A szlovákiai magyarok és az 1956-os magyar forradalom) előadásai tartalmaztak sok új, eddig még nem publikált adatot, és konklúziójuk is ösztönzést adhat a további kutatásokhoz. Jozef Hažko katolikus pap és egyháztörténész a csehszlovákiai katolikus egyháznak a magyarországi 1956-os eseményekkel kapcsolatos reakcióját elemezve rámutatott arra, hogy a szlovák papok (elsősorban az ún. békepapok) jelentős hányada nem rokonszenvezett Mindszenty bíboros-hercegprímással állítólagos arisztokratikus viselkedése és diktátori hajlamai miatt és ez kihatott akkori magatartásukra is. Ez a tanulmány elsősorban a csaehszlovákiai kommunista pártvezetés és az egyház sajátos viszonyát elemzi, az 1956-os magyarországi történések inkább csak keretként szolgálnak. Ugyanakkor igen tanulságosak azok a részek, ahol a szlovákiai katolikus papság képviselőinek sokszor eklektikus megnyilvánulásait dokumentálja a magyarországi helyzettel kapcsolatban.
Jozef Leikert írásában a kötetet más tanulmányaiból már ismert tények mellett számos olyan adattal is szolgál, amelyek nem a levéltárak mélyéről kerültek elő, hanem bizonyos személyekkel (pl. Ladislav Mňačko testvérével) folytatott beszélgetések nyomán derült rájuk fény. Több, akkor hangadónak számító író, költő véleményét és reakcióját is megismerhetjük, de kiderül az is, hogy a rebelisekkel szemben olykor maga Antoním Novotný pártfőtitkár rendelt el példás büntetést. Jozef Leikert szerint a szlovák írótársadalmat őszintén meglepték az 1956-os események. Jobbára baloldali, sőt a kommunizmussal rokonszenvező írokról volt szó, akiknek nem a rendszerrel, hanem egyes buta pártvezetőkkel voltak problémáik(pl. Václav Kopecký, Karol Bacílek, Pavol Dávid stb.). A csehszlovákiai életszínvonal is jóval magasabb volt, mint a lengyelországi vagy a magyarországi, ezért is állapíthatta meg Hruscsov szovjet pártfőtitkár, hogy Csehszlovákiában nem is kerülhetett volna sor ilyen eseményekre. Érdekes adat szerepel Leiker tanulmányában: Ladislav Mňačko író, aki mellesleg kártyapartnere volt Karol Bacílek szlovák pártfőtitkárnak, az 1956-os magyar forradalom bukása után szolgálati úton járt Budapesten, és megdöbbenten tapasztalata a magyar írók elleni megtorlásokat. Akkor vetődött fel benne állítólag az a gondolta, hogy javasolja a szlovák pártvezetésnek egy magyar irodalmi folyóirat indítását Szlovákiában. Az ötlet-talán mondani sem kellene-nem aratott osztatlan elismerést, de Karol Rosenbaum szlovák irodalomtudós szerint a szlovákiai magyar írók Mňačkónak köszönhetik, hogy az Irodalmi Szemle elindulhatott.
A kötet utolsó tanulmányának szerzője Szesztay Ádám magyarországi diplomata és történész, aki a magyarországi nemzetiségek, főleg a németek 1956-os magatartását elemezte (Az 1956-os magyar forradalom és a német kisebbség). Mindenképpen fontosnak tartom elmondani, hogy ez az előadás elhangzott a konferencián, és bekerült a kötetbe, hiszen a magyarországi 50. évfordulós megemlékezések alkalmával nem sok szó esett a nemzetisgek akkori reagálásáról és a forradalmohoz való viszonyáról. A Disputationes Samarienesis sorozat 9. darabjaként megjelent tanulmánykötet véleményem szerint jó alapot teremthet nemcsak az 1956-os magyarországi események (cseh)szlovákiai visszhangjának további elemzéséhez, hanem a szocialista korszak négy évtizedének mélyebb megismeréséhez is.