Liszka József: Termékeny homályban

Liszka József néprajzkutató, aki a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának a vezetője, már a múlt század hetvenes éveitől naplószerűen följegyezte a vele és a körülötte történt eseményeket, valamint gondolatait, benyomásait, érzéseit. Mint egyik bejegyzésében bevallja,a naplóvezetésben nem volt mindig következetes, ami azért is kár, mert micsoda dokumentumérétéke lehetne! Legalább önmagam, gyermekeim számára. De azt hiszem, hovatovább általános jelentősége is lenne. Szorgos könyvelőként mindent föl kell jegyezni: amiről ma azt hiszem, hogy nem fontos, holnapután az lehet, amiről ma azt gondolom, hogy soha nem felejtem el, holnapra elszállhat, mint a kámfor… A szerzővel ez esetben egyet kell értenünk, és valóban sajnálhatjuk, hogy ezt már csak jóval a rendszerváltás után, 1994 májusában tudatosította, amikor idestova 20 esztendeje vezette ezt a naplót. A kötet címét egyébként telitalálatnak érzem, hiszen pontosan azt fejezi ki, amit ebben a kis könyvben átnyújt az olvasónak. Bizonyos összefüggések és gondolatok ugyanis valóban homályosak maradnak a kívülálló számára, legfeljebb csak jelzik az indulatokat, érzéseket és azokat a szellemi hatásokat, amelyek a naplóírót érhették. Közvetett módon pesze képet kapunk a szerző lekiállapotáról, vívódásairól, de a napló sajátossága, hogy mozaikszerűen tárja az olvasó elé a jelenségeket és eseményeket, ezek a fragmentumok pedig nem mindig állnak össze egységes képpé. Talán segítheti őt az a körülmény, hogy a szerző kortársaként ő is szemtanúja vagy résztvevője volt bizonyos eseményeknek, amelyekről persze másfajta élményei és tapasztalatai is lehetnek, ami még érdekesebbé és izgalmasabbá teheti az olvasást. A szerkesztő ars diariumnak nevezi Liszka fenntebb idézet vallomását, majd annak a vélekedésnek ad hangot, hogy a napló az önkifejezés legfontosabb eszköze: benne foglaltatnak a kitárulkozások, önmagunk lemeztelenítései, gondolatainak, kételyeinek, vívódásaink, benne foglaltatik, mintegy anyajegyként a kor, amelyben éltünk, hogy a naplófolyam végül is egyfajta fejlődési regénnyé váljon, egy európai (közép-európai, szlovákiai) magyar értelmiségi, egy 20. századi ember fejlődési regénnyévé. Ez a jellemzés ez esetben talán kissé túlzó, hiszen Liszka József naplója nem egyértelműen válik fejlődési regénnyé, inkább mondanám jelentésnek, amely hírt ad arról, hogy a naplóírót éppen mi foglalkoztatja. Az vitathatalan, hogy helyenként később-talán nem is tudatosítva-önmagát is felülírja, korrigálja, módosítja álláspontját bizonyos részletkérdésekről. Ugyanakkor nem hallgathatom el csalódásomat sem, hiszen Liszka József életének nyilván voltak olyan fontos eseményei, fordulatai, amelyek mélyreható változásokat hoztak életében, ennek ellenére ezekről csak igen keveset vagy szinte semmit sem tart feljegyzésre érdemesnek, mintha tapintatból elhallgatta volna ezeket vagy tudatosan kihagyta volna őket. És ezzel eljutunk ahhoz a kérdéshez, amely minden esetben megfogalmazódik, ha valaki még az életében közzé teszi a bizalmas feljegyzéseit: Mindent elmondhat-e kendőzetlenül a naplóíró, számot adhat-e pillanatnyi érzéseiről és benyomásairól, amelyek másnap talán már lényegtelenekké válnak? És ha őszintén gondol valamit valakiről, aki az ismerőse, a munkatársa, a hozzátartozója, netán a legjobb barátja, leírhatja-e, ha az nem éppen hízelgő az illetőre nézve? Mert amíg élünk, addig magunknak kell megindokolnunk a véleményünket, ha már nem leszünk, az utókor fogja értelmezni a szöveget. Liszka József gyakran beszámol olvasmányairól, azokról a könyvekről, amelyek talán újabb ösztönzést adtak neki. Kár, hogy ilyenkor is eléggé szűkszavú, sokszor csak tőmondatokban jelzi benyomásait és gondolatait. E sorok írója vagy harminc esztendeje követi figyelemmel Liszka József munkásságát, lapszerkesztőként módjában állt a cikkeit még kéziratos formában elolvasni, így tudja, hogy szuverén gondolkodású, a szlovákiai magyar néprajzkutatás terén fontos feladatokat végző tudósról és értelmiségiről van szó, aki tisztában van saját képességeivel és jelentőségével. ennek ellenére úgy érzem, hogy még nem volt időszerű ezt a naplót közreadni, szerencsésebb lett volna egy szubjektív összegzésre vállakozni, amelyben az összefüggéseket is részletesebben taglalni lehetett volna. Liszka nem szépíró, így aligha kérhetjük rajta számon, hogy nem írta meg nagyszülei és szülei történetét. De bármilyen összefüggő leírás hasznos forrás lehetne a szlovákiai magyarság történetével foglalkozó kutatók számára is, míg a naplóban jelzett helyzetek inkább hiányérzetet keltenek, és nem állnak össze kerek egésszé.