Értelmiségképünk ma és holnap – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

Kérlek segíts az új filmünk elkészítésében! Támogasd Te is! »

Értelmiségképünk ma és holnap

Értelmiségképünk ma és holnap

Az értelmiség mindig szívesen pályázott az egyetemes érdekek képviseletére, amiről aztán rendre kiderült, hogy partikuláris érdeket leplező stratégiai játék része

Egyfelől egy faktuális állapot leírását kéri, másfelől egy virtuális mozgásét, mely a mát a holnapba emeli, értelemszerűen egy olyan állapot felé, mely nem pusztán egy jövőbeli faktum, de a lehetőségek tartományán belül kívánatos is volna. Ez már a normák, értékek, célok birodalma, a telosz problematikája, melyről a továbbiakban még szó fog esni.

A másik csavarnak a kép fogalmát érzem. Vagyis hogy nem azt kérdezzük, milyen az értelmiség, és hogy milyen lesz holnap. Ha ezt szeretnénk tudni, nyilván szociológusokat kellene megkérdeznünk, akik a maguk módszertanával, technikáival, szakmai hozzáértésével térképeznék fel a szlovákiai magyar értelmiség jelen helyzetét és változási trendjeit. Ennek eredményeként ugyancsak egyfajta képet kapnánk, vagy inkább képek sorozatát, melyeken bizonyára követni tudnánk az értelmiség fogalomkörébe sorolható egyének és csoportok strukturális és funkcionális jellemzőit. Ezek a felvételek egy meglehetősen turbulens, alapvetően azonban devolutív folyamatot mutatnának, döntően kívülről érkező hatások szükségszerű következményeként, melyek mindegyikét alapvetően a külső létkeretként funkcionáló politikai állam és társadalom konstitutív normarendje, hivatalos – az állam alkotmányában is rögzített – kánonja generált. Az a kép, melyet a többségi politikai társadalom a maga értelmiségi csoportja szellemi termelésének produktumaként a társadalom egészéről önmagának paradigmaként megalkotott. De nem mint az egész társadalom komplex, sokszínű, heterogén faktuális valóságáról, hanem mint – legalábbis abban a viszony- és referenciarendszerben, amelyről itt tematikusan szó van – egy ideálissá szublimált monolit és egynemű entitásról. A képnek – ezt jelenti görögül az idea – és az eszménynek ez a viszonya képezi (lám milyen meghökkentően gazdag a képmetafora poliszémiája) az akaratok és képességek (!), a lehetőségek és a hatalmi technikák terepét. Ennek a találkozónak, a találkozó programjában szereplő témák úgyszólván mindegyikének az alapproblémája e síkok folytonos öszszetorlódása és egymásba csúszása. Ez pedig nem azért van így, mert minden diszkurzus a reprezentáció és realitás erőterében zajlik, hanem mert minden válasz attól függ, sőt a kérdéseket is az határozza meg, hogyan viszonyulunk hozzá.

Egyszóval, rövidre zárva a gondolatmenetnek ezt a fonalát, ha az értelmiségkép mibenlétét firtatjuk, elsősorban nem azt kérdezzük, hogyan működnek az értelmiségszerepek, milyen (milyen lesz) az értelmiség, milyen strukturális és funkcionális jellemzőkkel bír, lebeg vagy nem lebeg, új osztály-e, elit vagy egy diszperz entitás, sőt, hogy egyáltalában létezik-e.

Ez utóbbit nem stiláris fordulatnak szánom. Ha megnézzük a fogalom lexikális előfordulási arányát, tapasztalhatjuk, hogy az euro-atlanti körben ez Keletről Nyugatra haladva csökken. Önmagában is árulkodó jel, hogy míg ilyen vagy hasonló címszó a Britannica Hungaricában nem szerepel (az ‘intelligenciát’ csak pszichológiai kategóriaként ismeri), a Magyar Nagylexikonban igen. Jean-Francois Lyotard, a posztmodern gondolkodás jeles képviselője, az irányzat névadója az értelmiséget mint szerepét vesztett emberfajtát temeti, az univerzalizmus eszméjével együtt, melynek a modernitás korában egyetlen szekuláris hordozója, letéteményese, megvalósulásának ígérete volt. A kérdés azonban, mondom, nem is ez. Arra lennénk inkább kíváncsiak, empirikus létezése konzisztens-e saját fogalmával, betölti-e azt a szerepet, mely a közösséget az adott körülmények – tegnap egy rendszer- és államváltás, holnap egy uniós csatlakozás feltételei – között s mindezen túl a mindennapok csip-csup ügyeiben, a partikuláris jelentések és érdekek világában egy evolutív pályára segítheti, és – ami még ennél is fontosabb –, hogy ennek mi a módszertana. Lyotard-nak azonban abban alighanem igaza van, hogy az értelmiség mindig szívesen pályázott az egyetemes érdekek képviseletére, amiről aztán rendre kiderült, hogy valamilyen partikuláris érdeket leplező stratégiai játék része (ehhez egy más összefüggésben még visszatérek).

Talán az egyetlen univerzális, transzcendens, a lokális jelentéseken túllépő, azokat meghaladó és azokon túlmutató elem az értelmiségnek az a küzdelme, melyet a maga normateremtő funkciójának érvényesítéséért, teleologikus-tételező szerepének megtartásáért folytat. Ennek megfelelően az értelmiség egyik s talán legfőbb szerepköre a domináns jelentések, narratívák, diszkurzusok világában – ki hogyan fogalmazza meg azt a mezőt, ha úgy tetszik, hálót, mely az emberek életvilágát felülről lefedi és össze/gúzsba köti – értékek, normák, célok tételezése az általa birtokolt technikák és manipulációk révén, valamilyen érdekek által kondicionált narratív tartalmak formájában.

Az értelmiség-problematika magyar nyelvű irodalmában a viharos sorsú „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című könyv megjelenése óta Konrád György és Szelényi Iván megközelítése jelenti a kiindulópontot, akik Max Weber nyomán az értelmiségi szerepekhez tartozó tevékenységek körében a szakmai tudás, a szakismeretek, az ún. techné, más szóval technikai jellegű tudás mellett megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítanak a telosznak, az értékteremtő, értékorientáló és értékszabályozó teleologikus tudásnak. „A társadalom (…) csak azokat a tudásformákat minősíti értékesnek, amelyeknek bármiféle relevanciája van a társadalom spontán teleológiáját reguláló fogalmakra vonatkozóan. Az ilyen tudásformák legalábbis összefüggésbe hozhatók az olyan kérdésekkel: mi a jó, mi a rossz és mit kell tennünk.” (Gondolat 1989, 50–51. l.).

Az utánam szóló a technikai tudás fontosságát talán majd jobban kiemeli. Magam az értelmiségi tudás stratégiai elemét szeretném hangsúlyozni, legyen szó műszaki, természettudományos, humán vagy másmilyen értelmiségiről. A céltételező, teleologikus tudás pedig egyéni, csoport-, közösségi stb. stratégiák mentén szerveződik. Az ilyen stratégiák teremtik meg és tartják karban végső soron a közösségek és társadalmak értékrendjét, paradigmáit és kánonrendszerét egy önmagában célok és értékek nélküli világban, s határozzák meg például azt, hogy a tárgyszerű tudás halmazából mit mikor emelünk ki vagy hallgatunk el, vagyis milyen szelekciós és disztribúciós műveleteket végzünk rajta. Ezzel kapcsolatos legfrissebb élményem az elmúlt hetekből – hogy konkrét példával szemléltessem a mondottakat – az egyik elnökjelölt magyar nyelvű megszólalása volt. Eszembe ötlött, hogy ugyanez a politikus egy más magas tisztség elfoglalása kapcsán egyszer már hivalkodott, követve a rendszerváltás utáni politikai divatot, nyelvi kompetenciáival. Hivatalosnak mondható, nyilván gondosan megfésült életrajza protokolláris rendben sorolta az általa ismert nyelveket, köztük egy errefelé meglehetősen ritka (ezért jegyeztem meg az esetet), ha jól emlékszem, szuahéli nyelvet. Akkor a magyar nem szerepelt köztük. Mindkét esetben, akkor is, most is, egy változatlan tárgyi tudásnak két különböző stratégiai megjelenítésével szembesülhettünk. Az egyik esetben konkrét választópolgárok megszólítása és megnyerése volt a cél, míg korábbiban maradéktalanul alárendelődött annak, amit fentebb a többségi társadalom önmagáról alkotott paradigmájának neveztem. A választás és a döntés mindkét esetben racionális volt és önérdek által vezérelt, racionális válasz a „mi a jó, mi a rossz (nekem), mit kell tennünk (tennem)” kérdésre.

Értelmiségképünk zavarainak legfőbb forrását és egy tisztább kép felé való elmozdulás legnagyobb akadályát éppen abban látom, hogy a fenti kérdésre – ha stratégiai kérdésként egyáltalában megfogalmazódik, s nem pusztán egy taktikai-operatív ügyeskedés diktálja – tétova vagy divergens válaszok születnek. Egy ilyen helyzetben a kihívásokra, a kívülről érkező kérdésekre adott válaszok szükségképpen tovább rontják az esélyeket. Minden kérdés egy-egy kihívás, s mindig a kérdező van kényelmesebb, stratégiailag kedvezőbb helyzetben, kivált, ha a válaszadó eleve elfogadja azt a világrendet – kánont, paradigmát, nevezzük, ahogy akarjuk –, melyet a kérdező sugall és előhangol neki; mert válaszában nem mer vagy nem képes kínálni másikat, s hogy vissza is kérdezhet, sokszor eszébe se jut. Ami gyakran azt eredményezi, hogy a tétova értelmiségi akaratlanul és szándéka ellenére saját céljaitól idegen stratégiák megvalósításának eszközévé, kívülről mozgatott szereplőjévé válik.

A racionális önérdekek pluralitásából divergens válaszok esetében sem szükségképpen az következik, hogy a különbözőképpen érdekelt és különböző álláspontot képviselő feleknek szükségképpen egymásnak kell esniük, és a kérdés igazi tétjét, a konfliktus valódi súlypontját belső acsarkodásba, egymás démonizálásába, önpusztító belharcba transzponálniuk. Ahelyett, hogy a kérdést magát tennék alaposabb vizsgálat tárgyává, s nem is pusztán a fogalmak szemantikája oldaláról, hanem – vagy elsősorban – az azt mozgató pragmatika, egy mögöttes tartalom, egy feltételezhető, megsejthető stratégia szempontjából. Aminek nem is biztos, hogy a cselekvő – az aktuális kérdező – a tudatában van. A kánon ereje éppen ebben rejlik: a szereplőket úgy mozgatja, hogy „nem tudják, mit cselekszenek”.

A nyelvi jogok vagy az ún. etnikai és polgári elv szembeállítása körüli vitákban, hogy csak két olyan fontos kérdéskört említsek (de ugyanez a játék folyik, most épp a romákkal kapcsolatban, például az integráció fogalmával is), mely az embereket értelmiségi szerepükben foglalkoztatta, vajon hányan próbálták felfejteni a stratagémáknak – magyarul cseleknek – azt a hálóját, mellyel kiötlői és prókátorai a bal-liberálisoktól a szélsőjobbig régióinkban sűrűn körülfonták, országhatároktól úgyszólván függetlenül? Ezzel itt most nem szeretnék foglalkozni, de hogy világosabb legyen, mire gondolok, ismét utalok az univerzalizmus stratégiai fogalmára, pontosabban arra a fentebb már említett – utólag jelzem: „erőszakos” – ellentmondásra, mely a társadalom egészének komplex, sokszínű, heterogén valósága (nekem eleve valami ilyesmire vonatkozna a „polgári elv”) és az ugyanerről mint valami egységes és egyetemes, monolit és egynemű létezőről alkotott kép között feszül. S most hadd vegyek egy mély lélegzetet, s kiegészítésképp megidézem a 19. század kiemelkedő kritikus értelmiségi emberének, Karl Marxnak A zsidókérdéshez című cikkében tett alábbi megállapítását: „A politikai élet a maga különös önérzetének pillanataiban igyekszik elnyomni előfeltételét, a polgári társadalmat és ennek elemeit, és konstituálni magát mint az ember valódi, ellentmondás nélküli emberi nemi életét. De erre csak azáltal képes, hogy erőszakos ellentmondásba kerül saját életfeltételeivel.” (MEM, 1. kötet, 659. l., Marx kiemelése.)

Egy héttel az európai integrációs folyamatba való betagolódásunk újabb állomása – politikai zsargonban: az Európai Unióhoz való csatlakozás – előtt hiteltelen gesztus volna szót sem ejteni a perspektíva várható módosulásáról. Röviden szólva úgy gondolom, amennyiben a többség-kisebbség viszony alakulását az új körülmények között is ugyanazok a konstitutív normák fogják szabályozni, vagy akár a regulatív szabályok úgy változnak meg, hogy a konstitutív szabályok érintetlenek maradnak, s nem kerülnek összhangba a valóságos társadalom létviszonyaival, a kisebbség eróziója nem egyszerűen folytatódni, de valószínűleg erősödni fog. A „szülőföldön maradás” mégoly jó szándékú, ám archaikus és antiliberális szlogenje a 21. században végképp kiüresedik: egy dekanonizált kisebbség természetes gesztusa a kanonizált többség felé gravitálni, s a határok fellazulásával nem szűkülni, hanem bővülni fog lehetősége a többségi közösség megválasztására.

Egy magyarországi szerző (Szarvák Tibor: Értelmiségi szerepek és funkciók az információs és tudástársadalom küszöbén) így fogalmazza meg az értelmiség alaphelyzetét: „Az értelmiség magában beszél, s csak a körülállók vagy a körülmények ösztönzésére hajlandó morfondírozását fennhangon folytatni.” A közeljövő majd megmutatja, vajon ezt az ösztönzést meghallja-e.

(Az esszé a szlovákiai magyar értelmiség idei párkányi találkozójára íródott.)

KategóriaCikk