Egy kultúra alkonya? – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

77 éve történt a tornaljai robbantás! Kérlek segíts Te is emlékezni, támogasd a filmünket »

Egy kultúra alkonya?

Egy kultúra alkonya?

Néhány megjegyzés a „Magyarok Szlovákiában (1989-2004). Összefoglaló jelentés a rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig” című tanulmánykötet ürügyén

Valóban, kiknek fontos még a kultúra? Kiknek fontos ez a különben sorsformáló, isteneket kísértő társadalmi tevékenység, melynek csak hosszú távon mutatkozik – s akkor sem könyvelői logikával követhető, de mindenképpen jelent és jövőt stabilizáló – hatása, haszna? Mit ér (mennyit?) a szó, a harangszó, az iskola, a nyelv, a kultúra ma, ebben a profittól determinált, a piacgazdaság léha mitológiájának hazug nimbuszával mételyezett korban?

Pedig, ugye, senki sem emlékszik ma már pl. a korukat meghatározó Moliére, Shakespeare, Lope de Vega dúsgazdag bankár vagy nagyhatalmú miniszter kortársaira?

És valóban: senki sem vitatja a kultúra társadalmi szerepét. Viszont senki sem támogatja megfelelően. Sem erkölcsileg, sem anyagilag. Az üres szónoki frázisokkal, közhelyekkel, borravalónyi összegekkel való támogatás csupán az agonizáló jövő kizsákmányolásának meghosszabbítása. Az élősködés rövid távon nem kalkulál ügyetlenül. Mire konzum-senkik nyájává pusztul le társadalmunk, ők kiemelt gazdasági helyzetüket akár több nemzedékre biztosíthatják.

És?

És utánuk a vízözön.

Mennyivel könnyebb volt a parancsuralmi szereposztásban a hatalomra mutogatni. Civil kezdeményezésekről szó sem eshetett. Felelősségünk is a deres alatt lapulhatott csak meg. Ma azonban nem.

Ami ma sincs, az miattunk (is) nincs.

Bár félelmeink, frusztrációink ma is valósak. Mert hiszen ma, amikor nélkülözzük kollektív tudatunk autonóm önmeghatározásának akár csak morzsáit is, fel sem tűnik, hogy közben kialakult egy tehetős társadalmi rétegünk. Ez a réteg még nem képes túllépni az újgazdag-attitűd gyermekbetegségein, a kizárólagos hörcsögi gyűjtögetésen. Mecenatúráról, kultúrát (külön-külön valamennyi megnyilvánulását) támogató alapítványokról beszélni ma is utópia.

Távlatok pedig nincsenek. Ha mégis volnának, homályosak. A mérlegelés helyett jobb tehát a szemeket érzelgős-könnyesre dörzsölni. Merengünk hát. Főleg a múltról. Ez a küldetésünk. Hiszen hagyományosan érzelmi múltképünkhöz különben is jobban illik a tragikus jövő képzete.

A sorskérdések pedig nem érdekesek. Hiába jelennek meg összegyűjtve az Összefoglaló jelentésben. Pedig társadalmunk 85 éves történelme során sohasem volt még ilyen alapos elemzésnek alanya. Mégis kuka csend a válasz. Érdektelenség, letargia? Nincs magyarázat arra, hogy mélyen alulmúlja társadalmunk, értelmiségünk és közírásunk ezen elemzések jelentőségét, színvonalát. Legalább, szégyenkezzünk együtt!

A tárgyilagos kresztomátiát el sem olvassuk. Hiába kínál e hoszszú című tanulmánykötet – amely a Fórum Társadalomtudományi Intézet és a Lilium Aurum Kiadó gondozásában jelent meg Fazekas József és Hunčík Péter szerkesztésében („Magyarok Szlovákiában (1989-2004). Összefoglaló jelentés a rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig) – e témakörben bő választékot. Mivel azonban a kötet – szerencsére – szép kiállítású, a könyvespolcra kerül. Egy könyvvel több. Jó néz majd ki a nappaliban. Pedig ez a kötet olyan, mint egy hosszú levél. Személyesen hozzánk szól. Mindenkihez, aki betűt ismer e tájon.

Mert társadalmunk működésében eltitkolhatatlan bajok vannak. Másokra, külső bűnbakokra nem fogható bajok.

Publicisztika. Ezt a műfajt sosem művelhettük illő színvonalon. Még az első Csehszlovák Köztársaság magyar sajtójának vitatható színvonalán sem. Az egypártrendszer totális ideológiája és a velünk szemben alig titkoltan sovén cenzúrája a közírást egyrészt patyomkinizálta, másrészt favorizálta benne a dilettantizmust.

Viszont a közírás és közgondolkodás fórumai még léteztek a rendszerváltáskor és előtte. Az Új Szó naponta, a Vasárnap, az Új Ifjúság, a Hét, a Nő, a Szabad Földműves, a Pionírok Lapja, a járási sajtótermékek hetente, a Népművelés és az Irodalmi Szemle havonta közölhettek társadalmi és kulturális témákat érintő cikkeket. (A felsorolt sajtóorgánumok közül pl. valamennyi publikált képzőművészeti, zenei, színházi és könyvrecenziókat.) A sajtónk, ha csak szimptómáiban is, emlékeztetett az eredendő szándékokra. Szinte abszurd, hogy a demokratikus váltás nem a közírás kiteljesedését, a párbeszéd polgárosodását, hanem a publicisztikai fórumok arcátlan elsorvasztását hozta el. Ma már egy kézen is megszámolhatóak fórumaink, ráadásul ebben a beltenyészetben merész ellentmondásról, érdemi vitáról nemigen lehet szó.

És ennek megfelelően közömbös némasággal válaszolunk még a korszakos társadalmi kihívásokra is. Például, hogy a pártalapító asztaltársaságokban milyen arányban voltak a besúgók és a tiszták. Kik határozták meg pártjaink egymás elleni stratégiáit. Ez is történelem. És ezt is érdektelenség övezi.

A politikusainknak valószínűleg kényelmes és megfelelő a kialakult helyzet, de nem sikolt fel sem a szakma (politológusok, történészek), sem pedig a sajtó. Pedig az írástudók felelőssége, kötelessége ebben is rejlene.

Községi kultúra. A kölcsönkönyvtárak, a műkedvelés szerény, olykor siralmas tengődése mellett, a mindig csökkenő kulturális költségvetésre hivatkozva falvaink, kisvárosaink általában elzárkóznak a művészeti produkciók fogadásától. Legyen az a hivatásos néptánc, világjárt énekkar, képzőművészeti kiállítás, nemzetközileg elismert kamaraegyüttes vagy színház. Mindegy. (Külön írást érdemelne a saját stílust sem találó színházaink évtizedes vergődése és bizonytalan gazdasági jövője, a színpadjainkat elhagyó képzett színészeink nagy száma, a közönség érdektelensége, a tájolások elmaradása, valamint az a helyzet, hogy a sikertelenebb magyarországi vendég-eszkimók – a határon túliknak önzetlenül nyújtott paternalisztikus segedelem nevében – nálunk lelnek fókára.)

Egy szegénynek semmiképpen sem mondható csallóközi nagyközségben nem került fedezet egy kamaraszínházi előadásra. Nem a polgármester közölte ezt a rossz hírt a szervezőkkel, hanem az agyonkoptatott könyvtár elgyötört vezetője, akinek a nyakába sóztak, mint ez szokásos, minden kultúrával kapcsolatos, nyűgös ügyet.

Ne csodálkozzunk, ilyen a társadalmi megítélés. A kultúra válogathat az elgyötört nyugdíjas pedagógus vagy egy könyvtárossá avanzsált, frusztrált volt titkárnő között. A kultúros forrázott kávé mellett közölte a polgármesteri nincset. Válaszul még néhány udvarias mondat, hátha, majd, valamikor… De kiderült, hogy még a sportra (értsd: futball) sem jut elegendő, az a néhány százezer, sajnos, rendszeresen kevésnek bizonyul.

Panaszkodott, ironizált? Mindegy.

A falu csapata a legalsó osztályban rúgja a bőrt, ahonnan már kiesni sem lehet. Az ajánlott előadás sportra, kultúrára szánt költségvetésük egy harmincadába sem került volna. A faluban több mint egy évtizede nem járt színház, ha az elvétve érkező, kétségesnek sem mondható haknikat nem számoljuk ide.

A kétnyelvű névtábla tövéből varjak (hollók?) röppentek fel. Minden színházszervező elmondhatja: nem fehérek.

„Ne csodálkozzanak a művészek, itt bajok vannak a munkahelyekkel” – foglalhatnám össze egy gimnázium igazgatójának véleményét a művészeti produkciók kelleténél gyérebb látogatottságáról.

A gyér látogatottságról ő is csak napokkal az előadás múltán szerzett tudomást. És a majd harminc- százalékos munkanélküliségre hivatkozott. Valóban megrendítő!

Csakhogy másképpen is lehet számolni. A városkában van két gimnázium, egy szakközépiskola, alapiskola, kórház, néhány ügyvéd, orvos, fogorvos, kereskedő, közgazdász, mérnök, akik nem munkanélküliek és a gimnazisták, további mégis-érdeklődők – mind potenciális közönség.

A színházzal nem elkényeztetett kisvárosban két nyugdíjas pedagógus jelent meg az előadáson. Ha csak a nem munkanélküli pedagógusok eljöttek volna, kétszáznegyvenen, nem fértek volna el mindannyian a nézőtéren. Ha a gimnazisták is (igen, a színházba!), két előadás is kevés lett volna. És ha eljött volna az értelmiség színe-java és még sokan mások… (A diákjegy egy olcsó doboz cigaretta ára, felnőtteknek a duplája.)

A városi kulturális osztály vezetője például felnőtt fia születésnapi vacsorájára hivatkozva maradt távol. Nevetséges? Inkább keserű.

Nem épülhet szellemi hátország példamutatás nélkül. Siránkozni, mi lesz az iskolákkal, a kulturális élettel: balga és visszataszító. Kit akarnak pedagógusaink egy évtized múlva tanítani? Ez a lemorzsolódás, ami a nézőtéren tapasztalható, nem áll meg az iskolák kapui előtt sem. Hiszen ha az oktatók sem veszik komolyan küldetésüket a példamutatásban, hogyan várhatnánk el ezt a szülőktől és a nebulóktól?

„Az a sok tévékanális eltereli az emberek figyelmét” – mondja tömören a másik gimnázium igazgatója. Talán még illendően röstelkedett is, hogy a két gimnáziumból az égvilágon senki sem jött el. Ő sem.

Bajok vannak, sok a (tévé) kanális.

És nem érheti szó a ház elejét. (Valóban nem.) Nem is éri.

Vége van a rút időknek, amikor a többpártiságunk „elvi” vitája a futballpályák törzsközönségének „tájszólását” is megszégyenítette. Egypártrendszerré tömörödött politikai életünk. Ez a cinkelt „új” rendszer – a cinkos felső tízezer jóvoltából is – gyanút sem kelt (ismerős) egypártiságával. Kinek baj az marginalizált társadalmunkban, ha például ez a negatív kiválasztódás melegágya?

Nem érdekesek a múlt eseményei – és a tanulságai sem. A mai helyzetképek sem. Nincsenek következmények. A legkisebb községünktől Brüsszelig sehol. Minek. A kiválasztottak döntik el, szükséges-e, hogy legyenek következmények.

Kinek jut eszébe társadalomszociológiai kérdésekkel foglalkozni politizálás közben? E kínos összefüggéseket publicisztikailag megvitatni? Ez – különösen ebben az ellenszélben – nem ajánlatos.

Megszegett koalíciós megállapodások, kabaréértékű nyelvtörvény, minden hagyományra és logikára fittyet hányó területi felosztás, vérig sértő beneši dekrétumok, elapadásunkat megidéző népszámlálási eredmények, kilátástalan iskolaügy, pusztuló kultúra, sorvadó társadalmi háttér stb. az egyik oldalon. A másikon pedig az (egyelőre operett) egyetem. Sebaj!

Közben – búsmagyarul – Attila-szobrokat avatgatunk. Meg kopjafákat. Mindenütt, még ott is, ahol sosem voltak. Majd rázendítünk egy operettrészletre az István, a királyból, és elhőzöngünk egy-egy gyanúsan hazafias irredenta verset a szomszédokkal folytatandó párbeszéd reményében.

Mit nekünk elemzés, statisztika, Fórum Intézet?

Szeretném megfejteni politikusaink titkát. Mit rejt disztingvált, elégedett mosolyuk? Amit nem rejt, azt látjuk, a fél-titkokat feltételezzük, sejtjük.

Talán egyfajta rezervátum-jövőben reménykedhetünk? Ahol minden meglesz, csak jelentéktelenül kicsiben. De akkor majd nem engedünk ám a negyvennyolcból (vagy mit is játszunk? – a huszonegyből!), az biztos. Nem lesz több kompromisszum!

Addig meg élünk, mint…

Végül is egyszer élünk!

KategóriaCikk / Cikk / Cikk