Liszka könyve szlovákul az egész szlovákiai néprajztudomány büszkesége lehet, németül pedig újabb, klasszikus példánya egy (ott mára réginek tekintett) néprajztudománynak

A szlovákiai magyar néprajztudomány legfontosabb műve, egyszersmind a szlovákiai magyar társadalomtudománynak is egyik legfontosabb műve. Voltaképpen Szlovákia helyett Csehszlovákiát is írhattam volna. És azt sem tagadhatom, a mai magyar néprajztudománynak, a mai magyar társadalomtudománynak is egyik legfontosabb teljesítménye. Hogy mindez nem puszta udvariasság vagy szóvirág – könnyen bizonyíthatom.

Minthogy ismerem e munka előkészületeit és létrejöttét, ezzel kezdhetem a bizonyítást. Több szempontból is betetőzése e könyv korábbi, fontos tevékenységnek.

Személyesen Liszka József sikerrel megvédett doktori értekezésének, amelyre voltaképpen egész eddigi munkássága során készült. Több mint két évtizede indult meg gyűjtő-, szervező és tudományos publikációs tevékenysége. És ha nem is ennek legelején, azért bizonyára csakhamar maga is felfedezte, hogy egy ilyen kézikönyv összeállítása a legfontosabb feladata. Ez most sikerült, többek segítségével.

Ugyanakkor közösségi munka eredménye is ez a kötet. Rögtön a címlap hátoldalán azt olvashatjuk, hogy „a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja kutatási programja keretében 1998–2000 között készült”. Ez azonban csak az utolsó, az adatok összesítését jelentő fázist jellemzi. Hiszen nem csak a komáromi Etnológiai Központ közvetlen munkatársai, hanem a mai Szlovákiában dolgozó minden magyar néprajzkutató a maga tevékenységének tükrét is láthatja e könyvben. Ketten a mostani szöveg néhány alfejezetét (Ág Tibor: népzene, Takács András: néptánc) írták, mások ezeket előkészítették, és még ennél is szélesebb azoknak a köre, akik munkássága végre szintézisbe jutott e kötetben. És itt Kodály Zoltán, Manga János, Fél Edit, Khín Antal, Tichy Kálmán, Putz Éva, Vargyas Lajos vagy Gunda Béla kutatásaira ugyanúgy gondolhatunk, mint Ág Tibor, Bakos József, Csáky Károly, Danter Izabella, Fehérváry Magda, Gágyor József, Géczi Lajos, Kocsis Aranka, Kósa László, B. Kovács István, Méry Margit, Morvay Judit, Paládi-Kovács Attila, Szanyi Mária, Takács András, Ujváry Zoltán tanulmányaira. Imponáló e névsor, még akkor is, ha én sok olyan nevet most nem is említettem, akiknek műveit ugyancsak gyakran használja e kötet. Akár úgy, hogy a mai Szlovákia területén végeztek ma néprajznak nevezett kutatásokat, vagy éppen a mai Magyarországon ezzel határos területein dolgoztak. Ipolyi Arnoldtól Timaffy Lászlóig, Bakó Ferencig itt is sok kiváló kutató nevét említhetnénk. Mindannyiak „hálásak” lehetnek, hogy eredményeik végre méltó szintézisbe kerültek.

Azt sem lehet letagadni, hogy a ma élő magyar néprajzkutatók között igazán sokan személyesen is támogatták Liszka József munkáját, e kötet létrejöttét is. Többen közülük részt vettek azokon a konferenciákon, megbeszéléseken, amelyek végül is e kötet szellemi horizontját biztosították. Többen közülük ott voltak Liszka disszertációjának védésén is. Hogy milyen is volt e „segítség”, azt is könnyen bemutathatom. Balassa Ivánnak, szakmánk közelmúltban elhunyt klasszikusának egyik legeslegutolsó írása volt Liszka dolgozata „védésére” készített opponensi véleménye. Ő egyébként a megjelent könyvnek is egyik lektora volt, és az egész műről jó áttekintése volt.

Balassa véleménye szerint a könyv bevezető részei továbbgondolásra sarkalló gondolatok. Csak néhány gondolatát idézem:

„A disszertáció elsősorban a problémákra világít rá, míg a néprajzi tények, adatok A szlovákiai magyarok néprajza c. Budapest 2002. könyvében találhatók meg, mely nemrégiben megjelent. Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy annak egészét mint lektor már korábban megismerhettem. Ezért a disszertáción túl sokkal szélesebb adatmennyiségre támaszkodhatom.

A disszertáció bevezetésében először is a néprajzi terminológiai kérdésekkel foglalkozik, megjegyezve, hogy ez iránt a magyar néprajztudomány a múltban kevés érzékenységet mutatott. Sorra veszi a legfontosabb terminusokat, és igyekszik azok belső tartalmát meghatározni. Mindebben bizonyára akadnak vitatható kérdések, ezt azonban a szélesebb szakmai közvéleménynek kell a jövőben megvitatni. A népi kultúra meghatározást csak a parasztsággal kapcsolatban alkalmazza, míg a ‘a kisemberek’ műveltségét populáris kultúrának nevezi, melybe gondolom, hogy a kézművesek, ipari munkások, a polgárság alsó rétegei belekapcsolódnak. Magyar fordítására is ajánl megoldást, de ez nem nagyon látszik sikeresnek (népies kultúra, népre jellemző kultúra). A fenti megkülönböztetéssel mindenképpen egyetértek, legfeljebb a populáris kultúra elnevezést nem tartom szerencsésnek, mert főleg az utóbbi évtizedben a populáris jelző elsősorban a politikai életben és nem mindig pozitív értelemmel használatos, ami esetleg a néprajztudományban félreértést okozhat. Bármennyire is csalogató további terminusok elemzése, de azt hiszem, hogy ennek nem most van az ideje. Mindenesetre a Jelölt felhívta a figyelmet arra, hogy ezen a téren a magyar néprajznak még vannak pótolnivalói.

Különös érzékenységet mutat az új elemeknek a népi műveltségbe történő befogadása iránt, ami a magyar néprajzban helyenként elhanyagolt területnek mondható. Foglalkozik az adventi koszorúval, mely, akárcsak a karácsonyfa, de sokkal később, szinte napjainkban terjedt el. Rendkívül érdekes mindaz, amit az elterjesztés módjairól megállapít. A tutajosok, a talpas tótok a Felvidék magasabb régióiból indultak a Vágon, a Garamon és sokszor a Dunán is lejjebb hajóztak. E közben több-kevesebb kapcsolatot építettek ki a parton élő, többnyire magyar lakossággal. A szolgák, szolgálók, ugyancsak sokat tettek egy-egy kulturális elem elterjesztése érdekében, hiszen családban, néha nagyobb közösségben éltek.

Részletesebben foglalkozik a cseregyerek intézménnyel, amikor magyar gyereket német vagy szlovák szóra hosszabb időre elküldtek, ugyanakkor csereképpen magyar szóra németet vagy szlovákot fogadtak. Ez széles körben elterjedt és sokáig megmaradt.”

Szinte felesleges ide írnom, itt az egyetértés is nyilvánvaló és a diszkusszió igénye is, ami bizony csak egyenrangú felek között lehet gyümölcsöző.

Hogy ezt a szálat szőjem tovább, Liszka könyve a magyar néprajztudomány egésze számára három további szempont szerint is igazán alapvető fontosságú.

A könyv majd két íves elméleti-terminológiai bevezetése, valamint a legalább ekkora terjedelmű későbbi rész: „A térség népi/populáris kultúráját alakító ‘külső’ tényezők” a közvetlenül mai magyar néprajztudomány legjelentősebb teljesítménye. Végre nem a levegőben lógó elmélkedést olvashattunk minderről, hanem egy létező kézikönyv adataira vonatkozó eligazítást. Persze hogy vitát válthat ki. (Remélem, nemcsak az irigykedők és az ilyenre alkatilag képtelen kollégák szava fog itt megfogalmazódni, hanem a magyar néprajztudomány modernizálódását csakugyan kívánók véleménye is.)

Itt rögtön át is térhetek a másik szempontra. Liszka könyve ha nem is a minden vonatkozásban „modern”, ám legalábbis a „modernizálódó” népi kultúráról szól. Tud az előzményekről, beszél a településtörténetről, akár a középkorról is, ám adatai zöme 1920 utáni. Ez a megoldás pedig újszerű feladat minden magyar néprajzkutató számára! Noha az utóbbi évtizedekben Magyarországon úgy száz (!) olyan munka jelent meg (zömmel falumonográfiák, várostörténetek, egy-egy táj bemutatása), amelyekben a bemutatás eljut napjainkig. Ám ezekben soktucatnyi különböző módszert vehetünk észre, amelyeket szinte lehetetlen közös nevezőre hozni. A közelmúlt egyik legérdekesebb magyar könyvsorozata – a Száz magyar falu könyvesháza – hihetetlenül érdekes adatokat hoz a „modern magyar falu” életéről is. Kikerülhetetlen adatbázist ad mindenkinek, aki kíváncsi arra, mit is tudunk mondani a mai magyar faluról. Ám a száz kötetben semmiféle terminológiai vagy módszertani egység sem fedezhető fel. Erre nem is törekedtek, és száz szerző esetében nem is törekedhettek. Az a megoldás, amit Liszka könyve képvisel, e szempontból szerencsésebbnek tűnik. Itt már most előttünk van a szintézis, és a később biztosan megszülető helyi-táji áttekintések majd ehhez képest fogalmazódnak meg. Biztosan sok eltéréssel az általános képhez képest, ám annak a dimenzióját véve alapul.

Ehhez a felismeréshez már rögtön oda illeszthetjük a harmadikat is. Azt, hogy a korábbi magyar néprajzi kézikönyvek néprajzi „tájbemutatása” ugyancsak hiányos volt. Nálunk ugyan mindig elvárták a néprajztudóstól azt, hogy egy-egy témát tárgyalva bemutassa „az egész magyar nyelvterületet”. Ez azt jelentette, hogy mondjuk a táltos-hiedelmek, a gabonatároló építmények vagy egy-egy jellegzetes népszokás bemutatásakor voltak szlovákiai magyar kutatópontok és ezek adatait akár térképen is fel lehetett tüntetni. Ez a szépen mutató és oly sokszor öndicsért magyar néprajzi kartográfia azonban ilyen módon biztosan nem adta a szlovákiai magyar népi kultúra térképét. Ugyanis nem az volt a kérdés: OTT (Szlovákiában) mi a fontos, hanem az, milyen ITTENI (magyarországi) jelenség figyelhető meg ott IS, vagy sem? Most végre arról és olyan arányban kapunk képet, ahol és amit a helybeli kutatók tartanak jellemzőnek.

Persze, itt rögtön a „hogyan tovább” kérdésére térhetünk át. Szerencsére még e több mint 500 lapos kézikönyv sem merítette ki a szlovákiai magyar néprajz tartalékait. Minthogy a mostani kötet zöme táji-területi tagolást követ, és a tematikus áttekintések csak ez után következnek a kötet végén, és minthogy a tucatnyi téma olykor egy-egy oldalnál is kevesebb teret kapott – itt már meg is fogalmazódtak a következő kutatási feladatok. Ez persze a következő publikációk lehetőségeit is előrejelzi.

Persze, az ilyen feladatkijelölések és programadások eddig sohasem valósultak meg teljesen a magyar néprajztudományban. Hogy csak az önszántukból készült változatokat idézzem (és ne utaljak a politika által javasolt programokra) – Györffy Istvánnak a nemzeti művelődés szolgálatába állító néprajzkutatási javaslata; Tálasi Istvánnak az Alföld néprajzi kutatási programja keretében adott, ám ennél sokkal szélesebb és távlatosabb szemléje; Ortutay Gyulának az aktuális társadalmi mozgásokat bemutatni kívánó javaslata; és még több más kutatási témarendet is említhetnék – ezekből sok minden nem valósult meg. Vagy ha igen, felemás módon (mint a Magyar Néprajzi Atlasz esetében), avagy utólag le is tagadva, átfestve (mint ahogy ezt a Tálasi-iskola vagy Gunda-iskola mai „értékelői” szokták tenni). Az utóbbi fél évszázad magyar néprajztudománya legalább négy-öt más modernizálási ötletet is felvetett. Ezek még önálló áttekintésekig sem jutottak el. Ilyen távlatok között még jelentősebb az a tény, hogy Liszka könyvében közvetlen, reális célkitűzések olvashatók. Ezek meg is valósíthatók. Szeretném megérni, hogy ezekből sok meg is valósuljon.

Minthogy másutt már kitértem arra, milyen tanulságokkal jár e kötet a szlovák és az európai néprajztudomány számára, hol kellene jobban együttműködni – most ezt nem ismétlem meg. Ha elkészül e könyv szlovák vagy német nyelvű változata, erre még úgyis visszatérhetünk. Azt azonban máris jól láthatjuk, e könyv szlovák nyelven az egész szlovákiai néprajztudomány büszkesége lehet, németül pedig újabb, klasszikus példánya egy (ott mára már réginek tekintett) néprajztudománynak. Az, hogy Liszka gondolatvilága más, mint a német, más, mint a régebbi „csehszlovák” néprajztudományban ez megszokott, nemhogy hátrány lenne, inkább még előny.

Persze, mindezt ki is kell majd próbálni.

Nem éreztem most feladatomnak az egyes részek bemutatását. Ezt a könyvet amúgy is megszerzi majd minden magyar értelmiségi Szlovákiában, és mindenki, aki érdeklődik a magyar nép kultúrája iránt. Nem dicsérem adatbőségét, páratlanul részletes szakirodalmi hivatkozásait. Ennek mértékét pontosan tudjuk érzékelni, ha megemlítjük, hogy a budapesti akadémiai kézikönyv (Magyar néprajz nyolc kötetben) 2000-ben megjelent VIII. kötetében (Társadalom), amely pedig a többihez képest tüzetesebb szakirodalom-jegyzéket hoz, az 1150-lapnyi kötetnek egytizede, vagy nagyjából 115 lapnyi a bibliográfia. Liszka könyve ennek a fele (540 lapnyi), és ebben 80 lapnyi az irodalomjegyzék, ami bizony 15 %-a terjedelemnek, vagyis Liszka másfélszer többet és jobban (!) adatol, hivatkozik. Mindez egyszerre jelzi a munka alaposságát, egyszersmind elméleti igényét is.

Sikeres, szép munka. Csodáljuk a szerző szorgalmát, kitartását, áttekintőképességét. Bár aki ilyen fiatalon ilyen kötetet jelentet meg, nagyon magasra tette a mércét… Minthogy biztos vagyok abban, nem ez volt a szerző utolsó kötete, izgatottan várjuk a következményeket.

(Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Osiris Kiadó, Budapest – Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely. 2002. 542 lap.)

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=49249