Beszélgetés Simon Attila történésszel

A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet Nostra Tempora sorozatának egyik legújabb darabja Simon Attila történész könyve, címe: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. A szerző az idén ezért a művéért megkapta a Posonium Irodalmi Díj Elsőkötetes Szerzői Díját. Kovács Lászlóval közösen írt háromkötetes általános iskolai történelemtankönyvét is haszonnal forgatják a tanulók.
– Pontosan mikor is kezdődött a cseh és a szlovák lakosság betelepítése a magyarlakta vidékekre, községekbe?
– Csehszlovákia megalakulása után azonnal felmerült a nagybirtokok feloszlatásának, földarabolásának a terve, amely aztán 1920-ban törvényes formát öltött, és megkezdődött az első Csehszlovák Köztársaságban az ún. földbirtokreform. Ennek kapcsán azonnal megfogalmazódtak részben cseh, részben szlovák politikai körökben olyan elképzelések, amelyek szerint a földbirtokreformot fel lehetne használni a határ menti kisebbségek által lakott homogén etnikai területek megbontására, mint amilyen a Szudéta-vidék és Dél-Szlovákia volt. Mivel a Szudéta-vidék hegyes, erdős terület, ott ez a terv nem kapott olyan hangsúlyt, míg Dél-Szlovákia magyarlakta területeire vonatkozóan kiemelt szerepet kapott. Az elképzelés szerint az itt elvett nagybirtokot nem a helyieknek osztanák szét, hanem az oda telepített szlovák, morva és kisebb részben cseh telepeseknek.
– Honnan érkeztek ezek a telepesek? Gondolom elsősorban szegényebb régiókból, kevéssé tehetős családokról, emberekről van szó.
– Igen, tulajdonképpen a hivatalos indoklás szerint az elképzelés lényege lett volna, hogy azokból a régiókból hozzanak ide embereket, telepeseket, ahol nincs elég termőföld, tehát a szegényebb réteget érintette volna. De valójában nem egészen így történt, hiszen a jelentkezéshez már eleve kellett valamilyen tőke, amivel megvásárolták a telepes birtokot. Igaz, az állam nagy segítséget nyújtott ehhez. Egyébként egyáltalán semmi nem indokolta azt, hogy a gazdag morva földművesek is áttelepüljenek Dél-Szlovákiába. Tehát nem így történt, de nagyon komoly propaganda folyt azért, hogy vállalják az áttelepülést az emberek, hogy átjöjjenek egy másik vidékre. Érkeztek Dél-Szlovákiába egyébként úgynevezett remigránsok is, tehát családok, egyének Magyarországról, a frissen megalakult délszláv államból, Romániából, a Lengyelországhoz csatolt szlovák falvakból, s jöttek amerikai szlovákok is, akiket szintén ide akartak telepíteni. Mivel a szlovák ember is tradicionálisan ragaszkodik szülőfalujához, a szlovákok között nem is volt olyan nagy az érdeklődés, mint a morvák között.
– Hová költöztették ezeket az embereket, hiszen végeredményben viszonylag nagy létszámú tömegről van szó, hol kaptak házakat, lakást, egyáltalán, hol éltek az első években?
– A legtöbb esetben úgy történt, hogy felosztottak egy adott birtokot, amelynek egy részét meghagyták a birtokosnak, de a legjobb minőségű földeket, illetve a gazdasági udvart elvették tőle, és ezekben a gazdasági udvarokban kezdték kialakítani a telepesbirtokokat. A telepesek első generációja tulajdonképpen ezekbe a majorsági házakba, cselédházakba költözött be, csak a következő években, állami segítséggel építették fel saját házaikat. Voltak olyan helyek, amelyekre a legionárius-telepítés volt a jellemző. A legionáriusok azokban a csehszlovák légiókban harcoló katonák, akik oroszországi vagy itáliai légiókban tevékenykedtek. Őket fontosabb vasúti csomópontok mellé telepítették, és a hadügyminisztérium segítségével eleve felépítették házaikat. Ilyen telepes hely található például a Rimaszécs melletti Gernyőpusztán, a Losonc melletti Vozitapusztán, vagy a Bodrogközben Bély és Battyán térségében.
– Kétféle telepítést kell megkülönböztetni. Egyrészt önálló, korábban nem létezett községek jöttek létre, másrészt bizonyos falvakban kialakítottak olyan részeket, esetleg újonnan létrehoztak olyan területeket, ahol a már ott élő lakossággal, zömében magyarokkal éltek együtt ezek a kolonisták, ahogy sok helyen nevezték őket.
– Így van, tehát bizonyos esetekben egy úgymond lakatlan térségbe telepítették őket, valamely majorságba, más esetekben viszont már egy létező falu szélére, mondjuk Nagykapos mellé, vagy Szenc mellé, a város szélére kerültek így telepesek, akik aztán nagyon gyorsan be is olvadtak a város lakosságába.
– De úgy tudom, hogy nemcsak városokba, hanem falvakba is telepítettek családokat, egyéneket. Milyen volt az együttélés az ott élő őslakosság, illetve az újonnan érkezettek között?
– Ezt az együttélést nagyon sok minden nehezítette, eleve az, hogy a szlovákiai magyar ember, akinek először is át kellett élnie egy nagy traumát, nevezetesen azt a tényt, hogy egy idegen országhoz csatolták, miközben azt kellett látnia, hogy ebben az országban, amikor végre földhöz juthatna, a földet mások kapják meg. Tehát elsősorban nem nemzetiségi okok miatt, ám nagyon idegenül és ellenségesen fogadták az ide érkező telepeseket. Nagyon sokáig nem is alakult ki közöttük valamiféle élénkebb kapcsolat, kommunikáció. A másik kérdés, hogy ezek a telepesek megkapták a viszonylag prosperáló gazdaságokat, de nem biztos, hogy értettek az itteni termelési viszonyokhoz. Nem tudták miképp kell értékesíteni a terményeket, nem tudták, hogy itt mivel kell valójában foglalkozni. Tehát látta a helybéli ember, hogy azok kapják meg a földet, akik nem tudják művelni. Ezért a régi lakosok és az újonnan érkezők viszonya, kapcsolata nem volt jó. Aztán szép lassan, a húszas évek elejétől a harmincas évek végéig kialakult közöttük valamiféle együttműködés, de mint a levéltári jelentések mutatják, ezek a szlovák telepes közösségek nagyon sokáig zártak voltak. Egymás között házasodtak, eléggé belterjes viszonyok uralkodtak ezekben a közösségekben. S ez nagyon lassan oldódott föl, s mire kissé változott volna a helyzet, eljött 1938, amikor egy új történet veszik kezdetét.
– Mennyire volt „eredményes” ez a telepítés olyan szempontból, hogy akár a magyarság asszimilációját is elősegítette, felgyorsította?
– Összesen 150 ilyen településről, településcsoportról tudunk, ahová nagyjából 3300 családot telepítettek be, ami majdnem húszezer főnek felel meg. Az önmagában nem is olyan nagy szám, de ha abból indulunk ki, hogy egy-egy régióban a betelepítettek koncentráltabban jelennek meg, mint például a Felső-Csallóközben vagy Komárom környékén, ez már jelentős változást idézhet elő egy kis régió etnikai összetételében. Egyébként nem a telepesek szlovákosítottak, hanem sokszor ők kezdtek elmagyarosodni. Mindenesetre ezekben a telepes falvakban szlovák iskolákat hoztak létre. Ezekbe a szlovák iskolákba, amelyek jelentős állami támogatás révén újonnan felépültek, modern iskolák voltak, már a helyi magyar gyerekeket is beíratták. Főleg a szegényebb réteg adta be ide a gyermekeit, mert az iskola állami támogatásban részesült, ingyen könyveket kaptak a gyerekek. Tehát elkezdődött az a folyamat, amelynek ma is szemtanúi vagyunk: a magyar gyerekek nagy része szlovák iskolába jár, és ez bizony az egyik fontos terepe az asszimilációnak.
– Gazdasági szempontból lehet-e mérleget vonni? Milyen volt a telepítés hatása, következménye?
– A telepítések irányítói számára voltaképpen nem a gazdasági szempontok voltak fontosak. Ez nagyon szépen kimutatható a fellelhető levéltári anyagokból. Természetesen azzal együtt, hogy a telepesek konfliktusok forrását jelentették Dél-Szlovákiában, nyilvánvaló volt egyfajta pozitív „hozadékuk” is, főleg a morva telepesek érkeztek ide magasabb gazdálkodási színvonallal. Nagyon sok mindent meghonosítottak itt, pl. a Csallóközben új gyümölcsfa-fajtákat telepítettek, új tenyészállatokat hoztak be, a dohánytermesztésben jeleskedtek, ezek a telepesek kezdtek itt először komlót termeszteni, tehát voltak olyan dolgok, amelyekkel gazdagították Dél-Szlovákiát.
– Csehszlovákia létrejöttekor a különböző nemzetközi szerződések olyan kötelezettségeket is „róttak” az utódállamokra, hogy biztosítják az ott élő kisebbségek emberi és egyéb jogait, tehát Csehszlovákiának is tiszteletben kellett tartania ezeket a szerződéseket. Ugyanakkor az akkori magyar pártok, amelyek legtöbbször ellenzékben működtek, joggal kifogásoltak sok olyan intézkedést, amely sértette a kisebbségi jogokat. A betelepítések, kolonizálások mennyire sérthették ezeket a szerződéseket?
– A csehszlovák kormányzat mindvégig tagadta, hogy a földreform keretében valamiféle protekcionista intézkedésekre kerülne sor, ők azt állították, hogy nem vezetnek nemzetiségi nyilvántartást arról, kik kapják meg a földeket. Ez nem volt igaz, hiszen mindez a földreform iratanyagának nyilvántartásában megtalálható, tehát nagyon tudatosan osztottak földet. A német és a magyar politika folyamatosan támadta a földreform és a telepítések végrehajtását, de nagyon kevés eredményt értek el. Világos volt azonban, hogy ha esetleg egy újabb impériumváltásra kerül sor, a telepítéseket átértékelik, ami 1938-ban meg is történt.
– A szlovák történészek közül sokan éppen a harmincnyolc utáni fejleményekre hivatkozva, sok mindent természetesen másképpen értékelnek, és rámutatnak arra, hogy a magyar állam és a visszatérő közigazgatás ezeket az itt élő szlovákokat, illetve nem magyarokat, sok esetben diszkriminálta. Valóban helytálló ez a szemlélet?
– 1938 nagyon érdekes helyzetet teremtett. Tudni kell azt, hogy a telepítéseknek két formája volt. Egyrészt az úgynevezett állami telepítésekről van szó, amikor az állami földhivatal a lefoglalt földet kiosztotta a telepeseknek, másrészt voltak olyan telepítések, amikor a telepesek közvetlenül a birtokostól vették meg a telepesbirtokot. Az első esetben, amikor 1938-ban bekövetkezik a határváltás, a csehszlovák, illetve a szlovák hatóságok is ráébrednek arra, hogy ezek a telepesbirtokok még nincsenek bejegyezve a tulajdonosok nevére, tehát jogilag tarthatatlan volt a helyzetük. Ezt a telepesek is érezték, és már októberben, amikor a komáromi tárgyalások zajlottak, noha eredménytelenül végződtek, mindenki tudta Dél-Szlovákiában, hogy határváltozás lesz, csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és milyen mértékű lesz, ezek a telepesek már akkor kezdtek elköltözni. S ahogy november 2-án kihirdették az első bécsi döntést, megindult a telepesek menekülése. Több száz család, főleg legionáriusok, akik érdekeltek voltak a határvédelemben, nem is várták meg a bevonuló magyar honvédeket. Aztán amikor bejött a honvédség, és főleg a velük érkező szabadcsapatok, nagyon sokszor bizony érzéketlenül bántak ezekkel a telepesekkel. A magyar kormányzatnak volt egy olyan szándéka, hogy lehetőleg vissza kell állítani az 1918. október 28-a előtti állapotokat. Nem pontosították, hogy ezt hogyan kellene megvalósítani, de „szabadkezet” adtak azoknak az akcióknak, amelyek oda vezettek, hogy a megfélemlítés hatására a következő hetekben a telepesek jelentős része elhagyta a telepesbirtokokat, és átköltözött Szlovákiába. De még így is lehet mondani, hogy a telepescsaládok fele a helyén maradt a háború végéig. Később aztán már semmiféle bántódás nem érte őket.