Fábry Napok: több előadó említette a két nap folyamán, hogy a lobbizás a demokrácia elengedhetetlen járuléka

Országos rendezvényről lévén szó, elvárható lett volna legalább a Kassa megyei magyar tanárok és „kultúrmunkások” részvétele, de persze a disznótor ma már nem lehet kényszer, és természetesen azzal is lehet érvelni, hogy egy pénteki napon csak munkanélküliek, nyugdíjasok és szellemi szabadfoglalkozásúak tudnak összegyűlni világmegváltás céljából. Szombatra viszont már nincs alibi, ha csak az nem, amit a kassai gimnázium egyik tanára állított lapunknak, hogy tudniillik ő nem kapott meghívót a szervezőktől. Mindegy, az illető a második napon nem sok mindenről maradt le, a Csemadok OT jelen lévő tagjai ugyanis ülést tartottak, ami miatt a meghirdetett program másfél órát késett, a büfében összeverődött nyolcfős közönség nagy bánatára. Ennyit a körülményekről, most következzenek azok a bizonyos fontos mondatok, méghozzá zanzásítva.

A szlovákiai magyar kultúra megalázó helyzetben van, de mivel az egész torta kicsi, nekünk is be kell érnünk egy vékonyabb szelettel. A dietológusok erre azt mondanák, hogy bizony, így lehet lassanként leszoktatni a tortáról a népet: előbb beérik kuglóffal, aztán már száraz kenyérrel is. Abból meg van elég.

Dohányos Róbert, az SZK Kulturális Minisztériuma kisebbségi kultúrákért felelős főosztályának vezetője nem köntörfalazott, elmondta, hogy a nemzeti össztermékből a kultúrára 0,43 százalék jut, a kisebbségi kultúrára szánt nem egész nyolcvanmilliós támogatás pedig a nemzeti össztermék egy százezreléke. Összehasonlításképp: az EU-s átlag 1,2 %, a skandináv álommodell pedig 3–4 %. A kulturális minisztériumban nagy dolgok vannak készülőben, de a tervek szintjén lévő elképzeléseket dőreség lenne szétpletykálni. Legyen elég annyi, hogy a támogatási pályázatokat az eddigi két kategória (élő, valamint nyomtatott kultúra) mellett a jövőben várhatóan háromban ítélik oda. Az úgynevezett kultúrpolitikai kategóriát a kiemelt rendezvények támogatására találták ki, azt a kényes kérdést pedig, hogy mely rendezvények számítanak kiemelten fontosnak, egy szakbizottság hivatott eldönteni. Lesz itt marakodás, gondolná a laikus szemlélő, Dohányos Róbert azonban más véleményen van, szerinte saját érdekünkben ideje eldöntenünk a fontossági sorrendet, mert egyre több rendezvény nevezi magát országosnak, a „minőségellenőrzés” pedig rendszerint elmarad.

Örömteli tény, hogy a minisztérium a jövőben támogatni kívánja a szervezett színházlátogatásokat, ám várhatóan nem kis fejtörést fog okozni, hogy ez a támogatás az EU-szabványt követve utólagos, azaz olyan autóbusz-tulajdonost kell keresni, aki a királyhelmeci gimnazistákat akkor is hajlandó a kassai Tháliába szállítani, ha csak egy év múlva kapja meg a viteldíjat.

Több előadó említette a két nap folyamán, hogy a lobbizás a demokrácia elengedhetetlen járuléka, az intézményeknek meg kell tanulniuk ezt a modern kori tudományt, akár azon az áron is, hogy az eddig közösködők ezután konkurenciát jelentenek egymásnak.

Kérdés azonban, hogy felkészült-e a szlovákiai magyar kulturális közélet a májustól esedékes változásokra. Tóth Károly, a Fórum Intézet igazgatója szerint a szlovákiai magyarok közül kevesen beszélnek „pályázati angolul”, kapcsolatrendszerüket pedig máig nem építették ki, csak Magyarországon vannak partnereik. Dr. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója ismertette annak a nagyszabású, az egész Kárpát-medencére kiterjedő felmérésnek az eredményét, amely a kistérségek kulturális intézményeinek állapotáról rajzolt képet. Szlovákiában a gömöri és a mátyusföldi régiót vizsgálták a kérdőívosztók, és kiderült, hogy míg ez utóbbi vidéken a szlovákok is elmagyarosodnak, addig Rozsnyó környékén fordított tendencia mutatható ki: a magyarság asszimilációja jelentősen felgyorsult. A bepókhálósodott könyvtárakat teleházakká kellene átalakítani, Internet-hozzáféréssel és klubhelyiséggel, mert a hagyományos értelemben vett könyvtárak kora lejárt. A helyi „magyar kulturális burok” mindkét vizsgált térségben sérthetetlennek tűnik, nincsenek érintkezési pontok a többségi kultúrával. Ez Szarka László szerint egyszerre jelent biztonságérzetet és egyfajta önámítást. A magyarországi kultúrához való viszony meglehetősen ambivalens, az élő kapcsolatot évente néhány győri vagy budapesti színházlátogatással kombinált bevásárló-buszkirándulások jelentik, amelyekről meglehetősen vegyes élményekkel térnek haza a szlovákiai magyarok: legtöbben konstatálják, amit egy nap alatt konstatálni lehet, hogy Magyarország egy idegen ország. Érdekes észrevétel, hogy a fiatalok által leginkább preferált magyarországi popkultúrát a Csemadok szinte teljesen elutasítja, szerintük a mazsorettcsoportok inkább részei a magyar kultúrának.

A Fábry Napok második részében főleg a nemzetiségi színházról esett szó. Kulcsár Edittől megtudhattuk, hogy Romániában emelkedő színvonal és fogyó közönség jellemzi a helyzetet, ám a szatmárnémeti nézők hatvan százaléka harminc év alatti, azaz a színház lassan kiépíti a maga közönségét. Budapesten egyébként éppen annyian járnak színházba, mint Szatmárnémetiben: a lakosság 7-10 százaléka. A román parlament most készül szavazni a színháztörvényről, amelynek pozitívumai és negatívumai egyaránt vannak, mint szinte minden törvénynek. Figyelemre méltó tény, hogy a hat romániai kőszínházban van magyar tagozat, emelett minden megyei városban működik egy hivatásos magyar társulat, egy megyében gyakran három magyar színház költségevetését kell kigazdálkodnia a vezetésnek. A kassai Thália Színház igazgatója a „számok nyelvén” próbálta kifejezni az intézmény áldatlan helyzetét, ki tudja, hányadszor. Az újonnan kinevezett művészeti vezető és a főrendező, Beke Sándor a szponzorok felhajtásának fontosságáról beszélt, valamint ismertette a magyarországi finanszírozási rendszer működését.

Helyhiány miatt sajnos nem eshet szó a többi, hasonlóan érdekes előadásról. Ám ha hinni lehet a szervezőknek, a Fábry Napokon elhangzottak nyomtatott formában is megjelennek. Reméljük, így lesz.