A dél-szlovákiai zöldség- és gyümölcstermelésnek van perspektívája, de csak akkor, ha az egész vertikum kiépül – ha nem, marad a kispiacozás és a marakodás

Az idő rövidsége miatt az egész gazdasági struktúrát sem lehet elemezni. Megpróbálom tehát a csatlakozás kihatásait néhány példán, főleg a Dél-Szlovákiára jellemző mezőgazdaságon és a kis- és középvállalkozásokon keresztül elemezni.

Mielőtt az EU-csatlakozás hatását boncolgatnám, nagyon fontosnak tartom, hogy röviden elemezzük az EU-csatlakozásra való felkészülés eddigi folyamatát és főbb tanulságait. Ezen tanulságok ugyanis nagyon lényegesen befolyásolhatják az egész folyamat – illetve a csatlakozási utáni időszak – sikerességét.

Én úgy látom, hogy a társadalom döntő része a rendszerváltás időszaka utáni „kijózanodást” követően az EU-tól várta problémáinak megoldását: a jobb életet, több keresetet stb. Az embereknek ezek az elvárásai azonban nem jártak együtt saját maguk megváltozásával, képzésével – a kiutat a javuló feltételekben és az ebből automatikusan következő jobb és könnyebb életben látták. A felvidéki magyarok esetében ehhez még társult az az elképzelés is, hogy az EU intézményrendszere bizonyára jobban megvédi a kisebbségeket a többségi nemzet politikai túlkapásaitól. Egy biztos, a ’90-es évek közepétől, amikor világossá vált, hogy már csak idő kérdése, mikor indul be a közép- és kelet-európai országok integrálódása az egységes Európába, az integrációs ideológiát Szlovákia lakosságának jelentős hányada egyértelműen támogatta – a magyarság pedig még az országos átlagtól is nagyobb mértékben. Az is az igazsághoz tartozik, hogy ugyan már 1999-től, illetve 2000-től elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, az 1998–2002-es időszakban valójában mégis csak egy nagyon szűk, főleg szakértői gárda kezdte tudatosítani, mi is az az Európai Unió. A lényeges változást csak a 2002-es decemberi végleges koppenhágai döntés hozta, mivel ott már meghatározták a csatlakozás időpontját is. Lényegében csak ekkor ébredt fel a kormány nagyobbik része és kezdődött el az igazi munka, úgy a csatlakozás tárgyi, jogi, szakmai előkészítésében, mint a közvéleménynek az EU-val kapcsolatos tudnivalókkal való alaposabb megismertetésében. Míg a társadalom a részletekről nagyon keveset vagy semmit sem tudott, addig az EU-integráció támogatottsága viszonylag magas volt. Ahogy elmélyedtünk a dolgokban – vagy úgy véltük, hogy elmélyedtünk –, növekedtek a kétségek. Jól példázza ezt az EU-s népszavazás is. Nekem úgy tűnik, az EU-csatlakozás tekintetében társadalmunk mára furcsa, skizofrén helyzetbe került. Minél közelebb kerül a csatlakozás, egy viszonylag szűk – főleg értelmiségi és vállalkozói – elit annál inkább felismeri a csatlakozás által elérhető óriási lehetőségeket, és egyöntetűen optimista. Több politikus – „hivatalból” vagy nem – szintén optimista, és ígéri a „Kánaánt”. Másrészt elhallgatják a társadalom előtt – vagy a társadalom széles rétegeikhez nem jut el a figyelmeztetés –, hogy az EU-csatlakozás óriási lehetőség ugyan, de a „jobb élet” ígérete csak akkor teljesedik be, ha magunk is megváltozunk és alkalmazkodunk. A társadalom széles rétegei viszont, akik eddig az EU-csatlakozást „megváltóként” várták, most, ahogy közeledik a belépés ideje, valahogy egyre jobban elbizonytalanodnak, és szinte már csak a várható áremelkedésekben és a tagállamok munkavállalási korlátozásaiban érzékelik az EU-csatlakozást. Az egyszerű ember fokozatosan rájön, hogy halvány fogalma sincs, hová megyünk, mi az az EU, megretten a megmérettetéstől, a konkurenciától. Úgy látom, egyre jobban kiütköznek a múlt rendszer beidegződései, az emberek azt várják, hogy jöjjön valaki, aki majd megmondja, mi lesz, mit kell majd csinálni, valaki, aki gondolkodik helyettük. A kiutat az erős vezetőben, a populista jelszavakban látják, és nem az önszerveződésben, a saját képességeikben, az alkotóerejükben.

Sajnos, úgy tűnik, társadalmunk egészében, de talán részleteiben sincs felkészülve az EU-csatlakozásra. Ebben a felvidéki magyarság sem kivétel, csak éppen még mindig jobban fél a többségi nemzettől, mint az EU-csatlakozástól! Ez a látlelet szerintem a gazdaság egészére is jellemző, de erről majd később teszek említést.

A kérdés az, lehetett-e volna jobban, átgondoltabban végrehajtani a felkészülést. Úgy gondolom, talán igen, de – és ez nem bók a politikusainknak – nem sokkal jobban. A szlovák társadalom elitjei nagyon alacsony létszámúak, és társadalmi hatásuk minimális. Óriási sikernek tartom, hogy 1998 után egyáltalán „visszaintegrálódtunk” Európába, és ma már NATO-tagok vagyunk. Eleinte lassabban, 2002 után gyorsabban haladtak a jelentős, átfogó reformok. Az EU-csatlakozás széles körű elméleti, jogi, gazdasági és főleg társadalmi előkészítésére nem maradt, nincs elég erő. Ebben az állapotban a felvidéki magyarság elitjei sem tudtak a csatlakozásra kellőképpen felkészülni, nem beszélve arról, hogy sok esetben létünk fenntartása, illetve annak fokozatos kultiválása kötötte le erőink nagy részét. Politikusaink egy része úgy gondolkodik, a kényszer majd rávisz bennünket a változásra, ha a problémákat előre megfogalmazzuk, az csak népszerűség- és szavazatvesztéshez vezet. Tehát inkább fújják a „minden rendben van, felkészültségünk napról napra jobb” kezdetű nótát, mint hogy valaki ki merné jelenteni: bizony a király meztelen, vagyis a társadalom nem tudja pontosan, mi vár rá – vagy csak halványan sejti.

Ezen talán túl hosszadalmas, de úgy gondolom, fontos bevezető után megpróbálok a várható EU-csatlakozás gazdasági vonatkozásaira koncentrálni.

Pozitív az, hogy a külföld részéről Szlovákia gazdasági és politikai megítélése – az elnökválasztás eredményének dacára – nagyon jó. Tehát úgy tűnik, még nagyobb mértékű lehet a külföldi tőke beáramlása – és most már nem csak a nagy, stratégiai jelentőségű üzemek esetében, hanem a kis- és középvállalkozásoknál is. Kérdés viszont, hogy csupán Európa összeszerelő csarnoka leszünk-e, vagy egy megfelelő kiszolgáló háttérrel ide tudjuk csábítani a magasabb hozzáadott értéket produkáló high tech-ágazatokat is?

Nagyon fontos a regionális együttműködés, s az is, hogy most már a természetes régiókban, az eddigi országhatároktól függetlenül fejlődhet. A Felvidék számára ez stratégiai elem, mivel Trianon óta több régiónk mesterségesen kettéosztódott, kiszakadt eredeti földrajzi, gazdasági és társadalmi közegéből. A ránk erőszakolt kelet-nyugati mozgás után több mint nyolcvan évvel teljesen beindulhat az észak-déli együttműködés is. A pozitív hatások az első időszakokban főleg a nyugati régiókban várhatók, míg a keletebbi régiók bekapcsolódása hosszadalmasabb lehet, mert ezen területek úgy a magyarországi, mint a szlovákiai oldalon eléggé problematikusak. Viszont éppen a regionális gazdasági együttműködés lehet a megoldás kulcsa, kihasználva az EU strukturális és kohéziós alapjait.

Mindenképpen a csatlakozás pozitív voltát lesznek hivatottak megerősíteni a fontos gazdasági és társadalmi reformok – a közigazgatási, a szociális, a nyugdíj- és adóreform. Nem szabad megfeledkezni azonban a visszahúzó erőkről sem. Ugyanis a társadalom egy jelentős része reformellenes, és a reformokban nem az EU-ra való felkészülést látja, hanem éppen az EU-s csatlakozás negatívumait.

Kedvezőtlen a nagy regionális differenciálódás és a magas munkanélküliség, valamint a társadalom jelentős részének elhatalmasodó latergiája. A politikai torzsalkodások és ezeknek a médiákban való felfújása még tovább rontja a társadalmi közhangulatot.

A paternalista gondolkodásmód – „gondoskodjanak rólam” a „gondoskodom magamról” helyett – megnehezíti a vállalkozási szellem kialakulását, és főleg a leszakadásra hajlamos régiókban kezd ijesztő méreteket ölteni.

A sikeres csatlakozást nagyon fékező elem a közigazgatásban dolgozók – államapparátus, önkormányzati hivatalok – gyenge szakmai, erkölcsi és nyelvi felkészültsége. Nem sokkal jobb a helyzet a vállalatoknál sem, főleg a kis- és középvállalkozásoknál. Ezek is inkább csak szólamok szintjén ismerik az EU intézmény- és szabályzórendszereit, nem is beszélve a csaknem teljesen hiányzó piaci és marketingismeretekről.

Abszolút nem elégséges az EU-s normarendszer ismerete, főleg a különféle minőségi, biztonsági, környezetvédelmi normarendszereké. Ez azért fontos, mert megszűnnek ugyan a vámok, de helyüket átveszik a nagyon szigorú minősítőrendszerek, s ha a normáknak nem tudunk megfelelni, automatikusan kizárjuk magunkat a gazdag nyugati piacokról.

Ezen ismeretek tudatában megpróbálom nagyon röviden áttekinteni, mi várható a mezőgazdaság fejlődésében. Ami nagyon pozitív az az, hogy a közvetlen kifizetések, illetve az EU kvóta- és támogatási rendszere stabilizálhatja ezen ágazatot. A nagyüzemi vállalkozási forma szintén előny lehet, ha sikerül – főleg a szövetkezeteinkben – a tulajdonosi szemléletet kialakítani. A mezőgazdasági politika kiszámíthatósága és a nagyobb piaci lehetőségek elsősorban a növénytermesztés fejlődését segítheti, míg az állattenyésztés, ha nem tudja hatékonyságát növelni, kevésbé lehet versenyképes. A szigorúbb állategészségügyi és minőségi igények, sajnos, a piacra termelő – főleg csallóközi és mátyusföldi – családokat sújthatják, mivel a háztáji állattartás ebben a rendszerben várhatóan visszaesik. Azonban a nagyüzemi termelés is csak akkor lesz versenyképes, ha a tömegtermelés mellett a minőségi termelésre koncentrál. Élelmiszeriparunk csupán konvencionális élelmiszerek előállításával nem tud elegendő forrást termelni a fejlesztésre, mivel – a mezőgazdasági tömegtermeléshez hasonlóan – alacsony hozzáadott értékkel dolgozik. A jövőt a minőségi mezőgazdasági nyersanyagtermelés, a speciális növénytermesztés, illetve a magasabb feldolgozási szintű élelmiszerek termelése jelenti. Nagyon fontos az EU által erősen támogatott helyi, regionális specialitások, termelési módok továbbvitele, hiszen az ilyen vagy ilyen módon létrehozott termékek a jobb áron adhatók el. A dél-szlovákiai zöldség- és gyümölcstermelésnek van perspektívája, de csak akkor, ha az egész vertikum kiépül. Ha ez nem valósul meg, akkor megmarad a mostani kispiacozás és a marakodás. A legnagyobb problémát a mezőgazdaság integrálásában a nem átlátható tulajdonviszonyok és a vállalkozási kedv hiánya okozza. A tulajdonviszonyok mai félszocialista-félkapitalista rendszere nem teszi lehetővé a hatékony irányítási rendszerek alkalmazását, és könnyen patthelyzet alakulhat ki, ami azzal járhat, hogy az üzemek nem lesznek képesek átalakulni, és csak a csődeljárás hozhat tulajdonosi változást. A másik probléma, hogy a pozsonyi Agrár Kutató Intézet szociológiai kutatásai szerint agrármenedzsereink majdnem 80%-ának az a legfontosabb, hogy legalább a nyugdíjig posztján maradjon, és nem az, hogy vállalkozása hatékony legyen, vagy hogy a vállalat vagyonát gyarapítsa! Ez nagyon lényeges negatívum, aminek megoldása már nemcsak szakmai, hanem politikai feladat is. Hasonlóan politikai feladat az is, hogy a még állami kézben levő földek elsősorban hazai cégek, illetve személyek kezébe kerüljenek.

A kis- és középvállalkozások fontosságát minden kormánydokumentum hangsúlyozza, ennek ellenére a köztudatba inkább az került be, hogy alig van pozitív változás. Véleményem szerint az igazság azért valahol a félúton van: beindult valami, de ez még nem az igazi. A nagyon hatékony formák, például az észak-olaszországi kis- és középvállalkozási rendszerek több évtizeden keresztül alakultak ki, és ezek képezik a gazdag olasz észak gazdasági bázisát. Amíg ezt a szintet elérhetjük, még sok víz lefolyik a Dunán, de egy biztos, a kis- és középvállalkozások fejlesztése Dél-Szlovákia számára is stratégiai fontosságú, és ennek felgyorsításában a régiók, a városok és a falvak a „főszereplők”. A modern szolgáltatások rendszerének kiépítése, a helyi adottságok, specialitások, termékek tervszerű továbbfejlesztése, a turizmus minden válfajának működtetése stb. nem olyan ördöngös feladat. A problémák elsősorban az átgondolt regionális fejlesztés hiányából, a vállalkozási kedv és tőke, illetve a tapasztalatok elégtelenségéből fakadnak. Polgármestereink nem elégséges szakmai, erkölcsi és nyelvi felkészültsége is komoly akadály. A legfontosabb azonban az, hogy nincs marketing, tanácsadás, illetve szak- és továbbképzés, nincsenek kis- és középvállalkozói inkubátorok stb. Tehát hiányzik a kis és középvállalkozások infrastrukturális háttere. Ezeknek a kiépítése a nagy- és a regionális politika legfontosabb feladata kell hogy legyen.

Úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy az EU-csatlakozás egy óriási, talán többet meg nem ismétlődő kihívás, lehetőség, melyet nem lehet nem kihasználni! A csatlakozás hatásai Dél-Szlovákia gazdasági fejlődésére nagyobbrészt pozitívak lehetnek, de ennek előfeltétele, hogy sorsunk irányítását magunk vegyük kézbe, hogy hajlandók legyünk a változásra, az állandó megmérettetésre, és ne várjunk a nagy, okos vezérre vagy más csodás megváltásra. E tekintetben a felvidéki magyar értelmiségnek nagy adósságai vannak saját nemzeti kisebbségével szemben. Sokat bábáskodunk, szólamokat pufogtatunk, de keveset vagy semmit sem csinálunk. Talán mentségünkre szól, hogy ez az értelmiségi kör is viszonylag kis létszámú, megfélemlített, és maga se igen bízik önmagában és a jövőben!

A politika feladata az lenne, hogy elmélyítse a regionális fejlődés komplex tudományos kutatását (pl. a Fórum Kisebbségkutató Intézetben vagy a megalakuló Selye János Egyetemen), kialakítsa a marketing és tanácsadási szervezeteket, illetve hogy megszervezze a magyar polgármesterek és polgármesterjelöltek átfogó képzését és iskoláztatását. Ezen törekvések kicsúcsosodása kell hogy legyen egy állandóan pontosítandó, minden régióra és szubrégióra lebontott dél-szlovákiai régiófejlesztési politikai és gazdasági koncepció. Ahogy kidolgoztuk kulturális kataszterünket, ugyanúgy ki kell dolgozni és állandóan pontosítani falvakra és városokra lebontott gazdasági kataszterünket is.