„Azt mondta az orosz, hogy…

„Azt mondta az orosz, hogy…

Közel öt év alatt több mint 200 beszélgetést – ezen belül 120 mélyinterjút – rögzített Kőrös Zoltán olyan idős dél-szlovákiai emberekkel (nagyobbrészt magyarokkal), akik a második világháború idején, illetve az utána következő időszakban a saját bőrükön tapasztalták a hadifogság, a táborok valóságát.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet égisze alatt zajló munkának megvan az első kézzelfogható, összegző eredménye: a napokban megjelent a Muszkaföldön című kötet. „A Szovjetunió európai részei a négy év háború után romokban hevertek, a katasztrofális gazdasági helyzet és a munkaerőhiány azt a megoldást eredményezte a szovjet állam részéről, hogy az ellenséges államok hadifoglyait és internáltjait használta az újraépítésben. A hadifoglyokkal végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt, ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb.

Az építőipar után (az 1946. évi kimutatás szerint) az energiaipar, hadiipar, építőanyag-gyártás, faipar, kohó- és gépipar, és a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat következett” – vázolja fel könyvében a szélesebb történelmi keretet Kőrös Zoltán, hogy aztán ezt a keretet az elbeszélt történelem nyújtotta tartalommal töltse meg.

Bár a kutatás során interjúalanyai között akadt holokauszt-túlélő, a nyugati szövetségesek fogságába esett egykori honvédek, málenkij robotra elhurcolt nagybalogi civilek és egy különös csoport (a háború végnapjaiban Hetényről, Virtről, Szentpéterről a nyilasok által Németországba hurcolt, s ott a légvédelmi egységekhez beosztott lányok) is, s a tervek szerint a jövőben az ő történeteik is megjelennek majd nyomtatásban, ebben a kötetben a szovjet hadifogságot, a szovjet munkatáborokat megjárt visszaemlékezőké a főszerep.

Az adatközlők idősebb korosztályát a sorkatonák alkotják, akik rendesen be voltak sorozva a magyar honvédségbe, a fiatalabbak, az 1924 és 1930 között születettek pedig olyan egykori leventék, akiket a háború utolsó hónapjaiban Németországba hurcoltak, katonai feladatokra vagy munkára használtak, s ott vagy a hazaúton estek szovjet fogságba. Ez azt is jelenti, hogy ma már a legfiatalabb elbeszélő is legalább 85 éves. Nem véletlenül emeli ki a Fórum Intézet, hogy ez az adatgyűjtés, ez az emlékmentés az utolsó órákban valósult meg.

A Muszkaföldön anyaga két nagyobb egységből áll. Az elsőben a történelmi háttér felvázolása mellett 38 adatközlő szavait kölcsönvéve egyfajta általános érvényű történetet rajzol meg Kőrös Zoltán, úgy, hogy közben egyedi sorsokat is felvillant. Az interjúk során előbb vagy utóbb szinte minden alany megemlékezett a véletlenről, az előre nem látható, nem befolyásolható történések következményeiről: akadt, aki egy megmagyarázhatatlan gesztusnak köszönhette, hogy néhány napos gyűjtőtábori tartózkodás után hazatérhetett, van, aki hirtelen döntéssel kilépett a sorból, és sikerült meghúznia magát, míg a transzport elvonult. Ők azok, akik itthon maradtak, akiket nem hurcoltak el a Szovjetunióba. Értelemszerűen a „nagyobb történet” azoké, akik megjárták ezt az utat: a munkaképesség felmérése után romániai tranzittáborokon keresztül, marhavagonokon szállították őket „Muszkaföldre”, hogy ott évekre eltűnjenek a mintegy 500 hadifogolytábor valamelyikében.

A folyamatos éhezés, az orosz tél, a nehéz munkakörülmények, a rongyos ruházat, a betegségek, sérülések, élősködők, a táborvezetőknek, őröknek, orvosoknak való fizikai kiszolgáltatottság, a létfenntartás ösztöne közös pillére ezeknek a történeteknek. Ahogy közös az információk hiánya, majd a végén a hazatérés bizonytalansága is: sokan megemlékeznek arról, hogy nem is sejtették, magyaroknak vagy csehszlovákoknak kellene-e nevezniük magukat, hiszen nem kaptak híreket a Trianon utáni határok visszaállításáról, mások pedig úgy emlékeznek, „Benešek állítólag azt mondtak, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték”. Így történhetett meg, hogy a dél-szlovákiai foglyok jelentős része csak 1948-ban térhetett haza a Szovjetunióból.

A kötet második része három komplex, nagy elbeszélést közöl: az azóta elhunyt, vágkirályfai Tóth Károlyét, aki az orosz fronton esett hadifogságba, a muzslai Sulci Józsefét, akit a háború végén, a nyugati frontról hazafelé tartva fogtak el az oroszok, valamint a deáki Merva Arnoldét, akit leventeként hurcoltak ki Németországba, s Berlinben esett szovjet hadifogságba. Ez a három (én-elbeszélés formájában tálalt) mélyinterjú tulajdonképpen egy évtized történetét öleli fel: az adatközlők mesélnek arról, hogyan élték meg a Felvidék 1938-as visszacsatolását, mi történt velük a háborús években, majd nagyon plasztikus, részletgazdag, mélyen emberi képet festenek a szovjet lágerek világáról.

Olyan részleteket ismerhetünk meg közelnézetből, amelyeket a „nagy történelmi” szintézisek elintéznek néhány adattal és az „embertelen körülmények között” kifejezéssel. Végül is: erre jó az oral history műfaja.

 

KategóriaCikk / Fénykép