Bolognától Pozsonyig – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

77 éve történt a tornaljai robbantás! Kérlek segíts Te is emlékezni, támogasd a filmünket »

Bolognától Pozsonyig

Bolognától Pozsonyig

Fórum Társadalomtudományi Szemle 2007/2

A negyedéves társadalomtudományi folyóirat idei 2. száma egy hézagpotló és feltehetően sokak érdeklődésére számot tartó tanulmánnyal indul: a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának dékánja, dr. László Béla matematikus professzor A bolognai folyamat hatása a szlovákiai és a szlovákiai magyar felsőoktatásra c. dolgozatában összefoglalta a sokat emlegetett, de behatóan csak kevesek által ismert elképzelésrendszert, amelynek számos elemét különböző nemzetközi dokumentumok és jogi normák is rögzítették, sőt a szlovákiai jogrend részévé válva beépültek a felsőoktatás átalakítását és uniós harmonizálását célzó folyamatba. A szerző írásban kitér szinte minden lényeges momentumra, így az olvasó átfogó képet kaphat a problémáról. Csupán azt hozhatnánk fel elmarasztalásképpen, hogy ezt a tanulmányt már évekkel korábban meg kellett volna jelentetni, illetve többet kellett volna foglalkozni a szlovákiai magyar sajtóban is a bolognai folyamatnak nevezett koncepcióval, amely mind formai, mind tartalmi szempontból gyökeresen átalakítja az eddigi felsőoktatási gyakorlatot Közép-Európában. Egyelőre csak az ideák, illetve a szükséges formai elemek szintjén létezik ez a rendszer nálunk, de igazából sok olyan összetevője is van, amelynek következményei egyelőre beláthatatlanok. Első hallásra jól hangzik ugyan, hogy a felsőoktatásban három szintű lesz a képzés (baccalaureatusi vagy bachelor, magiszteri vagy master és doktori vagy PhD-képzés), de egyelőre nem tisztázott, hogy miképp lehet a tanulmányaikat bachelor szinten befejező hallgatókat a gyakorlatban akalmazni. Efféle szerzet például az orvosok és a teológusok képzése esetében értelmetlennek tűnik, de a pedagógusképzésben sem látni nagyon a távlatait. László Béla maga is megfogalmaz néhány kérdést, de tanulmányában elsősorban a folyamat ismertetése és a jogi háttér bemutatására koncentrál. A recenzens ugyanakkor amiatt aggódik, hogy a sok bába között elvész a gyerek, a fürdővízzel együtt őt is kiönthetik. Az univerzáliskreditrendszer megkönnyítheti ugyan a különböző egyetemek közötti átjárást, de számos olyan szakterület van, ahol a szolid alapok lefektetéséhez sokszor két-három év sem elegendő. Csak a saját példámat említeném. Vegyészhallgatóként annak idején a prágai Károly Egyetemen hat szemeszteren át pedig elméleti és kísérleti fizikát is hallgatnunk kellett, nem beszélve a heti két-három órányi gyakorlatokról. Vajon manapság van-e erre lehetőség a tudományegyetemeken? Mihez kezdene pl. a bachelor-végzettségű vegyész a világban? László Béla dolgozata lényeges információkat ad a bolognai folyamatról, de írásában nem találunk utalást arra vonatkozóan, milyen szakmai viták kísérték, s vajon az ellenvéleményekkel érdemben foglalkoztak-e. A rendszer kialakítása több évtizede zajlik, ezt a szerző is említi, a különböző nemzetközi tanácskozások azonban elsősorban a folyamat minél zökkenőmentesebb beindítását és működtetését célozták, miközben az esetleg felmerülő problémákat, salamoni módon az egész életre szóló tanulás felvezetésével vélték megoldani. Intézményes keretek között egy egész életen át képtelenség az önművelés, ezt mindenki a saját belátása és szükségletei szerint vállalja. Már ma is egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy sokan többre tartják a szakismeretnél a képesítést igazoló diplomát, oklevelet, stb. A különböző tanfolyamokon, egy-két évig tartó továbbképzéseken megszerzett papírok alapján sokan nagyobb munkabért, magasabb beosztást remélnek, miközben szakmai szempontból semmivel sem nyújtanak jobb teljesítményt azoknál, akik már több éve vagy évtizede dolgoznak az adott helyen. Az persze vitathatatlan, hogy egy olyan világban, ahol az ismeretek jóval gyorsabban avulnak el, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt, szükség van a folyamatos továbbképzésre és önművelésre, de abban már nem vagyok biztos, hogy ezt éppen az egyetemek tudják majd teljes mértékben felvállalni.
A folyóirat egyéb írásai közül elsősorban azt a három dolgozatot emelném ki, amelyek a két világháború közötti korszak csehszlovákiai és szlovákiai magyar vonatkozásaival kapcsolatosak (Pomichal Richard: Csehszlovákia és Magyarország viszonya az 1920-as években;Veres Tímea: Tuka politikai visszatérése; Bukovszky László: Menekültügy Komárom vármegyében a második világháború végén). Michal Štefanský A szlovákiai magyar kisebbség 1945-1949 közötti helyzetének külpolitikai összefüggései c. dolgozatásban arra keresi a választ, miért nem sikerült maradéktalanul végrehajtani azt a beneši tervet, hogy a II. világháború után Csehszlovákia megszabaduljon a németek mellett a második legnagyobb nemzeti kisebbségtől is. Lovisek Júlia a pozsonyi utcanevek 1918 utáni sajátos metamorfózisáról ír, Kis-Szemán Zsófia pedig a felvidéki születésű Pór Bertalan egyik képét elemzi. Külön cikkben kellene foglalkozni Kontra Miklós Az anyanyelvű felsőoktatás előnyei és hátrányai, ahogy a nép látja c. dolgozatával, amelyben elsősorban vajdasági példákon azt szemlélteti, hogy milyen következményei lehetnek, még egy diplomás kisebbéségi magyar számára is annak, ha nem ismeri tökéletesen az államnyelvet. Nem kétlem, hogy az általa idézett személyeknek valóban voltak gondjaik az orvosnál, de cikke valahol nem a megfelelő ponton ragadja meg a problémát. Senki sem vitatja, hogy az idegen nyelvek ismerete sokban megkönnyíti az ember dolgát, de a kisebbségi helyzetben élők számára az államnyelv ismeretének mindenek feletti preferálása csak növeli azt a flusztráltságot, amelyet a nacionalista államhatalom (és nemcsak az Európai Unión kívül, hanem számos uniós oszágban is) maga is előszeretettel gerjeszt minden lehetséges módon. A legtöbben ugyanis nem annyira öntudatosak, hogy konyhanyelvvé degradált anyanyelvüket a hivatalokban és az orvosi rendelőkben is használják, ahol erre a törvény egyébként lehetőséget ad, mert a könnyebb ellenállást választva inkább még magyar identitásukat is feladják (vagy jobb esetben: elhallgatják), nehogy konfliktusba keveredjenek az államhatalom helyi potentátjaival. Kontra Miklósnak elvben mindenben igaza van, csak éppen azzal nem számol, hogy a kisebbségben élő magyarság egyre rohamosabban fogy, és mire a szép elvek a gyakorlatban is testet öltenek, már nem lesznek olyanok, akik örülhetnének ennek.

KategóriaCikk / Cikk