Pozsonytól alig húsz kilométerre, egy csallóközi kisvárosban, Somorján működik a felvidéki magyarok egyik legnagyobb civil szervezete, a Fórum Kisebbségkutató Intézet. Célja nemcsak a Szlovákiában élő magyar kisebbség életének dokumentálása, hanem – egyebek mellett – az egészséges társadalmi párbeszéd előmozdítása a szlovákok és magyarok között. Az intézet egyik munkatársával, dr. Öllös Lászlóval beszélgettünk a magyarság helyzetéről, a kisebbségi lét kihívásairól és kilátásairól Szlovákiában.
– A Szlovákiában élő magyarok egyik prominens intézményéről van szó. Mit illik tudni róla?
– Intézményünk jelenlegi formája 1996 óta működik. Alapítása dr. Végh László nevéhez fűződik. Elődje a Bibliotheca Hungarica, amelynek célja az 1918 óta megjelent szlovákiai magyar kiadványok begyűjtése volt, illetve most is az, intézményünk ugyanis olyan, mint egy ernyőszervezet több egységgel, és a Bibliotheca Hungarica jelenleg az egyik. Mellette működik például egy etnológiai részleg Komáromban. Képzéseket is szervezünk. Egyik részlegünk régiófejlesztéssel is foglalkozik. Nálunk gyűlnek be a magyar kisebbség jelentős szlovákiai hagyatékai, politikai pártok és kulturális intézmények levéltára, kampányanyagok, jelentős művészeti együttesek archívuma, képarchívum és hangarchívum egyaránt. A kutatók számára kézikönyvtárat működtetünk. Nem vagyunk állami intézmény, noha állami forrásokra is pályázunk Szlovákiában és Magyarországon egyaránt. Független civil szervezet vagyunk, amely főként a Szlovákiában élő magyarok életét kutatja, és próbálja előmozdítani.
– Más kisebbségekkel is foglalkoznak? Milyen jelentősebb kisebbségek élnek még Szlovákiában?
– Igen, más szlovákiai kisebbségek is érdekelnek bennünket, de a magyarokra összpontosítunk.Mellettük egyre jelentősebb számban élnek itt romák, az ország keleti részében ukránok és ruszinok, bár ők egyelőre nem tudták eldönteni, hogy ukránnak vagy ruszinnak nevezzék magukat. Korábban Szlovákiában jelentősebb számban éltek németek is, mintegy háromszáz-ezren, de őket kitelepítették a második világháború után. Előttük hurcolták el a cseheket és a zsidókat.
– A magyarok deportálását azonban nem tudták befejezni.
– Pedig mondták, hogy a magyarkérdés egyszerű vagonkérdés: csak a szállítóeszközök hiánya miatt húzódott a probléma megoldása. Közben mindkét államban megszilárdult a kommunisták hatalma, és Sztálin érdeke nem diktálta, hogy etnikai feszültségeket szítson saját befolyási övezetében. Lakosságcsere és kitelepítések azonban így is voltak, például Csehországba, az elűzött németek helyébe.
– Miért kell egy államnak megszabadulnia a kisebbségektől?
– Az Ausztria-Magyarország területén megalakult utódállamok nem tudtak megszabadulni a Monarchiát uraló politikai beidegződésektől. A 19. században felerősödött nemzeti homogenizációs (egyöntetűségi) törekvésekre gondolok. Ennek megvannak a történelmi okai, amelyet az utód-államok sajnos a mai napig nem vetkőztek le. Európa keleti fele mintha megrekedt volna a 19. századnál. Pedig vannak jó példák, amelyek bebizonyították, hogy a homogén nemzetállamnak sikeres alternatívái is vannak. Például Svájc vagy a nemzeti szempontból önmagával nemrég megbékélt Nagy-Britannia, ahol a britség magába foglalja az angolokat, skótokat, walesieket, íreket, sőt másokat is.
– A Nemzeti megbékélésnek azért ellenpéldái is vannak még Nyugaton is, például Belgium vagy Spanyolország.
– Ez csak részben igaz. Ha a vallonok és flamandok közötti villongásokra gondol, akkor tényleg vannak megoldásra váró problémák. Belgium valódi autochton kisebbsége azonban a németek, akik hasonló okok miatt kerültek egy idegen országhoz, mint a magyar kisebbség. A németek viszont messzemenően elégedettek helyzetükkel, szeparatizmusnak pedig halvány jelét sem látni. Spanyolországban meg főként a baszkokkal vannak gondok, akiknek a helyzetét a spanyol királyság alaposan félrekezelte. De vannak más népcsoportok az Ibér-félszigeten, például a katalánok vagy a galíciaiak, akik már kevésbé hangoztatják sérelmeiket. És akkor még nem említettük a kifejezetten szerencsés helyzetű kisebbségeket, mint a dél-tiroliak vagy a finnországi svédek. Mindez azt mutatja, hogy a kisebbségi létnek igenis lehet jövője, és a kisebbségek nem feltétlenül ellenségei egy államnak.
– Milyen dinamizmusok jellemzőek az utóbbi években a szlovákiai magyar kisebbség életére?
– Érdekes, hogy az 1991-es népszámlálás még enyhe növekedést mutatott a szlovákiai magyarok számát illetően. Ez főként azért figyelemre méltó, mert akkor már az anyaországban is fogytak a magyarok. Tíz évvel később a szlovákiai magyarok száma is csökkent, bár nemcsak az övék, hanem a szlovákoké is. Meglepő lehet, de Szlovákia népesedési szempontból rosszabbul áll, mint Magyarország. A népességcsökkenés ellenére viszont a magyar nyelven tanuló diákok száma mégsem lett kevesebb számottevően. A szlovákiai magyar szervezetek ugyanis komoly kampányt folytattak a magyar iskolákért. Olyan szempontok is előkerültek, hogy pusztán gazdasági okból sem mindegy egy ötmilliós piachoz tartozni, vagy pedig az ötmillióson kívül egy tízmillióshoz. Át is jártak sokan dolgozni Szlovákiából Magyarországra. A felvidéki magyarok zöme ugyanis a magyar-szlovák határ mentén él, és mióta megszűntek a vámhatárok, ez nem jelent különösebb gondot. Mivel Magyarország és Szlovákia között a gazdaság fejlettségét illetően eddig kisebbek voltak a különbségek, mint mondjuk Magyarország és Erdély vagy Kárpátalja között, az áttelepülés Magyarországra nem volt olyan intenzív, mint más környező országok esetében. A komáromi magyar nyelvű egyetemre újabban Magyarországról járnak diákok, hiszen egy uniós egyezménynek hála a két állam elismeri diplomáit, de vannak magyar nyelv- és irodalom tanszékek Pozsonyban, sőt Besztercebányán is, hol főként fordítókat képeznek. Jó lenne, ha a magyar nyelvű egyetemi oktatás minél szélesebb területeket lefedne, és nemcsak a tanárképzésre szorítkozna.
– Hogy látja ennek a kisebbségnek a jövőjét?
– A kisebbségi lét sok küzdelemmel jár, de azt érdemes megvívni. Vannak jelei annak, hogy ez a nép életerős. A rendszerváltozás óta rengeteg civil kezdeményezés született épp a legnehezebb időkben. A kisebbségi lét küzdelmeinek ugyanis nem a politika az egyetlen eszköze, kellenek hát a civil kezdeményezések, bár a kisebbségi politizálás is nagyon fontos. Látjuk, hogy a szlovákiai magyar kisebbség brüsszeli jelenlétének igen nagy a jelentősége. Ha elmondhatjuk gondjainkat a széles nyilvánosság előtt, az valamelyest megköti a kezét az ellenünk dolgozóknak. A vámhatárok felszámolása is jelentős lépés volt, mert újabb kötődésekhez vezethet magyarok és magyarok, de magyarok és szlovákok között is, miközben a felvidéki magyarok egyféle közvetítő szerepet tölthetnek be. A legfontosabb azonban egy átfogó társadalmi párbeszéd elindítása lenne, amelyre viszont csak a civil szféra képes. Hangsúlyozom, nemcsak akadémiai párbeszédre gondolok, hanem olyanra, amely átjárja az egész társadalmat.
– Van erre készség a szlovákok részéről?
– Van, ezt világosan látom, és reményeim szerint egyre nagyobb lesz a készség a magyarok helyzetének a megértésére is. A szlovákok körében is egyre többen látják, egyelőre főként az értelmiségiek, hogy egyes politikai tömörülések csak figyelemfelkeltésre használják a magyar kérdést. Ha nem lenne a nemzeti csörtetés, könnyebben fény derülne egyes politikusok elképesztően zűrös dolgaira. Az utóbbi időben a nagy nemzeti hevület néha olyan méreteket öltött még az egyébként mérsékelt nacionalista pártok körében is, hogy a szlovákok többsége már egyáltalán nem méltányolta. Mikor emléktáblát állítottak a szlovák külügyminisztérium falán egy olyan politikusnak, akinek nevéhez a magyarok deportálása fűződik, azoknak a pártoknak a népszerűségi mutatói egyértelműen csökkentek. Nem hiszem, hogy a szlovák értelmiség túlnyomó többsége tényleg veszélyeztetve látja Szlovákia integritását Magyarországtól, hiszen mindkét ország az Európai Unióban van, mindkettő tagja a NATO-nak, a két népnek közösen kellene szembenéznie a kikerülhetetlen kihívásokkal, és vannak értelmes kisebbségi modellek.
– Hogyan képzeli el a széles társadalmi párbeszédet? Mondana egy példát?
– Nemrég Zsolnán jártam, ahol csak elvétve élnek magyarok. A városban Szlovákia egyik legvérmesebb nacionalista politikusa volt korábban polgármester. Szlovák hallgatóságnak kellett beszélnem. Érdeklődtem a vészkijárat felől, ha esetleg le kell lépnem a békesség kedvéért. Megmosolyogtak. A beszélgetés nagyon jól sikerült. Ott akkor én képviseltem a szlovákiai magyarságot. Figyeltek rám. Fogékonyak voltak a gondjainkra. Hogy számunkra tényleg szempont a békés és konstruktív együttélés. Láttam, hogy a zsolnai polgárok nem véletlenül menesztették magyarevő polgármesterüket. Sok ilyen találkozóra lenne szükség. Egyelőre a politikus áldozatai vagyunk. A párbeszédet folytató civil társadalom a politikai élet egy magasabb szintje, de a szlovákiai magyar közösség szellemi energiáitól is függ, hogy mikor indul el és milyen méreteket ölt a megbékéléshez vezető társadalmi párbeszéd.