Kijózanító tartalmú kötetet zárhat be olvasója, s miközben innen, Gömörből a Szilicei-fennsíkon gondolatban átszáll Magyarországra, azon tűnődhet, hogy a politika csinálóihoz eljutnak-e ezek az információk, s felfogják-e, hogy a Felvidék magyarsága nem csupán szociális téren, de nemzetiségi létében is a végnapjait éli. Talán nagyon keményen hangzik ez egy hívő embertől, de a féltve titkolt gondolatokat is ki kell mondani…

Kétlem, hogy a nemzeti közösségünkért felelős közéleti emberek különösebb figyelmet szentelnének a nemzet-fogyás egyre aggasztóbb és egyre lehangolóbb mutatóinak, hiszen ha átböngésszük az MKP választási programját, idevonatkozó nemzetstratégiának vagy cselekvési programnak a nyomára sem bukkanhatunk. Pedig hát a gömöri és kis-honti vészharangot a kötet szerzője, Keményfi Róbert mellett rendszeresen kongatja B. Kovács István is, sőt a zeherjei református templom harangjai a földhöz csapódva végső kondulásukkal hívták fel mindenki figyelmét arra, hogy elérkezett a nemzetmentés ideje.
Szerzőnk vizsgálódása során hatalmas történeti időt vesz górcső alá, lényegében a 18. század elejétől 1991-ig elemzi a vármegye etnikai struktúráját és a tetten érhető változások okait. Munkája során az általánosan alkalmazott felmérési módszerek mellett felhasználja „a néprajz egy sajátos vizsgálati módszerét, az etnográfiát, amely metódus segítségével felgyűjtött adatokkal a földrajzi, térszerkezeti problémát: a települési etnikai struktúrákat” szeretné finomítani. Ez a kutatási módszer különösen a 20. század etnikai változásainak vizsgálata során kap kiemelt jelentőséget, hiszen élő emberek közlései épülhetnek bele a munkába.
Bár a kötet a vizsgált térség három évszázad alatt történt etnikai változásait és azok okait foglalja össze, a legmegrázóbb információkhoz a 20. századot taglaló elemzések kapcsán juthatunk. Nem csupán azért, mert az eseményekről az olvasó is közvetlen vagy közvetett élményanyaggal rendelkezik, hanem elsősorban amiatt, hogy az említett időszakban a nyelvhatárt nem a természetes nemzetiségi összetétel és annak természetes változásai határozták meg, hanem jelentős szerephez jutott a nagyhatalmi diktátumok alapján két alkalommal is rögzített új földrajzi határ s annak kény-szerű következményei. Ezek közül kiemelkedik a Trianont követő telepes és légiós invázió, majd pedig az 1945 és 1949 közötti kitelepítési és deportálási hullám, amelyek nem csupán felhígították a színmagyar térségek nemzetiségi arányát, de lelkiekben is meggyötörték, magyarságtudatukban is megalázták mind a közvetlenül érintetteket, mind pedig a környezetüket.
Keményfi adathalmazából és elemzéseiből mindenki számára egyértelművé válhat, hogy a szlovák-magyar nyelvhatár déli irányba való tolódása egyrészt megállíthatatlan folyamat, másrészt egy, a politikai hatalom oldaláról nagyon is tudatosan irányított asszimilációs akarat részeredménye.
A vizsgált térségben élő cigánysággal kapcsolatban a szerző nyilván azért nem foglal állást, mert nem rendelkezik megbízható adatokkal. Ugyanakkor, ha a szlovákiai magyarságról mint kisebbségről beszélünk, tudatosítanunk kell, hogy a magyar nemzeti közösségen belül létezik egy másik kisebbség is: azok a cigányok, akik magyar közösségekben élnek, magyarul beszélnek, magyar iskolába járatják gyermekeiket. Ez hatalmas kihívás, de erről a kérdésről jelenleg semmiféle párbeszéd nem folyik. Ugyanakkor fel kell vetnünk a kérdést, hogy elkülöníthetők-e a romák mondjuk Gömör és Kis-Hont vármegyében vagy más tájegységekben, ahol sűrűn letelepedtek, a fehérektől, a magyar romák a magyar fehérektől. A cigányság területi szegregációja gyakorlatilag megszűnt, a nyelvi szegregáció már nemzedékekkel ezelőtt eltűnt (ez a cigányság magyar nyelvű), a felekezeti szegregáció pedig Mária Terézia óta nem létezik. Hova soroljuk hát a lakosságnak ezt a részét, milyen alkalmazott módszer alapján soroljuk be őket ide vagy amoda? Hova osszuk be őket mondjuk a vizsgált terület legészakibb részén fekvő Gicén vagy a legkeletibb Barkán, ahol a magyar ajkú cigányok létszámban már a fehérek fölé kerekedtek?
Számos izgalmas, a Felvidék magyar-sága szempontjából sors- és létkérdést vet fel Keményfi Róbert végtelenül alapos könyve, mely akár mementó is lehetne, ha valamely meghatározó politikusunk a kezébe venné, elolvasná, el-gondolkodna tartalmi és erkölcsi üzenetén. Szeretettel ajánlom minden, a népét féltő felelősségteljes pásztor, őrző, tanító és a népünkért élő és tenni akaró test-vérem könyvespolcára.
Mudi Róbert
(Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, Komárom-Dunaszerdahely 2002)