Jogilag nem voltunk uniós polgárok, de valójában teljes értékű tagjai voltunk a Láthatatlan Európai Uniónak

Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az értelmiség egy fabatkát sem ér, ezért nem lehet komoly szerepe az Európai Unióban (sem azon kívül). Ez a pesszimizmus, sajnos, jellemző az értelmiségre, és csak úgy adhatunk értéket értelmiségi mivoltunknak, ha megszabadulunk tőle. Az optimista látásmód kialakításában két pillérre támaszkodtam – „társszerzőimre” és egy szép útra, amelyet az elmúlt hetekben tettem meg Európa keleti és nyugati része között.

Szakmai előadásaimban mindig megemlítem munkatársaimat, hiszen nélkülük az orvosi kutatásban nem lehet eredményt elérni. Virtuális társszerzőim ebben a munkában egy olyan tükörből léptek ki, mint amilyenben Harry Potter látta meg szüleit Roxfort várában. A tükörben először nagyanyám, Hubi néni, Rácz Elekné Schamal Huberta jelenik meg. Huberta annak a Franz Schamal császári és királyi főerdésznek volt a legidősebb lánya, aki ausztriai vadászházában kitette Kossuth Lajos, a „große Revolutionär” mellszobrát. Ezért került a Schamal család Ausztriából a kevésbé reprezentatív malackai vadászterületre. Franz dédapát nem ismertem, de a Kossuth-epizód és az, hogy lányát hozzáadta Rácz (eredetileg Roth) Elek matematikatanárhoz, bizonyíték számomra harcos értelmiségi mivoltáról.

Hubi nagymama nem írt könyveket, nem volt élsportoló, sem orvosprofesszor. Három nyelven sem azért beszélt, mert nyelviskolába járt – ez akkor Kassán természetes volt. Korán megözvegyülve, nehéz anyagi körülmények között irányította, segítette gyerekei és unokái pályáját. Ő volt az Első (és nagyon szigorú) Kritikus és az Első Oktató (többet tudott a betegségekről, mint sok professzor). Ő tanított meg minket arra, hogy soha ne adjuk fel terveinket, álmainkat, hitünket.

Édesapámat, Rácz Olivért nem kell bemutatni a szlovákiai magyar értelmiség számára. A kassai magyar ipariskola tanárára, a gimnázium egyik alapítójára, a Kassai dalok, a Megtudtam, hogy élsz, a Rogozsán kocsma és nagyon sok szép könyv írójára ma is mindenki emlékszik. A többi „társszerző” ma is köztünk van, és néhány nap múlva megünneplik azt, hogy jogilag is uniós állampolgárok lesznek. Rácz Katalin, aki kassai magyar lány létére aranyérmek tucatját gyűjtötte össze Csehszlovákia számára, majd később a fair play és az olimpiai eszme szabályait próbálta meghonosítani Szlovákiában. A másik Rácz Olivér, aki 92 és 97 között az egyetemek legfőbb képviselőjeként harcolt a mečiari önkényuralmi próbálkozások ellen. Rácz Noémi festőművész, aki szalagavató helyett ’89 decemberében „Éljen a forradalom, vesszen Ceausescu!” feliratú transzparenst pingált a Thália Színház ablakába. A sor ezzel nem zárul le, és a stafétabotot néhány év múlva majd a kis Zsófia és kortársai veszik át. Családfánk korántsem teljes felvázolásából egyértelműen kitűnik, hogy mi mindig európai és értelmiségi polgárok voltunk, és mindent megtettünk, hogy küldetésünknek eleget tegyünk. Tettük ezt annak ellenére, hogy jogilag nem voltunk uniós polgárok. Valójában azonban mi (és velünk együtt sokan mások) teljes értékű tagjai voltunk a Láthatatlan Európai Uniónak.

Bizakodásom másik forrása is összefügg a múlttal. A nagypénteki szertartáson Hollandia egyik festői kisvárosában, Hertogenbosch Szent János Székesegyházában vettünk részt, rá egy héttel pedig kétezer kilométerrel keletebbre, Kolozsvár Szent Mihály templomát látogattuk meg, majd a Farkas utcai Református Templomban hallgattuk Bach toccatáját és fúgáját. Külsőleg elég nagy különbség van a két város között. Tisztában vagyok azzal is, milyen óriási különbségek vannak a kolozsvári és a hertogenboschi polgárok életkörülményei, keresete között. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy értékeit tekintve mind a kettő Európa szerves része. A koncert közben megfeledkeztem az autóutakról és arra gondoltam, hogy amikor Bach csodálatos zenéje született, diákok járták az utat Erdély és Németország, Hollandia és más országok egyetemi városai között, hogy tanulhassanak, hogy értelmiségi váljék belőlük, hogy hazavigyék a megszerzett tudást saját népükhöz. Pedig a körülmények akkor sokkal nehezebbek voltak, mint ma.

Május elsején nem történik semmi különös. Mostantól nem az elmúlt rendszer „munkásosztálynak” nevezett csoportját ünnepeljük ezen a szép tavaszi napon (tévedés ne essék, nem az igazi munkásokkal van bajom), hanem hazánk és nemzetünk visszatérését Európába. Értelmiségünkre sem várnak más feladatok, mint az elmúlt tíz, ötven vagy ötszáz évben. Tudatosítanunk kell, hogy hatványozott (nemzeti és értelmiségi) kisebbségünkből kiindulva csak úgy tudjuk a körülöttünk lévő világot megváltoztatni, ha többet tudunk, többet akarunk és többet teljesítünk, mint az átlagos többség. Úgy, ahogy Katalin húgomnak nem volt elég 5:3-ra nyerni asszóit, hiszen a bírók mindent megtettek azért, hogy a „többségi” ellenfele nyerjen. De amikor 12:0-ra győzött, akkor már nem volt olyan bíró, aki megváltoztatta volna az eredményt.

Ne várjunk az Uniótól, hogy megváltoztatja életünket. Politikusaink nem lesznek se jobbak, se rosszabbak, mint azelőtt. Életszínvonalban sem leszünk azon a szinten, ahol ma Hollandia polgárai tartanak. De a kaput végre (elég sok huzavona után) mégis megnyitották előttünk. Most már rajtunk múlik, hogy élünk-e a lehetőséggel, vagy nem. Nem lesz könnyű feladat, hiszen az értelmiség nem robbanóanyaggal és gépfegyverrel harcol, hanem azzal az erővel, amely gyökereinkből, hitünkből, családi örökségünkből táplálkozik. Meg kell valósítanunk azokat a célokat, amelyekről nagyszüleink és szüleink álmodtak. Ezért a szlovákiai magyar értelmiség szerepét az uniós csatlakozás után Feuchtwanger Simone-jának jelmondatával lehet a legjobban kifejezni: Ki, ha nem Te, és mikor, ha nem most?