A politikán TÚL – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

Kérlek segíts az új filmünk elkészítésében! Támogasd Te is! »

A politikán TÚL

A politikán TÚL

Hat és fél évig képviselte Szlovákiát ENSZnagykövetként Genfben, s amikor lejárt a megbízatása, nem tért vissza a politikába. Most a Fórum Intézet munkatársa, és azt mondja, mindenáron nem is akar többé pártfunkcionárius vagy képviselő lenni. Politika és elvhűség, karrier és tudás, ideológiák és egyéni sorsok, kisebbségi lét és kétnyelvűség furcsa, olykor ellentmondásos kapcsolatáról beszélgettünk vele.

 Annak idején egyes párttársai a háta mögött gyakran támadták amiatt, hogy szlovák iskolába járt. Hogyan élte meg ezt a »ki az igazi magyar?« vetélkedést?
Soha nem éreztem, hogy rosszabb, kisebb értékű magyar volnék, mint mások. Édesapám mélyen nemzeti elkötelezettségű ember volt, személyes konfl iktus miatt döntött úgy, hogy nem írat abba az iskolába, ahol őt sérelem érte. De a szüleim mindent megtettek azért, hogy »jó magyarokat« és tisztességes, rendes embereket neveljenek belőlem és a testvéreimből. Az iskolai tananyag mellett végigolvastam a magyar irodalmat, magyar zenét hallgattam, magyar társaságba jártam, számomra ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Egyébként úgy gondolom, hogy mindenkinek a munkájával kell bizonyítania, mit ér.

 De a magyartudásával, irodalmi, zenei és történelmi ismereteivel mégiscsak fehér holló azok között, akik magyarként szlovák iskolába kerültek. A kételyek vagy vádak nyilván abból a félelemből indultak ki, hogy a kettős identitás a szlovákiai magyarság számára az első lépés az önfeladás felé.
Igen, normális viszonyok között az a természetes és kívánatos, ha két azonos identitású szülő a közös nyelvük szerinti iskolába járatja a gyerekét. Ám egy soknemzetiségű társadalomban a multikulturális réteg fontos tényező, erős kapocs az egyes alkotóelemek között – úgy, mint ez a történelmi Magyarországon is volt. A történelmi viharok során azonban ez a kötőanyag eltűnt: a zsidókat kiirtották, a németeket elűzték, a közhangulatot nacionalizálták; ma a vegyes házasság és identitás majdhogynem szégyellni való dolognak számít. Az állam nem garantálja kellőképpen a kisebbségi identitás megőrzésének jogi és intézményi kereteit, ezért a kisebbségek nem igazán érzik magukat biztonságban. De a hazai magyar politikai képviselet sem tesz sokat azért, hogy oldódjanak a görcsök. Ahelyett, hogy a többségi társadalomban is bizalmat keltő polgári aktivitást ösztönözné, az MKP még mindig azt sulykolja a választóiba, hogy kizárólag tőle várják a megoldást, az érdekképviseletet – mindent. Ezt már csak azért sem tartom helyesnek, mert a párt által kihirdetett kánonokba nem mindig férnek bele az egyéni sorsok, pedig hiába tartozunk akármelyik közösséghez, mindenki a saját életét éli. Az MKP-nak és szlovákiai magyar civil társadalomnak is komolyan el kellene gondolkodnia azon, tényleg létkérdés és abszolút érték-e az, hogy az ember magyar, és ha igen, akkor ebből milyen cselekvési stratégiák következnek. Ideje volna bizonyos kérdéseket teljesen nyíltan megfogalmazni.

 Ön duplán megtapasztalta a döntéskényszert, hiszen nemcsak szlovák iskolába járt, de szlovák lányt is vett feleségül. A saját tapasztalataiból kiindulva mit tart jó megoldásnak?
A jelen viszonyok közt nincs abszolút jó megoldás. A logikus válasz, hogy a gyermek az anyanyelvén tanuljon, vegyes házasság esetén másként vetődik fel. Persze van még egy út: megtiltani a vegyes házasságot. Ez azonban színtiszta rasszizmus. Nálunk végül az döntött, hogy a feleségem többet volt a gyerekekkel. A fi am és a lányom is beszél, ír és olvas magyarul, egyformán a sajátjának érzi a magyar és szlovák kultúrát, mégis hiányérzetem van. A lányom Genfben angol–francia tanítási nyelvű iskolába járt, és tökéletesen elsajátította mindkét nyelvet; ott bizonyosodtam meg arról, hogy az ideális megoldás az lett volna, ha a gyerekeim itthon is egy magas színvonalú bilingvális iskolába járhattak volna. Ha a mi családunk egyedi eset volna, azt mondanám, magánügy az egész, de nagyon sok vegyes házasság van Szlovákiában, és az európai uniós nyitás után ezek száma még nőni fog. Kollektivista és ideologisztikus megközelítések itt nem vezethetnek eredményre, mert minden család egy külön világ, ahol a tagok mindegyike egyenlő jogokkal bír.

 Fizika–fi lozófi a szakon végzett az egyetemen. Nagyon érdekes párosítás, mindkét szak elmélyültebb gondolkodást kíván, mint a sokszor felszínes, hatásvadász politizálás.
Pedig nagyon nagy segítségemre volt a közéleti pályafutásom során. Az elemzőkészség, párbeszédvezetés, érvelés mikéntjének elsajátításában, erkölcsi tartalmak keresésében a fi lozófi a sokat segített. Descartes tételét, hogy egy tárgyat előbb minden oldaláról meg kell vizsgálni, csak utána lehet ítéletet mondani róla, ma is sokak fi gyelmébe ajánlanám. A fi zikától sincs olyan távol a fi lozófi a, mint sokan gondolnák, hiszen a nagy elméleti fi zikusok általában a fi lozófi ai kérdéseknél kötöttek ki, kezdve Arisztotelésztől, Pascalon és Newtonon át egészen Einsteinig. Bizonyos határon túl nem is lehet a természet működését fi zikai képletekkel leírni. A kommunizmus utolsó éveiben ugyan nem egészen erről szólt ez a dolog, inkább arról, hogyan lehet(ne) levezetni a természettudományokból is a marxista fi lozófi a módszertanát, ám ez nem kecsegtetett sok sikerrel.

 Ha átlátta, hogy a marxista– leninista fi lozófi a nem az egyedül üdvözítő, akkor a rendszerrel kapcsolatban is lehettek fenntartásai.
Nem voltam elragadtatva tőle, de programszerű ellenzékinek sem mondhatnám magam. Az FMK több politikusával egy időben jártam a pozsonyi egyetem bölcsészkarára, majd egy ideig A. Nagy Lászlóval dolgoztam egy munkahelyen. 1989 őszén ugyan számomra teljesen világos volt, hogy ott a helyem az FMK-ban, ám az élet úgy hozta, hogy csak 1991 tavaszán kapcsolódtam be teljesen a mozgalom munkájába, a külügyi bizottság tagjaként, majd később vezetőjeként.

 Nagyon szépen ívelt felfelé a karrierje. A. Nagy László parlamenti alelnök tanácsadójától az ELDR (Európai Liberális Pártszövetség) alelnöki posztjáig. Az 1998-as pártegyesítés után nem jutott parlamenti mandátumhoz a személyére leadott sok szavazat ellenére, majd a kormányalakítás után kormányzati posztot sem ajánlottak önnek. Végül ENSZ-nagykövetnek jelölték – személyes ambíciói szempontjából ezt sikerként vagy kudarcként élte meg?
1992 után, amikor a Magyar Polgári Párt kikerült a nagypolitikából, gyakorlatilag hárman maradtunk állandó politikai munkatársként az MPP központjában: A. Nagy László, Tóth Károly és én. Ez nagyon nehéz időszak volt, de megérte végigcsinálni, mert az MPP viszonylagos kicsinysége ellenére az egyesült magyar pártba sok pozitív értéket, szellemi kapacitást és kapcsolati tőkét hozott, amelyet a kormányban hasznosítani lehetett. Ugyanakkor éppen ezekben a nehéz években sikerült bejuttatni a pártot az Európai Liberális Pártszövetségbe és a Liberális Internacionáléba. Nagyságához mérten a párt és a hozzá tartozó körök rendkívül szerteágazó és hasznos tevékenységet végeztek. Ezek után az 1998-as pártegyesítést és az azt kísérő eseményeket én kudarcként éltem meg, s ekkor valóban latolgattam, hogy búcsút mondok a közügyeknek. Végül nem tettem meg, mert úgy gondoltam, hogy még vannak elintézetlen dolgaim. Utólag derült ki, hogy jól döntöttem, mert a genfi ENSZnagyköveti poszt eddigi pályafutásom legnagyobb lehetőségét és feladatát jelentette.

 A pártpolitizáláshoz viszonyítva ez bizonyára nyugodtabb időszak lehetett.
Azért másfajta stresszhelyzetekből és kihívásokból bőven kijutott. A genfi ENSZ-misszió a nehezebb diplomáciai kiküldetések közé tartozik. Ráadásul egy nagykövet nemcsak diplomataként, hanem menedzserként, személyzeti főnökként és főkarbantartóként is kénytelen működni. Az ENSZ valamennyi szervezeténél és egyéb genfi székhelyű nemzetközi szervezeteknél is én képviseltem Szlovákiát, ami azt jelentette, hogy a részecskekutatástól a menekültügyön át az élelmezéspolitikáig nagyon sok mindennel kellett foglalkoznom. Szinte lehetetlen mindezekben a témakörökben elmélyülni, de ha az ember komolyan veszi magát, ismernie kell a szervezetek működését és igényeit, hogy segítse kialakítani, majd képviselni tudja országa álláspontját. Egy ilyen kis állam, mint Szlovákia, nem irányíthatja a világot, de fontos, hogy világossá tegye, milyen értékeket képvisel elvi kérdésekben. Szlovákia esetében ez időnként probléma volt, és ma is az.

 Egy diplomata karrierjében nagyon komoly lépcsőfok az ENSZkiküldetés, de ön nem ezen a vonalon lépett tovább. Mit adott önnek a Genfben töltött hat és fél év?
Szakmai szempontból a feletteseim teljesen elfogadtak, annak ellenére, hogy sohasem rejtettem véka alá – külföldi partnerek előtt sem –, hogy magyar vagyok, sőt bizonyos elvi kérdésekben a központ véleményével is szembeszálltam. Elnököltem az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában, a Dél-afrikai Köztársaságban megrendezett rasszizmus elleni világkonferencia alelnöke voltam, leszerelési tárgyalásokat vezettem. Kulturális rendezvényeket szerveztem, többek között a Szőttest és az Ifjú Sziveket is vendégül láttam Genfben. Tanulmányutakat szerveztem szlovákiai magyar diákoknak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeim ott nőttek fel, és európai állampolgárrá váltak. Janka lányom most érettségizett, Angliába megy egyetemre; Mátyás fi am még csak tizenhat éves, de ő is külföldre, Franciaországba készül. Látom, hogy teljesen szabadon gondolkoznak, nem terheltek nyelv és identitás kérdéseivel.

 Azért adódnak az életben olyan helyzetek, amikor el kell döntenünk, hová tartozunk…
Ezt nem kérdőjelezem meg, természetesen fontosak a nemzeti értékek, de elsősorban az igazságos és erkölcsös emberek közösségéhez kellene tartoznunk. Azt gondolom, hogy a nemzetet ma nem lehet zárt rendszerként kezelni. A történelem is azt igazolja, hogy Magyarországnak mindig abból származott előnye, ha a kötődési pontok jól működtek. Ha Közép-Európában normális viszonyok uralkodnának, akkor Dél-Szlovákiában sem lenne kérdés, ki kit »asszimilál«. A magyar közegben a szlovákok tanulnának meg magyarul – akár az iskolában is, ahol többet és másként tanulnának a magyarokról, mint jelenleg –, és fordítva, ahogy ez jobb időkben működött. Ez a kölcsönösség lenne a módja, hogy egy modern európai identitás kialakuljon. Szlovákia soknemzetiségű mivoltával az élén járhatna ennek a folyamatnak.

 Van akarat a szlovákiai magyar közéletben és politikában, hogy egyáltalán terítékre kerüljön ez a téma?
Pillanatnyilag ez a téma tabunak számít. Ha a szlovákiai magyar társadalom önszántából nyitna nyílt vitát például a multikulturális nevelésről vagy a bilingvális oktatásról, rendkívül sok kényes kérdés merülne fel, a fogyatkozás okaitól kezdve egészen odáig, hogy mit minősítünk önfeladásnak a szórványban, a vegyes házasságban stb. Jelenleg a többségi politikai és társadalmi elit hozzáállása sem kedvez ennek a vitának, mert – egyes kivételektől eltekintve – kevés hajlandóságot mutat arra, hogy több empátiával viszonyuljon a magyarokhoz. Inkább a Ján Slota által megadott mértékhez igazodik, még ha disztingváltabban is – lásd a Benešdekrétumokról való szavazást –, mert úgy véli, ez több voksot hoz számára. Egyelőre a szlovákiai magyar elit úgy érzi, hogy a fenti kérdésekben felmutatott előzékenységével a többség visszaélne, és ez nyilván meg is felel a valóságnak. A helyzet valóban zsákutcához hasonlít. A jelenlegi ún. status quo fenntartása sem megoldás, mert hosszú távon oda vezet, hogy a magyarok egy Duna menti sávba szorulnak vissza.

 A Fórum Intézet munkatársaként mivel foglalkozik?
A nemzetközi együttműködés és az interetnikus kutatások részlegét vezetem, ezen belül pedig most két komoly témán dolgozom. Az egyik egy nemzetközi konferenciasorozat szervezése a kisebbségi részvétel kérdéséről. Arról az alkotmányos, nemzetközi dokumentumokban is rögzített elvről van szó, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van részt venni az őket érintő ügyek intézésében. Amíg ez nem valósul meg, az alaphelyzet mindig is az marad, hogy az állam hajlandó-e »adni« valamit a kisebbségeknek, vagy sem. Holott a kisebbségi identitás keretrendszerének biztosítása nem holmi kegy, hanem alapvető jog, csak sajnos, sokszor még mi magunk sem látjuk így. A szlovákiai magyar társadalom tele van rejtett aggodalmakkal és félelmekkel, nem igazán képes szerveződni, élni a jogaival vagy tiltakozni, ha azokat sérelem éri.

 Teljesen kivonta magát a politikai életből, vagy azért párttag maradt még?
Amikor vállaltam a diplomáciai kiküldetést, felfüggesztettem a párttagságom, és azóta sem újítottam meg. Igaz, még a genfi időkben háromszor is kaptam ajánlatot az MKP vezető politikusaitól államtitkári poszt betöltésére, de egyszer sem sikerült ezt elfogadtatni a párt illetékes döntéshozatali szerveivel. Ekkor rájöttem, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Elfogadtam, hogy a politikában nem feltétlenül számít, ki mit tett le az asztalra. Nekem már nincs kedvem a pártgrémiumokat arról győzködni, hogy nyelvtudásom, diplomáciai tapasztalataim vagy elvégzett munkám alapján esetleg megfelelő jelölt lehetnék ilyen vagy olyan posztra. Szép volt, tanulságos volt az a tíz év, amit a politikában töltöttem, de egyelőre úgy érzem, hogy elég volt. Hasznos közéleti tevékenységet politikán kívül, a politikától függetlenül is lehet végezni. Még úgy is, hogy ezzel közvetve a politikát segítjük.

KategóriaCikk