A tudományos igényesség és következetesség, valamint beleérző képesség, amellyel Lampl Zsuzsa vizsgálatának alanyaihoz viszonyul, olyan nívójú szakirodalmat eredményez, amely etalon lehet a magyar és a szlovák szociológiai szakirodalom számára egyaránt.

Lampl Zsuzsa legújabb könyve két (önálló, de egymással összefüggő) szociológiai kutatás eredményeit tárja elénk. Az első rész a szlovákiai magyar egyetemistákat vizsgálja, a másik a magyarok és szlovákok együttélésének részleteit a dél-szlovákiai térségben.

Az első részben (Megfelel-e a jövő szlovákiai értelmisége a saját maga által alkotott értelmiségképnek?) azoknak a válaszoknak az elemzését olvashatjuk, amelyeket a Selye János Egyetem és a Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara hallgatói adtak 2007/2008 fordulóján. Arról a 19–24 éves korosztályról van szó, arról a többségében első generációs értelmiségről, akik jövendő pedagógusként „munkájuk, hivatásuk lényegét tekintve nagy szerepet játszanak majd a rájuk bízottak nemzeti identitásának alakításában”. (11.)

A szlovákiai magyar egyetemisták válaszainak egy része szomorú evidenciának hat. Kultúrfogyasztásuk alapja a kereskedelmi médiák. Legnagyobb élvezetüket a tömegszórakozásban lelik. Egyetemüket azért választották, mert magyarul akarnak tanulni. Ugyanakkor igen magas körükben – mintegy háromórányi – az átlagos napi tévéfogyasztás. Olvasási szokásaik elkeserítőek: csupán 20–23%-uk olvas rendszeresen, a maradék nagyon keveset és nem minőségit olvas. Milyen hát ma a szlovákiai magyar jővő intellektuális elitje az önkitöltős kérdőívek alapján? Szomorú, de elkerülhetetlen: kollektív életformájuk a plázajárás, és jó nagy csoportjuk szabadidejében egész nap a tévé előtt döglik. (Lamp Zsuzsa szebben írja: a tévé előtt „ül”.)

Korábbi szociológiai munkáiból (pl. Mozaik 2001 Gyorsjelentés [2002] és Magyarnak lenni [2007]) tudjuk, micsoda kitartó türelemmel képes fölkutatni Lampl Zsuzsa a vizsgált jelenségek részleteit. Most sem csalódunk. Ebben a könyvében is kivételesen izgalmas részleteket és árnyalatokat kapunk olyan jelenségekről, amelyekről a politika is előszeretettel locsog. Rávilágít folyamatokra: „A nemzet mint érték az elmúlt hét évben nem veszített fontosságából” (48.). Kiemel apróságokat, amelyekre talán az egyetemek vezetése sem figyel eléggé, hogy pl. a selyések 24%-a, a nyitraiak 35% száz kilométernél távolabbról származik (17.), amely tényező befolyásolhatja az egyetemi élet szervezését. A felmérés alátámaszt egyes tendenciákat. Ilyen pl. a nemzetiség miatti hátrányos megkülönböztetés intenzív érzete (24. ábra). Kiderül, a magyar egyetemisták nézete szerint a magyarok hátrányos megkülönböztetése hátterében nem feltétlenül nyelvi okok állnak, hanem az előítélet: mert magyarok. Meglepőek a Dél-Szlovákiában élő szlovákok magyartudására vonatkozó állítások. Egyfelől, hogy pl. a Komáromi járásban 84% a magyarul tudó szlovákok aránya, de még a legrosszabb arányú járásban is 40% feletti (93.). Másfelől elgondolkodtató, hogy magyarul „azok felejtettek el, akik magyar származásúnak tekinthetők, s azok tanultak meg, akiknek nincs közvetlen magyar hátterük” (95.). Lehetséges volna, hogy épp ez a két csoport a nyelvtörvény fő célpontja? A szociológus olyan figyelmeztető jelenségekről ír, amelyek közelebb állnak az előítéletesség és a társadalmi diszkrimináció egész Európában üldözött kategóriáihoz, mint a nemzeti(ségi) jogokhoz. Egyúttal olyan „apróságok” ezek, amelyekről a populista politikus gonosz módon elkapja a tekintetét.

Lamp Zsuzsa tézisei annyira megalapozottak, hogy lehet velük vitatkozni. Akik értelmezik a közoktatásnak a nemzeti identitásban betöltött szerepét, azokat nem lepi meg, hogy a szlovákokkal ellentétben, akik „számára a nemzeti hovatartozás lényegesen kisebb értékként” jelenik meg (47.), a jövendő magyar értelmiség azzal a (szerintem hamis) küldetéstudattal él, hogy magyarnak lenni büszkeség (80–88%) és felelősség (77–78%) (62. oldal). De akad olyan válasz is, hogy „minden magyar ember hős”. Követezik ebből, hogy a szlovákiai magyar iskolában nemzeti alapú oktatás zajlik? S ha igen, meddig tartható ez az állapot? Az a tény, hogy az iskolaválasztás tekintetében csak és kizárólag a házasság vegyes volta a döntő, akár úgy is értelmezhető, hogy az összes többi tényező (pl. az iskola minősége) egyáltalán nem befolyásolja az iskolaválasztást. (100.)

A könyv második része (Magyarok és szlovákok Dél-Szlovákiában) egyértelműen és félreérthetetlenül megcáfolja azt a manipulatív állítást, hogy a régióban a szlovákok elmagyarosodása zajlana. Épp ellenkezőleg. Ahogy Lampl Zsuzsa írja: „Csaknem minden tizedik (megkérdezett) szlovák jórészt magyar nyelvi közegben nőtt fel, amiből arra következtetünk, hogy a szülei magyarok voltak, vagy pedig olyan vegyes pár, amelyből a szlovák félnek sem okozott gondot a magyar nyelvű kommunikáció.” A térségben semmilyen veszély nem fenyegeti a szlovákokat: sem iskoláikat, sem családi, sem nyilvános, sem hivatali nyelvhasználatukat (108.). Mítosz-e hát a magyarok és a szlovákok teljes konfliktusmentességéről hirdetett nézet? A kiváló szlovák történész, Elena Mannová szerint Dél-Szlovákia történelmi értelemben egy soha nem létezett, és ma sem létező elképzelt terület, amelyen kultúrák összecsapása zajlik, többek közt szimbolikus területfoglalás formájában. A szociológus ugyanitt a 22-es csapdájával szembesül: „Amíg a magyar fiatal magyarnak tartja magát, nem lehet az államnemzet alkotója. Amint viszont államnemzeti alapon kezd önazonosulni, kezdi elveszíteni a magyarságát.” (53.)

Engem mindvégig nyugtalanított, feszített az az ellentmondás, hogy hogyan tekintendő az önkéntes asszimiláció a polgári társadalomban? És hogyan viszonyul a magyar közösség azokhoz, akik „elszlovákosodnak”? A „posztmodern identitás” (identitásnélküliség) talán pár mondatnyi vizsgálatot megért volna. Miként annak értékelése is, hogy szociológiailag mérhető-e a szlovákiai magyar családok tudatos nyelvpolitikája (pl. óvodaválasztás). És ha van ilyen, annak mik az ésszerű paraméterei a mi adott helyzetünkben? A könyv második része erősen nyelvi alapokra helyezi az identitás kérdését. Feltételezem, hogy az ilyen irányú nyelvészek (Szabómihály Gizella, Lanstyák István, Simon Szabolcs, Vančo Ildikó és más kutatók) nemcsak kincsesbányaként fogják tudni hasznosítani Lampl Zsuzsa adatait, hanem tovább is tudják finomítani, csiszolni ezt az értékes tudást.

Egy jól működő polgári társadalomban nem lehetne téma az, ami a régióban szomorú megállapítás: a szlovákok szerint Dél-Szlovákiában a magyarok, a magyarok szerint a szlovákok „dominálnak” (129.). Ezek az egysíkú, nemzeti alapú megkülönböztetések, amelyekben nem jut hely pl. szakértelemnek vagy egyéb emberi minőségi mércének, egy primordiális (alacsony társadalmi tudatú és nacionalista) társadalom képét vetítik elénk. Pedig ez a társadalom – a fiatal felnőttek éppúgy, mint a dolgozók vagy a nyugdíjasok – a gondjait sokkal összetettebben éli meg. Erről tanúskodnak a könyv illusztrációi, Csanda Máté és Cséfalvay András grafikái.

Összességében a könyv tudományos értéke nagyon nagy. Állításai kiindulási és összevetési alap, mérce. Lampl Zsuzsa – és kutatásainak intézményi háttereként a Fórum Kisebbségkutató Intézet – lassan-lassan megalapozza egy olyan komplex identitáskutatás lehetőségét, amely minden eddiginél tudományosabban és árnyaltabban vizsgálhatja a szlovákiai magyarokat mint társadalmi csoportot.

(Lampl Zsuzsanna: Magyarok és szlovákok. Nostra Tempora 17. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008)