A kötetben Csanda Gábor előszava és Hunčik Péter beköszöntője után a következő
írások olvashatók: Rožňo Jitka: ,Szó kontra társadalom’, Grendel Lajos: ,Irodalom
és kritika viszonyáról’, Elek Tibor: ,A felvidéki magyar polgárság Grendel Lajos
korai regénytrilógiájában’, Benyovszky Krisztián: ,Kifigurázás (Kisebbség(i)/regény/
metaforák)’, Keserű József: ,A Rácsmustra (félre)olvasása (Metanarratív metakritikai
vázlat)’, Kocur László: ,Csipkerózsika – még mindig ébredőfélben’, Németh Zoltán:
,Hárman az ágyban (Gondolatok a 90-es évek lírai köznyelvének libertinus vonulatáról,
különös tekintettel Csehy Zoltán fordításaira)’, Csehy Zoltán: ,Bordély és boncterem –
bevezetés a transzgresszív lírába (A perverzió méltósága)’, Polgár Anikó: ,Fordítva hull
a hó (Tőzsér Árpád – Vladimír Holan: Éjszaka Hamlettel)’, Tőzsér Árpád: ,Megjegyzések
és kérdések (Vojtina Ottó recepcióesztétikájához és Orlando lovag döglött lovához)’,
Hizsnyai Tóth Ildikó: ,Miért éppen Malacka? (Helységnevekről a szlovák-magyar
nyelvpárú műfordításban)’, Sánta Szilárd: ,Farkas Roland munkáiról’, Beke Zsolt: ,Kísérlet
egy vizuális költemény újabb recepciójára (Juhász R. József: Végtelen sorok írója e
költő)’, Vida Gergely: „nem vagyok önazonos” (Gondolatok a nyolcvanas évek szlovákiai
magyar költészetéről), Korpás Árpád: ,A két világháború közti (cseh)szlovákiai ag-
134
rárpárti magyar mozgalom sajtója és politikai koncepciója a földreform kezdete idején’,
H. Nagy Péter: ,Iskola a (tűrés)határon. Vita a galántai Magángimnázium ideológiájáról
(Idézetgyűjtemény)’. Emellett szerepel benne a disputa sajtója (előzetesek, híradások és
levélváltások), végül az elemzett műveket tartalmazó Függelék és a disputa létrejöttét és
a szerzőket ismertető Dokumentumok zárják a könyvet.
Egyértelmű, hogy az írásbeliség tágabb fogalom az irodalomnál, az irodalom pedig a
szépirodalomnál. Az írásbeliség – litterâtűra mint betűvetés – eredeti fogalmába belefér
például a tudományos értekezés is, és az irodalom – mint a literatúra újabb jelentése –
keretében elhelyezhető, mondjuk, a publicisztika. Két szempontból vizsgálhatjuk a könyvet
ennek alapján: a benne szereplő szövegek hovatartozása és a tárgyalt szövegek hovatartozása
szerint. A könyvben lévő szövegek közt mindegyikre találunk példát: ,A
Somorjai disputa a sajtóban’ című fejezet a második típusba, míg a ,Függelék’ tartalma a
harmadikba tartozik. Innen nézve az összefoglaló
írásbeliség kifejezés helyénvaló.
Azonban kissé következetlennek tűnik az
elnevezés, ha a kötet írásainak tárgyát nézzük.
Először is, kilóg a sorból egy művészeti
tárgyú írás (Sánta Szilárd), hacsak nem tekintjük
a képírást is az írásbeliség részének.
Végül is ez megegyezés kérdése. Emellett
szerepel egy nyelvészeti tárgyú, egyébként
kitűnő szöveg (Hizsnyai Tóth Ildikó) és egy
iskolával kapcsolatos konfliktusokat ismertető
idézetgyűjtemény (H. Nagy Péter). Az
összes többi előadás tárgya a szépirodalom
volt, kivéve egy sajtótörténeti értekezést
(Korpás Árpád). Nem tudom, a szerkesztők
elgondolkoztak-e ezen a tarkabarkaságon,
vagy eleve ez volt a koncepció.
Mindamellett a szóban forgó írásbeliség:
szlovákiai magyar. Ez felveti az identitás
kérdését, ami egyébként Vida Gergely írásának
is motívuma („nem vagyok önazonos”).
Kérdés, hogy a szlovákiai magyar
kifejezésben a magyar arra vonatkozik-e,
hogy magyarok művelik ezt az írásbeliséget,
vagy arra, hogy magyar a nyelve. A
kettő nem feltétlenül esik egybe. Ebből a
szempontból irányadónak tekintem Klaniczay
Tibor állásfoglalását: „Szándékosan
magyarországi s nem magyar irodalomról beszélünk az adott esetben. Nemcsak a művek
latin nyelve miatt, hanem maguknak az íróknak oly tarka nemzeti összetétele okán
is. (…) Mégis valamennyien egy szorosan összetartozó közösség részének tekintették
magukat (…) Pannoniát ugyanis közös hazájuknak tekintették, egy sok nép fiait egyetlen
államba, társadalomba összefogó hazának.” (Klaniczay, 1985. 32-33.) „Mikor magyarországi
humanizmusról szólunk, a ’magyarországi’ jelző nem csupán földrajzi keretet,
hanem tartalmat is jelöl egyúttal: a sok népet magába foglaló Hungáriával, Pannoniával
való elkötelezettséget.” (Klaniczay, 1985. 40.) Ha mindezt a mi problémánkra
fordítjuk át, azt mondhatjuk, a nyelv mint az identitás kifejezője és a nyelv használója
elválaszthatatlanok. A szlovákiai magyar írásbeliség eszerint a magyar identitás kifejeződése
egy vállalt, de nem-magyar közegben. Persze nem a humanizmus korában élünk,
így „Mindez nem (lehet – az én kiegészítésem) független attól, hogy a határok kitágulása,
amely a mostanában sokat emlegetett globalizációnak, továbbá a ’virtuális valóság’
előtérbe kerülésének köszönhető, újfajta identitás-stratégiákat és megkűzdési módokat
tesz szükségessé. (…) A hagyományos nagy ’identitás-narratívumok’ helyét átveszik
a ’mikronarratívumok’, amelyek határokat és támpontokat keresnek az egyre bizonytalanabbá
váló külvilágban.” (Csabai és Erős, 2000, 7.)
A közeg vagy térség kérdése érthető természetességgel kíséri végig a kisebbségi irodalmak
témakörét. Bori Imre például a következőket írja: „Nem a ’vidék’ kérdése ez csupán,
hanem több annál, s éppen ezért nem is fér teljes egészében a szellemi centralizmus és decentralizáció
kérdéskörébe, hiszen a ’vidéki irodalom’ és a ’tájirodalom’ nem azonos fogalmak,
még ha a magyar irodalmi szemlélet legtöbbször pusztán e relációkban mozog is,
csupán Erdély esetét tartva kivételesnek, holott mind a szlovákiai, mind a vajdasági magyar
irodalom végeredményben az erdélyinek a változataként fogható fel, s alapjában véve
nem pusztán arról van szó, hogy az erdélyi, a szlovákiai és a vajdasági magyar irodalom
’levágott tagokként’ önálló életre kényszerült ’kisebbségek’ irodalma, hanem olyanok
is egyúttal, amelyek már 1920 előtt is önállóbb életre törekedtek, arculatuk megformálásán
munkálkodtak, és a maguk sajátos világát felismerve, öntudatukkal is számot vetettek.”
(Bori, 1968. 7.) Viszont, ha nem irodalomról, hanem írásbeliségről beszélünk, a magyar
irodalomhoz való viszony mellett megjelenik a magyar irodalomtudományhoz való
viszony problémája is. Arról pedig már nem mondható el, hogy „önállóbb életre törekedtek,
arculatuk megformálásán munkálkodtak, és a maguk sajátos világát felismerve, öntudatukkal
is számot vetettek.” Ebben a kötetben Benyovszky és Grendel kivételével mindenki
a Kulcsár-Szabó Ernő és a Szegedy-Maszák Mihály-féle iskola követője, tudomást
sem vesznek a többi irányzatról, s nem látszik kialakulni egy önálló szlovákiai magyar irodalomtudomány.
Holott kíváncsian várnám. Ez is megérne egy disputát.
De hogyan is értelmezzük a címben a disputa fogalmát? Disputâtio: fejtegetés, értekezés,
megvitatás, disputâtor: megvitató, fejtegető, disputô: pontosan kiszámít, tisztába
hoz, fejteget, megvizsgál, értekezik. Megfelel-e ezeknek a jelentéseknek a kötetbe szervezett
szimpózium, teszem fel a kérdést, tudva, hogy mára már csak vitatkozás értelemben
használatos a kifejezés? Noha az Előszóban azt olvashatjuk, hogy „a felolvasásokat
megszakítva egy rövidebb ’disputára’ is sor került”, ezt nem tartalmazza a kötet. Holott
lehet, hogy éppen ezek a reflexiók fűzték össze egységgé az előadásokat. Marad tehát a
fejtegetés, megvizsgálás, értekezés, tisztába hozás. Hacsak nem fogjuk föl egyfajta vitának
azokat az írásokat (Grendel – Elek – Benyovszky, Benyovszky – Keserű, Németh –
Csehy, Polgár – Tőzsér), ahol a szerzők egymás műveire reflektálnak, ám ezek egymás
mellett elbeszélő, tisztelgő szövegek. Egyetlen valódi disputa található a kötetben, H.
Nagy Péter ,Idézetgyűjtemény’-e. Van egy furcsa nyelvi asszociációs lehetőség, amelynek
tartalmára még visszatérek: dispudet azt jelenti, nagyon szégyelli magát.
Ez az utolsó, látszólag öncélú megjegyzés átvezet bennünket Erósz birodalmába. Ide
való kirándulásunkat első szinten a kötet írásainak egy része (elsősorban Polgár Anikó,
Németh Zoltán és Csehy Zoltán, de Benyovszky Krisztián is) legitimálja. Egy másik
szinten, Platón híres dialógusából tudjuk, hogy Szókratészt Diotima világosította föl
Erósz természetéről. Diotima azóta is velünk van, akik írással és/vagy irodalommal foglalkozunk.
A disputa eredeti jelentéseire emlékeztetnék, amikor szeretném nyilvánvalóvá
tenni, mitől fonódik oly szorosan össze az erotika és a disputa. Az erotáo jelentése:
kérdez, okoskodik, következtet. Emlékeztetőül ide idézem, hogy kicsoda Erósz.
„- Hatalmas daimón, Szókratész; mert a daimónok mind az istenek és az emberek közt vannak.
És mire van hatalmuk?
Ők adják hírül és közvetítik az isteneknek, ami az emberektől ered, és az embereknek, ami az istenektől
…” (Platón, 1984-988., 202. e 3-7.)
Tehát nemcsak Hermészre igaz ez a tolmács- és fordítószerep, hanem a daimónokra,
köztük Erószra is. De Erósz szerepe több ennél. Erósz vezethet el végső soron a szép
megismeréséhez. Így függ össze az irodalom szépsége és szeretete – és a szerelem.
„- … Mert ez a helyes út a szerelem ismeretéhez, akár magától megy valaki, akár más vezeti oda: elindulni
az itteni szépségektől s annak a végső szépségnek a kedvéért egyre magasabbra emelkedni,
mint egy lépcső fokain, egy szép testről kettőre, s kettőről valamennyire, s a szép testektől a szép foglalatosságokra,
a szép foglalatosságoktól a szép tudományokra, míg végül a tudományoktól feljut arra
a tudományra, amely nem más, mint az önmagában való szépségnek a tudománya, s akkor végre
megismeri a szépséget a maga valójában.” (Platón, 1984-1000., 211. c 1-11.)
Irodalom (vagy tágabb értelemben véve a művészetek) és erotika kapcsolatát, pontosabban
a művek erotikus (libidózus) genealógiáját sokan sokféleképpen magyarázták.
Freud a szublimáció elméletével, Jung a szimbolizációval, Ferenczi a mimikri elméletével;
voltak, akik a tudatos vágykiéléssel – persze, ez is csak pótkielégülés; de föl lelet
fogni fegyverként is az irodalmat (gondoljunk csak József Attilára – „ölnek, ha nem ölelnek”
-, vagy Ady ,Elbocsátó szép üzenet’-ére). Freud úgy vélte, ösztönrezdüléseink más,
magasabb cél felé vezető útra terelésével, megőrizve azok energiáját (a libidót), hozzuk
létre a kultúrát és alkotásait. Jung szerint a műalkotásokban az archetípusok nyilvánulnak
meg, azaz az emberiség közös szellemi kincse, a kollektív tudattalan univerzális alkotóelemei.
Ferenczi a mimikrivel a maga sajátos módján vissszakacsint Arisztotelészre,
az utánzás (mimézis) fogalmára, de nála az utánzás a tudattalan szükséglete, a gyenge és
gyengéd lélek védekezése a rideg és szenvedélyes (a kettő nem zárja ki egymást) külvilág
ellen. Kognitív megközelítésben az alkotás éppoly racionális tevékenység, mint a favágás
a téli tüzelőhöz. Végül „fegyverként”, a társadalomkritika eszközeként tekint a
művészetre például Adorno. Nem sorolom tovább a lehetséges megoldásokat, akárhogyan
áll is a dolog, az biztos, hogy amikor az irodalom az egyetlen biztos és bizonyos
pont az ember életében, akkor átviszi rá, beleviszi az érzelmeit, érzéseit, ösztönkésztetéseit
is, mintegy beleszeret a nyelvbe. Többfajta – szerzőileg és/vagy olvasóilag – (át)erotizált
irodalom létezik: van szadisztikus és mazochisztikus, narcisztikus, exhibicionista
és voyeurisztikus, fetisisztikus stb. Az én szememben például exhibicionista az az irodalom,
amely formai jegyeivel kíván elcsábítani, voyeurisztikus a pornográf irodalom, fetisisztikus
az egy-tematikájú, mazochisztikus az önostorozó és szadisztikus a provokatív.
Akötet háromszorosan is (át)erotizált. Minden irodalom erotizált bizonyos mértékben,
de beszélhetünk külön erotikus irodalomról is, ami, láttuk, több írásnak is explicit témája.
Harmadszor a kisebbségi lét különösen olyan helyzetet jelent, ahol a saját nyelvű irodalmisághoz
sokkal több erotikum kötődik, sokkal erotikusabb vele a kapcsolat, mint
ami egy anyaország saját nyelvű irodalmiságával kapcsolatban elmondható. Ferenczi
tesz egy érdekes észrevételt egy lábjegyzetben erotikum és politikum kapcsolatáról, miközben
a főszövegben a cenzúrának és a lelki energiák eltolható mennyiségeinek a lelki
szerkezetben betöltött szerepéről ír. „Az államoknak cenzuráló hivatalában is érvényes,
úgy látszik, ez a szabály. Úgy látom, hogy mióta a háború folytán a cenzura a politikával
szemben oly szigorú lett, szigora az erotikus irodalommal szemben némileg engedett.”
(Ferenczi, 1920, 118.) A kisebbségi irodalomban az a bizonyos biztos pont valóban sokszor
csak a nyelv és az irásbeliség. Az identitás megerősítésének legbiztosabb módja pedig
ennek a nyelvnek és írásbeliségnek a művelése. Ismét Erószra emlékeztetnék, aki
Diotima szerint kettős természetű volt, éppen ezért sehová sem tartozott. Egy szójátékkal
élve – amit az archetipikus nyelvészet megenged nekünk (Kugler, 1991) – Erósz nem
volt Erus, azaz nem volt úr, házigazda, tulajdonos, birtokos sem itt, sem ott. Ahogy szójátékunkban
két nép és két nyelv, a görög és a latin találkozott, úgy a kisebbségi irodalmaknál
is ez a helyzet. Mindez, és persze maga Erósz, átvezet bennünket a fordítás problémájához,
ami a kötet másik súlyos kristályosodási pontja.
Konkrétan a fordítással a kötet négy szerzője (Rožňo Jitka, Polgár Anikó, Németh Zoltán
és Hizsnyai Tóth Ildikó) is foglalkozik. Nem akarok itt most belebocsátkozni a fordításelméletbe,
csupán egyetlen szempont – az (át)erotizált írásbeliség – szerint fogunk
vizsgálódni. Jeleztük, hogy ez három szinten (irodalom/írásbeliség, erotikus irodalom,
kisebbségi irodalom) is megjelenik, s mindháromra van példa a fordítást témául választó
vagy azt érintő szerzőknél. A legerőteljesebben – mindhárom szintre kiterjedően – Németh
Zoltán vállalja föl tudatosan az erotikát, amikor Csehy „libertinus” fordításait veti
alá összehasonlító elemzésnek. A Csehyéhez hasonló kísérletre vállalkozik Catullusfordításaival
Polgár Anikó, a BUKSZ 2004. tavaszi számában olvasható recenzió szerint.
(Józan és Polgár, 2004) (Talán az sem véletlen, hogy a Kalligramot, amely 1998-ban
pornográfia-különszámot jelentetett meg, szerkesztőként Csehy Zoltán, főmunkatársként
pedig Grendel Lajos jegyzik.) A most tárgyalt kötetben viszont sokkal áttételesebben jelenik
meg nála az erotikum, rájátszva a „fordítva” szó kettős értelmére. „A fordításértelmezőnek
tehát arra kell figyelnie, hogyan hatja át egymást a két szöveg, s hasonlóságaik
és különbségeik milyen interpretációs lehetőségeket tárnak fel.” (Polgár, 126.) „A fordítva
hull a hó a szerelem metaforája, egyfajta lázadás, hiszen a hó égi kegy (…), a szerelem
viszont visszautasítja ezt a kegyet, a tisztaság visszamegy az égbe – ez a fordítva
hull a hó vakmerősége.” (Polgár, 133.) Hasonlóképpen metaforikus Hizsnyai Tóth Ildikó,
amikor „szűz olvasóról” beszél. (Hizsnyai, 150.) Az írásbeliség (át)erotizáltsága
Rožňo Jitkánál hozzákapcsolódik az identitás és a dialógus problémaköréhez, azaz az
erotikus vonzás és megismerés már nem csupán egy vagy két kultúrán belüli ügy, hanem
gyengéd áthidalása két vagy több ember, két nem, két szöveg, két vagy több kultúra különbségeinek.
„Minden egyes, az asztalomra kerülő könyvhöz, minden egyes kézirathoz
úgy igyekszem viszonyulni, mint a gyermekhez. Szeretettel és türelemmel, mert csak így
adják ki titkukat s villantják fel azt is, ami a sorok között rejtőzik. A fordítást egyúttal
hídnak tartom, mely a világot köti össze. Birodalmat birodalommal, embert emberrel.”
(Rožňo, 19.) Ricoeur ezt így fogalmazta meg. „A fordítás összehasonlíthatóságot teremt
az összehasonlíthatatlanok között.” Vagy: „A fordítás az azonosság nélküli egyenértékűség
jelensége.” (Ricoeur, 2004) Amikor Ricoeur a fordításról ebben a diskurzusban gondolkodik,
részben párhuzamba állítható Rožňo Jitka, Polgár Anikó és Hizsnyai Tóth Ildikó
gondolataival, amelyek óhatatlanul is érintik, hol kimondva, hol ki nem mondva a
kisebbségi léttel, kisebbségi írásbeliséggel kapcsolatos kérdéseket.
Azt a harmadik típusú erotizáltságot, amely megfelelő (ön)reflexió híján könnyen fordulhatna
narcizmusba vagy mazochizmusba, úgy tűnik, többek közt éppen a fordítás képes
egyensúlyban tartani. Ricoeur egyik javaslata magára az írásbeliségre vonatkozik, s a
narratív identitás hangsúlyozása kapcsán érdemes visszagondolni Csabai Márta és Erős
Ferenc határokkal kapcsolatos gondolataira: „a sohasem változó identitás e fogalmával a
narratív identitásét szeretném szembeállítani: az élő közösségek története elbeszélhető, és
véleményem szerint az elbeszélés az egyik lehetséges útja annak, amit imént kultúrák egymást
keresztező kisugárzásának neveztem. Anarratív identitás jellegzetessége, hogy meghatározásában
nem használható az ’ugyanaz’, hanem csupán az ipse, az ’önmaga’ fogalma,
vagyis nem az azonosság, hanem a mozgás által definiálható.” A második megjegyzés
már kifejezetten a fordítás és a kultúrák összefüggéseire mutat rá. „A fordítás közvetít
a kultúrák pluralitása és az emberiség egysége között. Ebben az értelemben a fordítás
csodájáról, emblematikus értékéről kellene beszélnünk. Úgy gondolom, hogy a fordítás
egyfajta válasz az emberi pluralitás megcáfolhatatlan jelenségére, beleértve annak a Bábel-
mítoszban összefoglalt két elemét, a szétszéledést és az összezavarodást. ’Bábel után’
vagyunk. A fordítás válasz a bábeli szétszéledésre és összezavarodásra.” (Ricoeur, 2004.)
Afordítás metaelméletének persze más útjai is lehetnek. Nem feledhetjük el, hogy a fordítás
egyben mindig újraírás és újraolvasás. Valami hasonló, mint a kényszercselekvések. „A
kényszeres viselkedés ismétlődő, sztereotíp, rituális és aprólékos.” (Rycroft, 1994, 141.) Csak
éppen itt a kényszer – legalábbis tudatos vagy racionalizált szinten – a kulturális közvetítés és
közeledés. Igen, de gondol-e erre a fordító, amikor fordítani kezd? Lehet, de nem valószínű.
Valami más hajtja, az, hogy beleszerelmesedett egy idegen szövegbe, hogy az megbűvölte,
megigézte, maga alá gyűrte. Hogy úgy érzi, ezt a szépséget (tág diotimai értelemben) (re)produkálni
kell. Hogy meg kell ismételni az aktust. Közben viszont szerelmes a saját nyelvébe
is, és ezt az ambivalenciát csak a kettő egyesítésével, a fordítással lehet föloldani.
Ahogy a kényszercselekedetek mögött Freud szerint az ismétlési kényszer áll, úgy,
vélhetőleg, az ismétlési kényszer az az erő, ami a fordítót hajtja, föltartóztathatatlanul, az
idegenség megszűntetése felé. Mit tudunk az ismétlési kényszerről? Mire jó az ismétlés?
Általában egy etikailag, esztétikailag vagy fizikailag kellemetlen élmény, emlék jelzésére.
Az ismétlés révén mi leszünk irányító szerepben az események fölött. Ha meggondoljuk,
hogy itt kisebbségi létről, kisebbségi írásbeliségről van szó, érthető, hogy ennyire
központi témává válhat a fordítás. Korábban ezért rángattam oda a disputa mellé a dispudet
fogalmát – igen, van mit jelezni. A szégyen is kellemetlen érzés, olyan, ami „közeli
kapcsolatban áll az IDENTITÁSTUDATtal és a BELÁTÁSsal.” (Rycroft, 1994,
223.) Van, aki úgy gondolja, a saját én-ideálunknak való megfelelni nem tudásból ered.
De mindenképpen igaz rá, hogy, ellentétben a bűntudattal, szégyenkezni csak külső tekintet
előtt lehet. Ez a külső tekintet kettős: a kisebbség anyaországa és anyanyelve egyfelől,
az őt körülvevő többségi irodalom másfelől. Ezért kell újra és újra kényszeresen bizonyítani
– mindkét irányban. Hogy ne maradjanak szégyenben egyik tekintet (tekintély)
előtt sem. Szóval, van mit feldolgozni – és nem kell szégyenkezni, sikerült.
Egy önidézettel fejezem be a fordításról és Erószról szóló elmélkedést. „Leegyszerűsítve
Gadamer elgondolását, úgy tűnik, hogy egy szélsőségesen individualizált nyelv (pl.
líra) esetében a szerző saját nyelvével mint idegennel találkozik az olvasó nyelve, s a
megértésben és/vagy fordításban ez az idegen nyelv sajátjává válik. Gadamer is úgy véli,
hogy egy ilyen saját nyelvben a kifejezések nem helyettesíthetőek másokkal, valójában
lefordíthatatlanok (nála megértés és fordítás kiegészítik egymást), mert amit mondunk
és ahogyan mondjuk, az szétválaszthatatlanul összetartozik. Bahtyinnál általában a
szerző (beszélő) saját-idegenné vált (fordított) saját nyelvével találkozik az olvasó (hallgató)
szintén saját-idegenné vált nyelve, s e találkozásban a szerzői nyelvnek az olvasó
az olvasó számára idegen-sajáttá kell válnia.” (Hárs, 1990, 141-142.) A fordítás eo ipso
szeretkezés. A szeretkezés: új jelentő létrehozása.

Irodalom
Bori Imre (1968): A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum Kiadó, Novi Sad.
Csabai Márta – Erős Ferenc (2000): Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Könyvek,
Budapest.
Ferenczi Sándor (1920): Hasonlatok analízise. In: A pszichoanalízis haladása. Dick Manó Kiadása, Budapest. 112-122.
Hárs György Péter (1990): Fordítás és félreértés. In: Studia Poetica 9. A műértelmezés helye az irodalomtudományban.
Szeged, 139-150.
Józan Ildikó – Polgár Anikó (2004): Catullus noster. In: BUKSZ, tavasz, 57-60.
Klaniczay Tibor (1985): Pallas magyar ivadékai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
Kugler, Paul K.(1991): Akaratlan költészet. Literatura, 1. 71-80.
Ricoeur, Paul (2004): Kultúrák – a gyásztól a fordításig. Élet és Irodalom, 48. évf., 27. www.es.hu
Pornográfia. (1998) Kalligram, 7-8-9.
Platón (1984): A lakoma. In: Platón összes művei I. Európa Könyvkiadó, Budapest. 943-1017.
Rycroft, Charles (1994): A pszichoanalízis kritikai szótára. Párbeszéd Könyvek.
Csanda Gábor (2004, szerk.): Somorjai disputa. Az élő szlovákiai
magyar írásbeliség című szimpózium előadásai. Lilum Aurum –
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Dunaszerdahely – Somorja.

Hárs György Péter
tudományos főmunkatárs,
Antropológia és Etika Tanszék,
Veszprémi Egyetem, Veszprém
Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa. „Az élő szlovákiai magyar írásbeliség” című szimpózium előadásai