Mi is a (folklór)hagyomány?

Mi is a (folklór)hagyomány?

Az Átmenetek (Folklór és nem-folklór határán) című kötet előszavának mottója aforisztikusan jelzi a parttalan világóceánnak tűnő néprajz örök dilemmáját: „Mi a folklór? Amivel a folkloristák foglalkoznak.” A kötet szerzője Liszka József egyetemi docens, a negyedszázada újjáalakult szakmai társaság első elnöke.

Az újjáalakulás negyed évszázaddal ezelőtti dátuma azért is figyelemre méltó, mert akkor még csak három hét telt el a rendszerváltást elindító november 17-től, illetve mindössze három nap a Csemadok Központi Bizottsága december 6-ai rendkívüli ülésétől. Miért volt ez a nagy sietség?

Sietség helyett inkább a véletlenek összjátékáról beszélnék. Abban az esztendőben volt ugyanis kereken százéves a Magyar Néprajzi Társaság, amely október 28-án tartotta ünnepi ülését Budapesten. E centenáriumra a szlovákiai magyar néprajzkutatók és néprajzgyűjtők közül többen is meghívót kaptunk, és körünkben ott került terítékre, hogy mégiscsak föl kellene újítani a hetvennégyben felszámolt Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot. Hazajövet föl is kerestük a Csemadok-központ hatáskörileg illetékes titkárát, aki nem lelkesedett az ötletért, de kompromisszumként fölajánlotta, hogy tematikailag és anyagilag nagyobb teret enged a néprajzi kutatásoknak. Hamarosan jött azonban a rendszerváltás, és azzal minden új irányt vett. Társaságunk december 9-ei bejelentését január végén már az első közgyűlésünk is követte, amelyen a szervezet tiszteletbeli elnökévé Ág Tibort, a titkárává pedig Kocsis Arankát választottuk. A közgyűlésre vendégként eljött Milan Leščák, a Szlovákiai Néprajzi Társaság akkori elnöke, aki javaslatként fölvetette, hogy működjünk majd az országos szakmai társaság magyar tagozataként. Őszintén szólva, ott és akkor, frissen megválasztott elnökként nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez helyes lépés volna-e; a közgyűlés pedig a Csemadok égisze alá tartozás mellett határozott. Utólag úgy gondolom, hogy pusztán szakmai szempontból talán jobb lett volna elfogadni azt az ajánlatot.

Hetvennégyben ki kezdeményezte a hazai magyar néprajzosok szakmai egyesületének megszüntetését?

Lőrincz Gyula a Csemadok országos elnökeként úgy vélte, hogy a kulturális szövetségen belül képtelenség egy társaság létezése. Szerinte az adott intézményi keretek között legföljebb szakbizottságok működhettek. Azonban a tényleges ok nyilván az volt, hogy ilyen formán fokozottabban tudták rajtunk tartani a szemüket.

Az 1969-ben alakult „elődtársaságnak” fennállása röpke öt esztendeje alatt mire futotta az erejéből?

Annak elnöke Marczell Béla, a titkára Ág Tibor volt. A törekvéseik sokirányúak voltak. Akkoriban például Görcsös Mihály kidolgozott egy általános felderítő kérdőívet, amelyet a szlovákiai magyar tájak falvaiban többé-kevésbé sikerült is lekérdezni. Méry Margit egy, a Csemadokban összpontosult kéziratos gyűjteményt, folklórarchívumot szokott emlegetni. És azért a feltételes múlt idő, mert megfelelő jóhiszeműséggel ma már azt kell mondani, hogy ezek a dolgok sajnos elkallódtak…

Eszerint kijelenthető, hogy ha felemás sikerrel is, de azért a Csallóköztől a Bodrogközig a kommunista rendszerben is zajlott szakmailag célirányos néprajzgyűjtés és -kutatás.

Igen. Bár a bántás szándéka nélkül látni kell, hogy a Csemadok amennyire segítette, annyira gátolta is ezt a munkát. Különösen 1974 után, amikor szakbizottsága révén e terület központi irányítója és mindenese lett. Ezt az időszakot megelőzően, tulajdonképpen már az ötvenes évektől kezdődően, Ág Tibor és Takács András kutatásai, gyűjtései a legjelentősebbek. Ugyanakkor az szintén igaz, tőlük a Csemadok elsősorban azt várta el, hogy folyamatosan a színpadi folklórhoz szállítsanak hiteles és eredeti anyagot. Így hát „csak” a népszokások, a népzene, a viselet, a néptánc voltak a preferált területek. Ezzel hatalmas adatmennyiséget sikerült megőrizni; de ugyanennek az éremnek másik oldala, hogy a színpadra vitt folklóralkotások a hazai magyarság közfelfogásában azt a téves elképzelést rögzíthették: ami a színpadon megjelenik, az egyenlő a népi kultúrával. Pedig ez utóbbit világosan meg kell különböztetni a színpadi folklorizmustól, ami feldolgozva, megszűrve „közli” a néprajzi jelenségeket. Azokban az években a szó eredeti értelmében hivatalos és tudományos szintű szlovákiai magyar néprajzkutatással inkább csak Méry Margit foglalkozhatott, aki a Szlovák Tudományos Akadémia illetékes intézetének munkatársa is volt. Emellett még a regionális és helyi múzeumokban végezhettek hasonló igénnyel szakmai munkát. Ezeket a szűk kereteket a nyolcvanas évek legelején lehetett kezdeni feszegetni, amikor a magyarországi egyetemekről hazajövet jelentősen gyarapodott a szlovákiai magyar néprajzkutatók száma. Ekkor már sikerült megtalálni a szükséges kiskapukat ahhoz, hogy több vidéki régióban – például az érsekújváriak vagy a nagykaposiak körében – ne csak színpadcentrikusan, hanem szélesebb viszonylatokban lehessen értelmezni a néprajzot, a népi kultúrát. Már az is szóba jöhetett, hogy mit is értünk néprajzon, mi a néprajztudomány, mi a népi kultúra, mit, miért és hogyan kutatunk. Ugyanis a népi kultúra sokkal tágabban értelmezendő, mint „csak” az ünnepi szokások, a szebbnél szebb népdalok, az értékes táncok, a pompás viseletek. A népi kultúra az egész népélet, annak fény- és árnyoldalaival együtt.

Talán kissé dagályosan hangzik, ám attól még igaz, hogy szlovákiai magyarokként éppen az etnográfia önismeretünk egyik meghatározó útja. Napjainkban melyek a feladatai, céljai és kihívásai?

Okvetlenül igaz, hogy az etnográfia minden nép egyik lényeges önismereti forrása. Ez nem csak szlovákiai magyar vagy akár kisebbségi sajátosság. Ahogy az szintén igaz, hogy a néprajzot napjainkban is sokan az archaizmusokat kereső, a régi világot rekonstruálni próbáló tudománynak szeretnék látni. A 21. század elején viszont ez már nem járható út.

Éspedig?

Mert így könnyen árnyékra lehet vetődni, és alkalmasint azt fölgyűjteni, ami a médián keresztül vagy bármi egyéb úton került az istenadta nép körébe – mi pedig fölgyűjtjük mint „archaikus” jelenséget. Ma már nagyon ügyelni kell arra, hogy a gyűjtendő anyag valóban eredeti legyen.

De hát tetszik, nem tetszik, népi kultúra az mégiscsak mindig van.

Igen. De talán pont ezért szerencsésebb populáris kultúrának hívni. A köztudat ugyanis hajlamos a nép fogalmán csupán a parasztságot érteni, „megfeledkezve” a városi lakosságról vagy akár a mai fiatalokról. Például az egyetemi hallgatóknak is sok-sok babonájuk, saját szokásaik vannak, kezdve az öltözködéstől. Így hát a mai szlovákiai magyar társadalmat is lehet néprajzi, etnográfiai, kultúrantropológiai módszerekkel vizsgálni, s ezzel éppúgy hozzájárulunk az önismeretünkhöz. A néprajznak az is feladata, hogy ne erőszakkal keresse a régi dolgokat, hiszen az így megkaparintott morzsákból amúgy sem tudunk összetákolni egy egész kenyeret. Való világunkban is ott a rengeteg gyűjtenivaló, és ezek az átmenetek nem kevésbé fontosak, mint az archaizmusok. Tudatosítani kell, hogy a hagyományos parasztság mára gyakorlatilag eltűnt, viszont a népi kultúra él. Még ha ilyenkor nem is a cifraszűrre vagy valami hasonlóra kell rögtön gondolni. Mostanában ezért a populáris megjelölés is a népiest, a nép-szerűt jelenti, csak már más közegben.

Eszerint a 21. század második évtizedében nem is érdemes idős emberek emlékezetét gyötörni?

Dehogyisnem! Szükséges az is, csupán kellő forráskritikával és lelkiismeretes utánellenőrzéssel. Hiszen a folklorisztika számára nem mindegy, hogy a szájhagyományba honnan kerülnek be bizonyos jelenségek. A „nép költ” fogalma sem a szó eredeti értelmében helytálló, mert minden balladát, történetet egyszer kitalált valaki. A forrásmegjelölés számára ezért lényeges annyira az adatközlő személye.

Tévedett volna hát Herman Ottó, aki már a 19–20. század mezsgyéjén úgy vélekedett, hogy néprajzi értékeink az akkor idős nemzedék kihalásával veszélyben és kiveszőben vannak?

A kérdés az, mit tekintünk értéknek. Mondjuk, a káromkodást értéknek tartjuk? Mert két vastag kötetben megjelent például a gömöri káromkodások könyve, amely évszázadok bírósági pereinek alapján tárja elénk az adott kor és régió szitkozódásait. Ez a tudomány számára bizonyosan érték. Persze, tágabb értelemben, mint amit a köznapi halandó a parasztházak sifonérjaiból vasár- meg ünnepnapokon előkerült szép viseletről gondol. Pár évtizede még többnyire az ünnepi szokások voltak érdekesek, az ünnepnapokat tartottuk értékesnek. Miközben az egész paraszti kultúra a maga nagyon kemény életével sokkal szélesebb volt, és jóval több mindent olvasztott magába, ezért hiba volt idealizálni. Ezt természetesen Herman Ottó is tudta; újabban pedig azt is hangsúlyozzuk, hogy az átmenetekkel bizonyos néprajzi jelenségek újratermelődnek.

Még a jelenünkre is ráfogható, hogy a nagy felfedezések időköze?

Az úgynevezett nagy rábukkanásokat nem szeretném minősíteni. De ettől még egyfajta új jelenségek itt vannak körülöttünk. Például az internet. Új „tüneményként” úgy működik, mint a szóbeliség, a szóbeli népi kultúra. A kommentelést, a bloggolást, a „fészbukos csevejt” is lehet folklorisztikailag kutatni. Egy cseh internetes oldalon például tömegével olvasni történeteket a sejtelmekkel övezett dél-morvaországi Devět křížů autós pihenőhelyről… Nem a fonóban mondják egymásnak a mondákat és hiedelmeket, hanem a világhálón.

A modern idők kíméletlen településtervezésének tudatában milyennek látja a múltmentés esélyeit a terpeszkedő eldózerolással szemben?

A német nyelvterületen máig szervesen ott állnak egymás mellett a régi épületek meg az újak. Mifelénk a mindig újat építés a divat. Húsz-harminc évente valakinek a fejében fordul a pata, akkor eldózerolják a meglevőt és mást építenek oda, azután újabb negyedszázad múltán… Ezért csodás felfedezések már nemigen várhatók, hiszen eltűntek a régi padlások, ami pedig megmenthető volt a paraszti világ tárgyi dolgaiból, annak zöme szerencsére már a múzeumokba került. De ezen a ponton is fölmerül a kérdés: mi a népművészet? Amit a nép készít(ett) saját magának, vagy az, amit a nép használ(t)? Ez jelentős vita a néprajzosok között. A régi parasztházakban rengeteg olyan tárgy és eszköz volt, amit ki-ki a vásárban vagy gyári tucattermékként vásárolt; de a mindennapok révén mégis része volt a népi kultúrának. Vagy a lakberendezésnek. Ezzel a megközelítéssel néprajzilag fontos lehet például az 1960-as évek kockaházainak, azok elrendezésének és bútorzatának kutatása, illetve doku-mentése.

Tanár úr. ön egyben a Fórum Intézet Etnológiai Központjának igazgatója Komáromban. Ez az 1997-ben alakult intézmény mennyiben mentora a szlovákiai magyar folklorisztikai kutatásoknak?

Elsősorban kutatói és publikációs tevékenységre törekszünk. Természetesen, a konkrét kutatási feladatokba, Kisgérestől akár Felsőszeliig, mindig a helyi erőket is igyekszünk bevonni, illetve szakmai tanáccsal segítjük a helyi kezdeményezéseket. Amikor bizonyos szándékok, témák és célok rokoníthatók, nem látom semmi akadályát az együttműködésnek. Ugyanakkor nem szeretnénk a honi folklorisztika amolyan Csemadok-központjának szerepébe kerülni.

Apropó, Csemadok! Mi a véleménye a színpadon megelevenedő folklorizmusról?

Attól függ. Azt szoktam erre kitérően mondani: a színpadi folklór egy külön műfaj, művészi produktum, ami jó esetben a népi kultúrából merített, amire szép példák vannak.

Globalizálódó és nyitott világunkban, tájainkon, mi a fontosabb: a saját gyökerek vagy az interetnikus kapcsolatok kutatása?

Jó, hogy ez szóba jött! Ugyanis rendre el kell mondani: ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni a saját hagyományainkat, a velünk szomszédságban vagy együtt élő más népek kultúráját is ismernünk kell, kellene. Csak akkor láthatjuk, hogy valójában mi sajátosan és ténylegesen csak a miénk. Persze, ezt oda-vissza alapon illenék ismerni és az iskolában tanítani. Egyelőre ellenben alig ismerjük egymást, pedig anélkül közeledés sincs – bár sok tekintetben Európa-szerte közismert szokáskörökről van szó. Fölösleges veszekedések helyett elég lenne átpillantani a kerítésen.

KategóriaFénykép / Interjú