A politikában nincsenek csodaszerek (Beszélgetés Öllös Lászlóval) – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

Kérlek segíts az új filmünk elkészítésében! Támogasd Te is! »

A politikában nincsenek csodaszerek (Beszélgetés Öllös Lászlóval)

A politikában nincsenek csodaszerek (Beszélgetés Öllös Lászlóval)

Öllös László politológus szerint az elnökválasztások a demokratikus alapértékekről szóltak, az eredmény sajnos nem túl kedvező

Milyen hibákat követett el kampánya során Iveta Radičová? Milyen hatással lehet az eredmény az ellenzék megújulására? Miként kellene viszonyulnia Magyarországnak a határon túli közösségekhez? Öllös László politológussal beszélgettünk.

Miként magyarázza az elnökválasztás eredményét?

Ha valaki két hónappal ezelőtt felveti a végleges eredményt, azt hiszem, sokan meglepődtünk volna, hiszen akkor a közvélemény-kutatások hatalmas előnyt mutattak Ivan Gašparovič javára. Ehhez képest jelentős előrelépés született, ugyanakkor némi keserűséggel tölthet el a tény, hogy az első fordulóban még kisebb volt a különbség a két jelölt között. Ebből kifolyólag sokan reménykedtek abban, hogy mégis megfordulhat a sorrend, ez azonban nem sikerült.

Miért?

Sok hiba történt. Az egyik legsúlyosabbnak azt tartom, hogy amikor Gašparovič támogatói szemmel láthatóan előre megtervezett forgatókönyv alapján elővették az úgynevezett magyar kártyát, Radičová tímje nem tudott előállni egy saját témával, s így csupán a reakcióra szorítkozott. Reagálni persze kellett, s ez nem is sikerült rosszul, de ez nem volt elég. Mindenképpen meg kellett volna próbálni tematizálni a közbeszédet egy hasonló, Gašparovič számára kedvezőtlen témával. Ez pedig nem történt meg.

Milyen hibák történtek még?

A másik gond az volt, hogy Radičová az első forduló után is megtartotta azt a passzív, nem konfrontatív magatartását, amely az első fordulóban sikeresnek bizonyult. Csakhogy akkor a többi jelölt elvégezte helyette a „piszkos munkát”, azaz Gašparovič támadását – főleg Mikloško és Vladimír Mečiar. Radičová nem tudott rácsatlakozni erre, olyannyira nem, hogy egészen magasan föladott labdákat nem ütött le. Ezt utólag azzal magyarázta, hogy nem is akart konfrontatív lenni, mert neki nem ilyen a habitusa, ennek azonban az lett a következménye, hogy az egyszerű választó, aki legföljebb néhány tévévita alapján tájékozódik, látott egy energikus államfőt és egy passzív kihívót.

Nem tudatos taktika volt ez? Hiszen Radičovának meg kellett szólítania a koalíciós választókat is.

Természetesen, de van különbség konfrontatív és konfrontatív között. Nem kell feltétlenül erőszakosnak, arrogánsnak lenni, bizonyos kritikus álláspontokat meg lehet nagyon intelligensen, mégis egyértelműen fogalmazni. Radičová egyszerűen túl passzív maradt Gašparovič mellett, amiből az jött át a néző számára, hogy nem elég határozott, s talán nem is eléggé vezető típus.

Ez kihatással lehet Radičová politikai jövőjére is?

Természetesen. Egy párt- vagy listavezetőnek ugyanis még nagyobb szüksége van azokra a képességekre, amiket nem láttunk Radičovánál. Bele kell mennie vitákba, s azokat meg is kell nyernie, meg kell tudnia győzni a választókat saját igazáról. Ha valaki azonban annyira passzív, hogy az őt ért támadásokat sem tudja visszaverni, nem hogy ellenfele gyenge pontjait kiemelje, az esetleg elérhet egy nagyon tisztességes eredményt, de a győzelemhez kevés.

Egy hét után meg lehet már fogalmazni, miről szóltak ezek a választások?

Sok mindenről. Elsősorban a demokrácia alapértékeiről, s ebből a szempontból az eredmény sajnos nem túl kedvező.

Mely értékek mentén húzódtak meg a választóvonalak?

Például a hatalommegosztás mentén. Az egyik fő kérdés az volt, hogy az államfő a végrehajtó hatalom része legyen-e, belefolyjon-e pártcsatározásokba, támadja-e az ellenzéket és védje a kormányoldalt még akkor is, ha egyes kijelentései az alkotmányosság határait súrolják, vagy egy autonóm, saját véleményt és értékrendet képviselő, az alkotmányosság alapértékeit védő személyiség legyen.

Ennek nem az volt az oka, hogy Gašparovičot a koalíció, míg Radičovát az ellenzék támogatta?

De igen, ám a kormánypártok azért támogatták a jelenlegi államfőt, mert pont ilyen elnököt akarnak, aki a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz képest nem képez egyfajta hatalmi ellensúlyt, ami a „nagy” közép-európai köztársasági elnököknek – Václav Havelnek vagy Göncz Árpádnak volt az alapértéke. Gašparovič ennek pont az ellenkezője, s szembe kell nézni a ténnyel, hogy a választók többsége jelenleg ilyen államfőt akar, noha a közvetlen államfő-választás éppen azért lett bevezetve, hogy az elnök a parlament és a kormány ellensúlya legyen.

Mely értékekről volt még szó?

Az állampolgári egyenlőségről is, arról, hogy feloszthatók-e az állampolgárok nyilvánosan olyanokra, akiknek morális joguk a köztársasági elnök megválasztása, és olyanokra, akiknek nem, s ezért össze kell fogni ellenük. Itt elsősorban a magyarokról volt szó, de rossz, megalkuvó szlovákokról is. Valamint a hazugságról is szólt ez a választás – gondoljunk a számtalan megalapozatlan vádra, a hamis röplapokra, amiknek a hazug volta kiderült, tehát nyilvánvalóvá vált, hogy valaki tudatosan manipulálni próbálja a választókat. Sajnos az is kiderült, hogy ez túlzottan nem zavarja őket.

A választási kampány során elég nagy hangsúlyt kapott a média szerepe, különösen a kormányfő jóvoltából, aki nagyon élesen bírálta az írott sajtót. Tény, hogy a szlovák média túlnyomó része inkább Radičová-párti volt. Miért?

Robert Fico megpróbálja csökkenteni a sajtó társadalmi szerepét, olyan módon, hogy létezésének alapjait kérdőjelezi meg, ami összeegyezhetetlen a demokráciával. Ilyen szempontból is a demokrácia alapértékeiről szólt a választás. A sajtót nem megkérdőjelezni kell, hanem meg kell nyerni. Robert Ficóban egyébként nyilvánvalóan a félsz is munkál, hiszen Radičová egymillió szavazata nem kevés.

Mégis mi a magyarázata annak, hogy bár Radičovának sokkal jobb volt a sajtója, mégsem ő nyert?

Az, hogy bár a sajtó nagyon fontos, nem ez az egyetlen tényező, ami eldönti a választásokat. Arról nem is beszélve, hogy Radičovának ugyan jobb sajtója volt, s őt támogatta a szlovákiai értelmiség túlnyomó része, Gašparovičnak is volt elegendő tere a médiában, így átjött a választókhoz minden, amit ő vagy a támogatói mondtak.

A magyar választók magatartása a két forduló közt annyiban változott, hogy a második körben jóval nagyobb számban járultak az urnákhoz, mindkét körben masszívan Radičovára szavaztak. Mekkora szerepe volt ebben az MKP-nak?

Nyilvánvalóan volt benne szerepe. Az első fordulóban azért is volt alacsony a részvétel, mert rövid volt a kampány. A választók nagy részéhez – beleértve a magyarokat – az üzenetek gyenge két hét alatt el sem tudtak jutni. A második forduló még két hetet tett rá, kiéleződött a kampány, tehát sokkal több ember szerzett tudomást az egészről. A magasabb részvétel másik oka az volt, hogy sokan mozgósítottak mindkét részről, és persze nagy szerepet játszott a magyar kártya, ami sok embert szólított meg pozitív és negatív értelemben egyaránt. Egyébként, ha megnézzük a déli járások eredményeit, azt látjuk, hogy ott a szlovákok többsége is Radičovára szavazott. Ez azt mutatja, hogy ott, ahol a szlovákoknak és magyaroknak közvetlen tapasztalatuk van egymással, nem működik olyan jól a nemzetiségi uszítás.

A magyar kártya ezek szerint két irányba működött. Kiket mozgósított nagyobb mértékben?

Amint több közvélemény-kutatás kimutatta, az első fordulóhoz képest Gašparovičnak voltak nagyobb lehetséges mozgósítható tartalékai. Az első fordulóban kevesebb vidéki lakos ment el szavazni, s tudjuk, ez a társadalmi réteg, főleg északon és keleten, elsősorban Gašparovičot támogatta. Tehát őket sikerült jobban mozgósítani, persze Radičová is sokkal több szavazatot kapott.

A magyar kártya a kampány központi témájává vált, méghozzá nagyon durva módon. Ez ellen többen tiltakoztak a szlovák oldalon, a magyar értelmiség és civil szféra azonban csendben maradt. Ez rendben van így?

Néhányan azért tiltakoztunk, köztük jómagam is, de tény, hogy nem volt semmilyen közös nyilvános fellépés. Azt hiszem, hogy ez azért is volt így, mert annyira meglepett bennünket ez a durva hangnem, hogy eszünkbe sem jutott valamilyen közös akciót indítani, inkább arra fordult a figyelem, hogy minél több választót sikerüljön mozgósítani. A kérdés azonban jogos, nem ártott volna valamiféle tiltakozó akciót szervezni.

Térjünk rá a választások kimenetelére. Milyen hatással lehet ez Radičová és az ellenzék politikai jövőjére?

Mikuláš Dzurinda bejelentése után rendkívül kérdésessé vált a helyzet, úgy is lehet fogalmazni, hogy a volt kormányfő döntésével gyakorlatilag megsemmisítette azt a szinergikus hatást, amit Radičová eredménye kiváltott. Most az SDKÚ tagsága kezében a döntés. Ha megtartják Dzurindát, alighanem előre megpecsételték saját sorsukat, s újabb választási bukásnak néznek elébe. A KDH élén változás készül. Ján Figeľ egy européer politikus, aki megválasztása esetén minden bizonnyal megpróbálna nyitni és modernizálná a pártot. Valószínűsíthető, hogy Radičovával elég jól együtt tudnának működni, amint az is feltételezhető, hogy a kereszténydemokraták nagyobb bizalommal lennének Iveta Radičová mint Mikuláš Dzurinda iránt, aki esetében attól tartanak, hogy megpróbálja bedarálni vagy szétdarabolni, felszámolni őket. A magyarok is elég nagy bizalommal vannak Radičová iránt, tehát van egy komoly bizalmi tőkéje. Ahhoz azonban, hogy az SDKÚ élére álljon, s egy szélesebb spektrumú néppárttá alakítsa azt, ami Mikuláš Dzurindának nem sikerült, energikusabbnak kellene lennie.

Van esély arra, hogy megváltozzon?

Nem vagyok pszichológus, de az nyilvánvaló, hogy Radičová nincs híján intellektuális képességeknek. Tehát csakis tőle függ.

Az SDKÚ mennyire van felkészülve egy ilyen változásra? Mikuláš Dzurinda már jelezte, nem akar távozni a párt éléről.

Azt gondolom, Mikuláš Dzurinda úgy képzeli el a jövőt, hogy a pártbeli viszonyok maradnak a régiben, s valamikor a távoli jövőben eljön az idő, amikor Fico elkopik, hibát hibára halmoz, netán az ország gazdasági helyzete is rosszul alakul, s nem jön egy olyan utód, aki érdemben át tudná venni a helyét. Akkor pedig a választók lassan-lassan visszaszivárognak, s az SDKÚ visszatérhet a hatalomba. Ez a hipotézis több olyan feltételezésre épül, aminek nem kell feltétlenül bekövetkeznie. Dzurinda részéről azt tartanám okos magatartásnak, ha maga segítené hatalomra utódját. Így részben megőrizhetné a befolyását, s nem tenné ki a pártját egy csúfos választási vereségnek, a jelenlegi állásból ugyanis ez következik.

Mi a helyzet a harmadik ellenzéki párttal, az MKP-val? A választások előtt kiújult a Bugár–Csáky belharc, amit a kampány alatt szüneteltettek. Várható, hogy újra elindul?

Attól tartok, igen. Az elnökválasztás ideje alatt szerencsésen sikerült félretenni az ellentéteket, s Bugár és Csáky, valamint a teljes vezetőség együtt kampányolt Radičová mellett. Szerintem ez egy ideiglenes állapot volt, mert nem egyeztek ki.

Hova fajulhat ez a párharc?

Erre nem tudok válaszolni, ez a felektől függ. Mindenesetre az lehet az egyik eredmény, hogy a választóknak elegük lesz a belviszályokból, s nem sikerül az urnákhoz csalogatni őket, ami a párt választási eredményein csapódhat le.

A párt belső stabilitása és támogatottsága szempontjából milyen hatása lenne Bugár visszatérésének?

Ez attól függ, hogyan térne vissza. Az elmúlt években készült közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a választók elégedetlensége elsősorban a helyi és regionális pártpolitikával szemben gyülemlik. Ez most csapott fel országos szintre, ugyanakkor azok a viszonyok, amik ehhez vezettek, még a régi vezetés alatt alakultak ki, s azóta ezen a téren nem változott semmi. Nincsenek csodaszerek. Nagyon egyszerű volna azt mondani, hogy az elnökváltás mindent megoldana, de attól tartok, ez nem így van.

Az elnökválasztási kampány egyik vezértémájává vált az MKP-nak a magyar politikához fűződő kapcsolata. Ez a szlovákiai belpolitika állandóan visszatérő témája, de az anyaország–határon túli közösségek kapcsolatról sem Magyarországon, sem a szlovákiai magyar közösség berkeiben nincs egyetértés. Nemrég jelent meg Az egyetértés konfliktusa című könyve, amely ezzel a témával foglalkozik. Mire jutott benne?

A könyv a magyar alkotmány azon mondatával foglalkozik, amely az ország határon túli kisebbségeihez fűződő viszonyát szabályozza. Áttekinti, milyen feltételek és alkotmányos egyetértés mellett fogalmazódott meg a rendszerváltás idején, s számot vet azzal is, hogy a megváltozott politikai viszonyok közt ez a mondat miként nem képes gátat szabni annak, hogy a kisebbségek ügye a belpolitikai csatározások eszközévé váljon Magyarországon. Ez az állapot nem javít, hanem ront a határon túli magyarok helyzetén. A könyvben ezért megpróbáltam néhány javaslatot tenni, miként lehetne változtatni ezen.

Mik ezek?

Nagyvonalakban fogalmazva vissza kellene térni az alkotmányos egyetértéshez, s néhány írott és íratlan szabályt rögzíteni, amelyek függetlenek lennének attól, ki kormányoz éppen Magyarországon. Ezeket persze a határon túli közösségeknek is el kellene fogadniuk. Például fontos lenne, hogy ne vegyünk részt semmilyen belpolitikai kampányban, s ezt a magyarországi pártoknak sem volna szabad tőlünk elvárni. Ugyanakkor meg kell jelennünk a magyarországi nyilvánosság előtt, tehát nem hallgathatjuk el ügyeinket. A magyar közbeszéd részévé kell válnunk, de nem olyan részévé, amit a belpolitikai harcokban használnak. A mindenkori magyar államnak a határon túli élet sokszínűségét kellene támogatnia, nem pedig jókra és rosszakra osztani az egyes szervezeteket. A jelenlegi állapot mit is vár el a határon túli közösségektől: harcoljanak a többségi nemzettel, amely asszimilálni akarja őket, harcoljon Magyarország felével, valamint harcoljon saját közösségének egyes csoportjaival. Világos, hogy ez kizárólag a harcot imádó elit egy nagyon szűk csoportjának felel meg, mindenki más számára ez eleve egy vesztes háború, amely roncsolja a nemzeti megmaradáshoz fűződő kötelékeket, főleg azoknál a rétegeknél, akik amúgy is ingadoznak.

http://ujszo.com/napilap/szombati-vendeg/2009/04/11/a-politikaban-nincsenek-csodaszerek

KategóriaCikk