Én írok Neked. Látod? Neked, akivel hosszú ismeretségünk alatt talán sohasem írtam, mert Veled személyesen lehetett értekezni, Veled találkozni kellett, s lehetett bármikor, minimum telefon segítségével.

Egyetlen tétel van a postaládámban a neveddel, még 2013-ból, Ella e-mail-címe, azt is úgy kértem. Emlékszem, még le sem tettük, már itt volt a gépemben. És most mégis írni vagyok kénytelen, mert elhagytad a telefonod, mert ahol mindig megtaláltalak, Te már nem vagy ott. Úgy bíztam Benned, Karcsi! Hiába tudtam, hiába láttam, hogy nagyon beteg vagy, hiába mondtad, hogy mi újult ki, és hiába mutattad, mit tett tönkre a kemó, még azon az áprilisi fórumos születésnapos bulin is olyan megnyugtató és reménykeltő volt a tekinteted, a szavaid, a hanglejtésed, hogy ebben az átkozott évben, mely szinte minden héten a pofánkba vágja, hogy létünk véges, szedi sorban a szellem értékteremtőit, hogy már lélegzethez sem jutok, már a fejem sem érkezem felemelni, úgy, de annyira hittem, hogy Te leszel az, aki e gonosz varázst megtöri, leveszi rólunk az átkot. Mert Te mindig mindent megoldottál, kilátástalan, halálra ítélt helyzeteket is meg tudtál menteni. Ne haragudj, én most itt nem akarom felsorolni, amit már megírtak az újságok, azok, amelyeknek nem olyan hosszú az átfutási idejük, mint a Vasárnapnak, hogy mi mindent alkottál, tettél hivatalosan, hogy aktív résztvevője voltál a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának már akkor, amikor még mindenki félt és lapított, kezdeményezője 1988-ban a Csehszlovákiai Magyarok Memorandumának, 1989-ben a Független Magyar Kezdeményezésnek, s hogy 1996-ban létrehoztad a Fórum Kisebbségkutató Intézetet, amivel nemcsak az itteni magyar tudományos élet fejlődését segítetted elő és teremtettél méltó körülményeket az aprólékos, felelős munkához, hanem olyan embereket voltál képes összehozni és csapatba kovácsolni, akik egyébként tán sosem találkoznak.