A kopjafa mint nemzeti jelkép – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

A kopjafa mint nemzeti jelkép

A kopjafa mint nemzeti jelkép

Amikor Liszka József kedves barátommal közreadtuk a Néprajzi Múzeum tudománytörténeti kiadványsorozatában két kiváló szlovákiai magyar néprajzi gyűjtő tanárember rajzgyűjteményének anyagát (Thain János — Tichy Kálmán: Kisalföldi és gömöri népi építészet. Series Historica Ethnographiae 4. Budapest, 1991), melyben a két világháború közötti építészeti emlékek (házoromzatok, kapufélfák) sorában több XIX. század végi faragott fejfát is megörökítettek, egyáltalán nem gondoltuk, hogy alig másfél évtized múlva egy egész monográfiára való anyagról lehet számot adni.

A magyarországi néprajztudományban napjainkban mind nagyobb szerepet kap a jelenkutatás, a városnéprajz, továbbá a rendszerváltozást követően a nemzeti jelképkutatás. Mindezen kutatási területet egyetlen munkában valósítja meg L. Juhász Ilona, aki impozáns kötettel lepte meg a szakterületet („Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központ — Lilium Aurum Könyvkiadó, Komárom — Dunaszerdahely, 2005). A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint annak a különös jelenségnek a feltérképezésére, amely az utóbbi másfél évtizedben a mind elterjedtebbé váló kopjafaállításként jelent meg az egész Kárpát-medence területén, és sajátosan magyarságszimbólumként szerepel a köztudatban. Noha a faragott fejfa hagyományosan a protestáns halottkultusz tárgyi eleme volt egykor, melyről széles körű néprajzi irodalommal rendelkezünk, jelenkori vizsgálata terén a kötet szerzője jár az élen.

Annál is különösebb a dél-szlovákiai magyar lakosság körében a kopjafaállítás kultusza, mert a múltban ezen a területen meglehetősen ritkának számított, sokkal inkább a Székelyföldre volt jellemző. A kötet természetesen nem a temetői síremlékállítást vizsgálja, hanem minden olyan alkalom számbavételére törekszik, melynek során kopjafát emeltek. A több mint egy évtizeddel ezelőtt elkezdett rendkívül kiterjedt kutató- és dokumentációs munka a komáromi Etnológiai Központban a Nemzeti Jelképek Adattárának létrehozását eredményezte, melynek bővítése e könyv megjelenését követően is fáradhatatlanul tovább folyik.

L. Juhász Ilona terjedelmes fejezetben foglalkozik a kopjafa nemzeti jelképként való megjelenésével és elterjedésével a szlovákiai magyarság körében. Megállapítása szerint ebben lényeges és meghatározó szerepet játszott a szlovákiai magyar értelmiségnek a magyarországihoz hasonló különös érdeklődése Erdély és a Székelyföld iránt. Noha a harmincas évek végén ez a vonzódás jobbára a publicisztika területén jelentkezett, az 1980-as évek végétől már egyértelműen az emlékállításban nyilvánult meg. A szerző fontos megállapítása: „A kopjafaállítással a magyarok Kárpát-medencei összetartozását is ki akarták fejezni, mivel azt etnikus specifikumként, a magyar tárgykultúra máig fennmaradt egyik legősibb elemének tekintették. Olyan emléket kívántak tehát […], ami megkülönbözteti a magyarokat a Szlovákiában élő többi nemzettől és egyben az ťősi magyarŤ hagyományokhoz való kötődést is kifejezi.”

Amint az alapos tárgytörténeti vizsgálódásból kiderül, az első nemzeti szimbólum szerepkörrel rendelkező kopjafát meglehetősen korán, 1977-ben állították fel egy művelődési tábor emlékezetéül a Komárom melletti autóskemping területén. Majd 1989-ig jobbára a honismereti táborok emeltek időnként ilyen emléket, melyeket azonban az akkori hatalom nagyobb részben felszámolt. Az 1990-es években viszont a kopjafa meghatározó jelentőségű nemzeti szimbólummá vált a magyar kisebbség körében, és azóta is alapvetően a közösségi emlékezés jeleként szerepel többnyire a történelmi évfordulók alkalmából. Ennek számos példájával szolgál a szerző. Különösen tanulságos annak fejtegetése, hogy a kopjafák miként hatnak a temetői síremlékek megformálására, mind több példa van a kereszttel jelölt kopjafák emelésére katolikus síremlékként.

A sokrétű tárgyvizsgálat kiterjed a kopjafák formájára, anyagára, tartósításának változó technikájára, majd a díszítő ornamensek és szimbólumok változataira, valamint a feliratokra, melyek rendszerint az emlékállítás alkalmaival függnek össze, mint pl. az 1848-as emlékoszlopokon gyakori a huszár vagy a kard ábrázolása és az ennek megfelelő hazafias felirat.

Terjedelmes fejezetben foglalkozik L. Juhász Ilona a kopjafák készítőivel, az általuk alkalmazott technikai eljárásokkal, díszítőstílusukkal, továbbá nyomon követte és térképre vetítette alkotásaik földrajzi elterjedését. Megállapítása szerint amíg 1989-ig a kopjafakészítés kalákamunkában képzőművészek irányításával folyt, újabban erre a munkára specializálódott üzleti vállalkozás hálózza be Dél-Szlovákia magyar lakta területeit.

A kopjafaállítás élményszerű leírásából kiderül, hogy a rendszerváltás után lényegesen megváltozott az avatási ünnepség, melyben mind nagyobb szerepet kapnak a politikusok és az egyházak, továbbá egyre gyakrabban hangzik el a magyar himnusz, és elmaradhatatlan mozzanat a koszorúzás. Tanulságos a szlovákok és a hivatalos politika viszonyulásának elemzése a kopjafához, amit többnyire kizárólag magyar jelképnek tartanak; a szlovák lakosság zöme közömbös iránta, és egyre ritkább az ellenséges megnyilatkozás. A tárgy elterjedésében viszont meghatározó szerepet játszik a média, melynek köszönhetően mind nagyobb területen hódít teret a kopjafa nemzeti szimbólumként. A szerző végezetül áttekintést nyújt az európai és más kontinensen élő magyarok körében előforduló kopjafáról, aminek alapján joggal sorolja azt a magyarságszimbólumok közé, mert indoklása szerint nem csupán a Kárpát-medence magyar lakta vidékein és Európában, hanem a más földrészeken élő szórványmagyarság körében is megtalálható, mégpedig egyértelműen nemzeti szimbólum szerepkörben. Egyetérthetünk a szerzőnek azzal a lényeges megállapításával, mely szerint a kopjafa a szimbolikus térfoglalás eszköze és az etnikus határ kijelölője.

Külön is méltatást érdemel a Függelékben közölt rendkívül terjedelmes dokumentációs anyag, mely helységenként rögzíti az ott található kopjafákat, leírásuk és felirataik részletes közlésével, amihez gazdag fénykép-dokumentáció is csatlakozik, jól használható, egyértelmű kereszthivatkozásokkal.

Meggyőződésem szerint L. Juhász Ilona könyve nemcsak a szlovákiai magyarság számára nyújt identitást erősítő hasznos olvasmányt, hanem a magyarországi szaktudomány és művelt nagyközönség érdeklődését is joggal felkelti ez a hiánypótló munka.

KategóriaCikk / Cikk / Cikk