A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának egyik fontos könyvsorozata az Interethnica címet viseli. Bodnár Mónika (Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században) és Miroslav Sopoliga (Ukrajinci na Slovensku) munkái után, a sorozat harmadik darabjaként jelent meg Keményfi Róbertnek az egykori Gömör-Kishont megye etnikai viszonyait bemutató kötete.

A könyv szerzőjének célja az etnikai határ és az etnikai kevertség fogalmának tisztázása, az átfogóbb, mérhető eredmények árnyalása települési szinten. Ehhez alkalmas, célnak megfelelő terepnek mutatkozott a történeti Gömör-Kishont vármegye, de elsősorban az a sávja, melyet az 1920-as és az 1938-as magyar államhatár vonalaival lehet behatárolni. Több néprajzi írás (könyv, tanulmány egyaránt) foglalkozott már azzal, hogy az egykori megye folyóvölgyekkel tagolt területe mind táji, mind kulturális értelemben „színes”: legalább öt jól elkülönülő része van. Arra, hogy két egymás közelében élő etnikumot nem feltétlenül választ el egymástól éles vonal — sokkal inkább jellemző a kettő közötti átmenetre a sáv, zónaforma —, éppen ez a terület szolgáltatta a néprajztudomány számára a legmeggyőzőbb adatok egyikét. Az etnikai sokszínűség mélyebb vizsgálata mégis 1998-ig váratott magára, amikor Keményfi Róbert munkájának első változata Debrecenben, a Gömör Néprajza című sorozat 50. köteteként, A történeti Gömör és Kishont vármegye etnikai rajza. A vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdése címmel megjelent. A szerző — érdeklődéséből, szakmai múltjából adódóan — könyvében a mikrovizsgálatokhoz két szaktudomány módszertanát hívta segítségül: az etnikai földrajz és a néprajz megközelítésmódját ötvözte a problémamegoldás érdekében.

Egy-egy korszak forrásai sok finomítást, ütköztetést, nemegyszer kritikát is kívántak, hiszen a 18. század összeírásai nem mindig szolgáltak, nem is szolgálhattak mérhető, pontos adatokkal. (A vizsgálat időben mintegy 250 évet ölel fel, visszatekintve arra az időszakra is, amikor még az egyesített Gömör-Kishont vármegye valójában nem is létezett.)

A kutatás alapfogalmait tisztázó, módszereket bemutató 1. fejezetből a településszintű vizsgálatok helyszíne is kiderül: a Murány völgyében Gice, Gömörnánás és Mikolcsány, a Túroc keleti ága mentén Deresk, nyugati ága mentén Alsófalu, Felfalu, Szkáros és Visnyó.

A problémafelvető első fejezetet a 18. századi etnikai viszonyokat taglaló követi. A szerző a fellelhető források alapján három időpontra visszavetített térképen ábrázolja az ekkor még csak Gömör megye nemzetiségi viszonyait. Kiegészítésképpen még két térkép szerepel a fejezetben, más-más időpontban jelenítve meg a nyelvhatár futását.

A 3. fejezetben taglalt időszakra (1800—1914) vonatkozó források azzal okoznak némi problémát, hogy kategóriáik pontosabbak a korábbiaknál, etnikai minősítésük (ítéletalkotásuk) körültekintőbb, így azokat nehezebb az előző korszakéival összehangolni. A századforduló igazi fordulópontot jelent az etnikai térképezés történetében, ugyanis az 1893-as első cigányösszeírás — ha nem adott is pontos képet — fényt derített a korábban nem érzékelhető etnikum olykor nem elhanyagolható arányára. Emellett lényeges tényező az is, hogy a megye 1910-re összességében magyar többségűvé vált, bár az etnikai térszerkezetben lényeges változás nem történt.

A 4. fejezet tárgyalja a megye történetének „legmozgalmasabb” korszakát, az 1920—1947 közötti éveket. Olyan sok körülmény változott meg ebben az időszakban, hogy azok közül egynek is érezhetően etnikai térszerkezet-módosító hatása lenne. A fejezet módszere teljesen eltér az előzőekétől, ugyanis a korszak összeírásai adatgazdagabbak, árnyaltabbak minden korábbinál. Nehézséget inkább annak kiderítése okoz, hogy egy-egy módosulásnak a több lehetséges tényező közül — a megye megszűnése, a terület hátrányos, periferiális helyzetbe süllyedése, a mesterséges kolonizáció, a betelepülés — melyik lehet leginkább a kiváltó oka. Összességében nem sokat változott az egykori megye etnikai képe, „csupán” 56 %-os szlovák abszolút többség váltotta fel az 1910-es 54,7 %-os magyar abszolút többséget.

Az 1938-as bécsi döntés a megye 41 %-át visszacsatolta Magyarországhoz. Teleki Pál és Államtudományi Intézete munkájának köszönhetően ez az államhatár teljesen pontosan követte az etnikait. A visszacsatolás utáni azonnali, 1938-as felvidéki, anyanyelvalapú összeírás szinte teljesen homogén magyar jelleget eredményezett. A Magyarországhoz visszatért megyerészben így 90 %-os magyar többséget regisztráltak.

Az 1945 utáni újabb határmódosítás és az állami támogatással zajló jogfosztás (kényszerű kivándorlás, deportálás Csehországba, lakosságcsere Magyarországgal, a reszlovakizáció) fokozottan érvényesítette az új államkeret magyarok arányát viszszaszorító hatását, s mindezek etnikai módosító szerepüket évtizedek múlva is éreztették.

Az 5. fejezet összeírásokkal, statisztikákkal szintén jól ellátott időszakot, az 1945 és 1991 között eltelt éveket dolgozza fel. Ebben a korszakban szinte minden település olyan változásokon ment keresztül, hogy az külön-külön vizsgálatot igényelne. Öszszegezve az események hatását azt lehet megállapítani, hogy 1970-re az 1941-ben 90 %-os (homogén) magyar sáv az államhatár közvetlen szomszédságába, a városi vonzáskörzetekből kieső területre szorult viszsza, de 1991-re ez a homogén sáv is fellazult: mindössze a népesség 51 %-a magyar.

A 6. fejezet az eddigi nagy elemzések tömör összegzése, tulajdonképpen a nyelvhatár mozgására vetítve a korábban részletesen taglalt eseményeket.

A 7. fejezetben kerül igazán sor a bevezetésben említett néprajzi módszerek alkalmazására. Valamennyi település esetében a jelenig vezet el a népesedéstörténet, s a mai települési etnikai térképet — amely esetben az lehetséges — a szerző a településeken élők elmondása (azaz etnikai minősítése) alapján szerkeszti meg (Kuntapolcáról, Gicéről, Szkárosról és Felfaluról), de a terepmunka ezt nem minden esetben tette lehetővé. A korai, névelemzéseken alapuló minősítések csakúgy, mint a későbbi, pontos fogalmakkal dolgozó statisztikák gyakran sorolják a falvakat a vegyes kategóriába. A választott települések közül Felfalu, Gice, Nasztraj, Mikolcsány már a 18. században is ilyen bizonytalan. A 19. század közepének forrásai Visnyót is kevert nyelvűnek ítélik. 1880-ra ezek a települések a többihez hasonlóvá, magyar többségűvé váltak, kivéve Kuntapolcát, amely a szlovák vasmunkások betelepülése miatt 1910-re vegyes nyelvűvé vált. A két világháború közötti időben újjáéled az etnikai kevertség (a majdnem homogén magyar Deresk kivételével), sőt Alsófalu, Felfalu, Szkáros és Visnyó esetében ez a vegyesség 1938-ban sem tűnik el. A későbbi statisztikák pontos kategóriái mögött rejlő változásokat — mint az etnikai homogenizáció — a legtöbb esetben konkrét eseményekhez (határmódosítások, lakosságcsere, reszlovakizáció, kollektivizálás, kisajátítás) köthetjük, s a csehszlovák, majd szlovák népszámlálás(ok) felhasználásával a szerző ezeknek az események a hatását szinte napjainkig követi — ha nem térképekkel, akkor táblázatok, tereptapasztalatok szöveges elemzése útján.

A településszintű mikrovizsgálatok három fontos tanulsággal szolgálnak. Az anyanyelvi szempontú statisztikák megjelenéséig a vizsgált települések esetében nem lehet pontosan meghatározni azok etnikai jellegét. „Ám a pontos, mérhető számok megjelenésével az etnikai tudományok elvesztették az etnikai kevertség romantikus varázsát.” (139. oldal) Ezen általános érvényűnek is tekinthető tanulságok mellett a települések mélyebb vizsgálata fényt derített a cigányság etnikai szerkezetmódosító szerepére is. Különösen érdekes a cigányság jelenléte ilyen etnikailag egyébként is vegyes területen, ugyanis mind vallási, mind etnikai szempontból igazodást mutatnak a velük egy településen élő másik etnikumhoz. ĺgy a magyar—szlovák nyelvhatár a cigány etnikumon belül is nyelvhatárként jelentkezik.

A könyv 8. fejezete „meglepetés”: témáját egy, a szerző kutatási tervében nem szereplő jelenség adja, mégpedig Jolsva többszöri, „meredek” etnikai arculatváltása. A miért? kérdésére nem kapunk választ, csak a lehetséges okok felsorolását találjuk a fejezetben. Az „etnikai kaméleon” (Keményfi Róbert kifejezése) statisztikai megnyilatkozásainak értelmezhetőségére esetleg egy komplex kutatás adhatna némi esélyt, de meglehet, hogy bizonyosságot az sem.

A 9. fejezet summázza a települések etnikai arculatát befolyásoló körülményeket, és megrajzolja a nagy ívű folyamatokat, természetesen figyelembe véve a cigányság statisztikákban rejtőzködő, de nem elhanyagolható szerepét.

A 10., záró fejezet megállapítja, hogy az egykori Gömör-Kishont vármegye területén futó etnikai határ mára feldarabolódott, a kontaktzóna fogalmának megfelelően földrajzilag nem lehet éles választóvonalat húzni magyar és szlovák népességű vidékek között, sőt egy-egy települést is nehéz egyértelműen ide vagy oda sorolni, mert „a hivatalos, önbevalláson alapuló etnikai felvétel és a tényleges nemzetiségi kép között a cigányság arányainak eltérése feszül”. (179. oldal) Az egykori megye területén 2001-re csökkent a magyarság száma, és ez összességében az egész ország tekintetében is igaz, ám az okok keresése pontos, komplex települési vizsgálatokat igényel.

A kötet végén találunk egy teljes (megyei) magyar—szlovák helységnévszótárt, illetve egy szlovák (Andrea Dubeková munkája) és egy német (a szerző munkája) összegzést. Mindezt — a fejezeteken belül — 26 térkép és szinte megszámlálhatatlan táblázat, ábra, grafikon egészíti ki.

A számtalan adatot, forrást használó kötetnek — sok más mellett — két igazán nagy tanulsága van. Az egyik a múltra, a 19. század végéig tartó korszakra vonatkozik, erről az időszakról ugyanis kiderült, hogy teljesen pontos etnikai képet — a források jellege miatt — lehetetlen megrajzolni. Pedig a szóban forgó munkánál jobban erre aligha lehetséges törekedni. A másik fontos tanulság a jelenre vonatkozik. Érdekes módon erről az időszakról is ugyanazt mondhatjuk: egy-egy település etnikai képét, ennélfogva egy nagyobb földrajzi egységét is, lehetetlen pontosan megrajzolni. Ennek oka viszont már nem a források hiányossága, hanem annál súlyosabb: magukat az értelmezhető forrásokat is nehéz létrehozni. Jól érzékelteti ezt a megoldhatatlannak tűnő problémát a gömöri cigányság statisztikai rejtőzködése vagy megmutatkozása, hiszen — amint az ebből a könyvből is kiviláglik — egy-egy település lakói sokkal biztosabban sorolják be önmagukat és a velük egy faluban élőket valamelyik kategóriába addig, míg a gyűjtő, összeíró nem szembesíti őket a kérdéssel: milyen alapon? Már-már félelmetes visszagondolni a könyv első fejezeteinek forráskritikájára, mely szerint a 18. századi országleírók, statisztikusok besorolása nem megbízható, mert vagy nem tudjuk, milyen alapon állították egy-egy településről, hogy magyar, szlovák, német, ruszin, vagy ha munkájuk tisztázza is a minősítés alapját, mi magunk nem tartjuk azt elégségesnek, alaposnak, kellően helytállónak. Ha valaki kezébe veszi Keményfi Róbert könyvét, könnyen meggyőződhet róla: ezt a fajta körültekintő elemzést, szakirodalmi és statisztikai bázist túlszárnyalni nem lehet. Mégsem lehet nem meghallani a kisördög kaján suttogását: ha a tudomány fejlődése 200 év elteltével a kezdetihez hasonló bizonytalansághoz vezet, nem lett volna jobb megállni valahol, útközben… Mi, gömöriek őszintén válaszolunk nemet a kisördög kérdésére, mert annak ellenére, hogy a szerző tudományos problémájához „csupán” alkalmas terepet keresett és talált, mi jártunk jól, hiszen ilyen formában, ilyen szemszögből egykori megyénkkel még senki nem foglalkozott.