Könyv a dél-szlovákiai telepesfalvakról

Az 1918 utáni kisebbségi sorba került szlovákiai magyarságot különböző sokkhatások érték. Már az a körülmény, hogy szülőföldjén egyszeriben másodrendű állampolgárnak tekintették, és lépten-nyomon csorbították jogait, sőt, nemritkán megalázták – eléggé lehangoló volt, de a feketeleves csak ezután következett a csehszlovák földbirtokreform végrehajtásának formájában. A korábbi nagybirtokokat az állam kisajátította, és a saját szája íze szerint, szinte önkényesen osztotta fel újra, sok esetben olyan családok között, amelyeket színmagyar helységek közelében létrehozott telepes falvakban vagy zömében magyarok lakta községek, városok szélére (kolóniákba) telepített. Ez az újgyarmatosítás, elsősorban a Csallóközt, Komárom és Párkány környékét, Gömört és a Bodrogközt érintő szervezett betelepítés nyilván a tömbben élő magyar etnikum felbontását célozta, bár a gazdasági szempontok is szerepet játszottak benne, hiszen szegényebb morvákat és szlovákokat, esetleg Magyarországról, Romániából vagy Jugoszláviából visszatért szlovákokat vagy cseh legionáriusokat juttatott földbirtokhoz. A kérdésre, hogy hogyan és milyen szempontok alapján került sor erre a telepítésre, eddig még a szakemberek sem igen tudtak kielégítő módon válaszolni. Mint Simon Attila történész, a most megjelent Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában a két világháború között c. kötet szerzője megállapítja: Az első köztársaság eseményei, így a kolonizáció emléke mára jórészt már kiveszett az itt élő lakosság kollektív emlékezetéből. Az 1920-as években létrehozott telepes községek máig megtalálhatók, s nemritkán az egykori telepesek utódai lakják, ám a körülöttük élő magyar lakoság alig tud róluk valamit. Sokáig így voltam ezzel magam is, noha a húszas években szülőfalumtól, Bátkától légvonalban nem egészen 1 kilométerre négy telepes falut is létrehoztak. A mára két önálló községgé (Bottovo, Slávikovo) összeolvadt telepek közel egy évszázaddal létrehozásuk után is szlovák nyelvszigetként ékelődnek a gömöri magyarság tömbjébe, a környező falvak lakossága ma is alig tud róluk valamit. Mindezt magam is megerősíthetem, jóllehet én olyan községekben nőttem fel, ahol a húszas években a falu határában hozták létre a kolóniákat, de néhány kilométerrel odébb új telepesfalvak is keletkeztek.
A könyv alapja az a doktori disszertáció volt, amelyet a szerző még 2005-ben készített a Pécsi Tudományegyetem multidiszciplináris doktori iskolájában. Mint jegyzi: A most megjelenő munka nem csupán kiegészítése a 2005-ös disszertációnak, hanem számos tekintetben újragondolása is. Az utóbbi években folytatott kutatásaimnak köszönhetően a jelen munka adatai frissebbek és pontosabbak, következtetései kiérleltebbek, stílusa talán gördülékenyebb. Jórészt megmaradt azonban az eredeti dolgozat szerkezeti felépítése és gondolati struktúrája, amely a feltárt forrásokra támaszkodva arra a határozott nézetre épül, mely szerint a földreform és a telepítések a korabeli csehszlovák nemzetállami törekvések fontos elemét képezték. Ennek és szakmai habitusomnak köszönhetően a témát elsősorban nem gazdaság-, illetve társadalomtörténeti szemszögből közelítem meg, hanem politikatörténeti alapokra helyezve.
Mindent egybevetve: úttörő vállalkozásról van szó, amely fontos adaléka nemcsak a szlovákiai magyarok két világháború közötti történetének, hanem az első Csehszlovák Köztársaság történelmének is. Ráadásul nem cseh vagy szlovák szemszögből vizsgálja a témát, hanem a kárvallottaké-ból, és ezáltal még markánsabban kibontakoznak azok az indítékok, amelyek ezeket a gazdasági jellegűeknek feltüntetett intézkedéseket valójában motiválták. A telepítések következményeként szlovák iskolák nyíltak, rendszerint sokkal jobb körülmények között, mint amilyenek között a magyar népiskolák működtek, és ezzel megállíthatatlanul elindult az a folyamat, amelynek eredményeként ma már a szlovákiai magyar gyerekek több mint egynegyede, sőt helyenként már egyharmada nem anyanyelvén kezdi meg iskolai tanulmányait. Áttételesen a telepeseknek és a telepesfalvaknak a léte is érvül szolgálhatott a csehszlovák államhatalom számára 1945 után, amikor még embertelenebb és a holokausztra hajazó módon avatkozott be a szlovákiai magyarság életébe. Simon Attila ezt az időszakot azonban már nem tárgyalja, hiszen erről korábban fontos munkák születtek.
A kötet születéséhez a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet kínálta az intézményi hátteret, újabb bizonyítékát adva annak is, hogy a fiatal szlovákiai magyar történésznemzedék kutatásai iránytűként szolgálhatnak a kisebbségi magyarság múltjának vizsgálatában.