Szerk.: Viga Gyula. Lokális és regionális monográfiák 1. Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központ. Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely, 2000. 320 p.

A Kisgérest bemutató könyvvel a Lokális és regionális monográfiák sorozat első kötetét tarthatjuk kezünkben. A szerzők szándékuk szerint egy bodrogközi falu hagyományos vagy hagyományosnak vélt népi kultúrájából adnak közre fejezeteket. A 14 tanulmány többsége néprajzi adatokat és elemzéseket tartalmaz, a monografikus felépítés által indokoltan ökológiai és történeti tárgyú írásokat is olvashatunk. Nyitó írásában – Útravaló helyett – Liszka József ismerteti a Felső-Bodrogköz, az Ung-vidék és az Ondava-mente néprajzi kutatásának történetét, emellett választ próbál adni olyan – a XX. század végén egyre többet hangoztatott – kérdésekre, amelyek a néprajz, néprajzi írás létjogosultságát firtatják. Sorra veszi a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság jelenlegi és kialakulófélben lévő könyvsorozatait. Táj és ember című tanulmányában Boros László a falu ökológiai feltételeit, táj- és emberföldrajzát elemzi. A természetföldrajzi jellemzők leírása után (geológia, éghajlat, talaj, hidrológia) azok gazdaságra gyakorolt hatását vizsgálja. Külön fejezetet szentel a település erőforrásainak leírására, melyek közül a legtöbb a helyi szövetkezet keretein belül elérhető (pl. a szántó, a legelő, de a termelési eszközök is). Bogoly János a falu növény- és állatvilágát ismerteti. A település történetét 1945-ig Hőgye István vázolja, a középkorra vonatkoztatva urbáriumok, adóösszeírások segítségével, az újkori történetet pedig többek között tanulságos – és további elemzésre méltó – peranyagokkal szemlélteti. Kisgéres népességének történeti statisztikáját adja Tamás Edit. Ehhez az 1715-ös, az 1720-as népességösszeírást, a II. József-féle népszámlálást, a 1869-es, első hivatalo népszámlálást, valamint a 20. század összeírásait használja fel. Röviden kitér a falu lakosságának anyanyelvi megoszlására is. Keményfi Róbert és Csíki Tamás a falu társadalmának és térszerkezetének néhány, kapitalizmus korabeli jellemzőjét (demográfia, foglalkozás, földbirtok, ipar, településszerkezeti változások) veszi szemügyre. Az összetett megközelítés-módú (néprajz, településföldrajz, szociológia) tanulmány második fele részletesen taglalja az ONCSA-telepek létrejöttét és szerkezeti átalakulását. Kisgéres nyelve Mizser Lajos dolgozatának címe. A szerző a hangzótörvényeket elemezve arra a következtetésre jut, hogy a falu nyelvjárása a szabolcsival mutat rokonságot. A folklórkutatások számára is értékesek lehetnek mondattani megfigyelései a kisgéresi emberek történetmondásával kapcsolatban. Hosszan ismerteti és elemzi a helyneveket, következtet azok keletkezésére. A Település és építkezés fejezet általában a monográfiák nagyobb lélegzetű részét képezi. Balassa M. Iván írásában a település – középületek – telekelrendezés – építőanyagok – építés – épületek gondolati fonalra fűzi fel a téma tárgyalását. A kötet talán legfontosabb – ha szabad egy monográfia kapcsán ilyen jelzőket emlegetni – tanulmányában Viga Gyula és Viszóczky Ilona a paraszti gazdálkodás változásait mutatja be. A fejezetben jól felismerhető Viga Gyula szemléletmódja, mely a tér és a gazdaság társadalom általi együttműködtetését helyezi a vizsgálat előterébe. A határhasználatot, a földművelést és az állattartást bemutató rész után a szerzők a paraszti üzemszervezet jellemzőit tárgyalják. A megközelítésmódot az összegzés egyik mondata jellemezheti legjobban: az üzemszervezetben, kapcsolatokban, az új növénykultúrák megjelenésében -ha lassan is – érezhetők a géresiek nemzedékeinek napi küzdelmei a tájjal, gazdasági és társadalmi kötelékeikkel. A monográfia további részében négy, hagyományosabb szemléletű tanulmányt találunk: Siska József népi táplálkozást, Sz. Tóth Judit a jeles napok szokásait, Pocsainé Eperjesi Eszter vallás néprajzot bemutató munkáját, valamint egy Nagy Géza által összeállított mutatványt Kisgéres szövegfolklórjából. Utóbbi különösen értékes részei a balladákat és a népmondákat tartalmazó oldalak. Viga Gyula összegzés helyett a kutatás szempontjait ismerteti és leszögezi: a Bodrogköz nem tekinthető a magyar népi kultúra reliktumterületének, s – lassú tempója, ellentmondásossága ellenére is – a változás, a modernizáció folyamatainak vizsgálata ezen a vidéken is tanulságos eredményekkel jár.