A vitához két vélemény kell, de korifeusaink egy személyben képviselik a tézist, az antitézist és a szintézist

A nemrégiben tartott felsőoktatási fórumon döbbentem rá nagy tévedésemre, miszerint a platóni dialógusok révén történő elmecsiszolás nem készített fel engem az ún. szlovákiai magyar vitákra. Eddig naivan azt hittem, hogy a párbeszédhez és a vitához legalább két emberre és legalább két véleményre van szükség, amelyeknek az ütköztetéséből aztán valamilyen új értelem születik meg. Azt kellett azonban tapasztalnom, hogy hazai korifeusaink a dialektikának egy általam elérhetetlen szintjét művelik: egy személyben képviselik a tézist, az antitézist és a szintézist is. Elmondják a véleményüket (sic!) és aztán angolosan távoznak. Mivel én is szeretnék ilyen magaslatokra jutni, feltennék néhány kérdést.

Elsősorban: ha már az MKP – két államtitkár képviseletében – lebocsátkozott olümposzi magaslatairól az értelmiségiek alantas régióiba, akkor magyarázatot kaphatnánk arra, miért távozott e két illusztris vendég az első húsz perc után? Nem volt idejük? Akkor ezt a húsz percet honnét szakították ki? Vagy nem is érdekelte őket, mi fog elhangzani? Esetleg előre tudták az egész találkozó kimenetelét? Egyáltalán, tudnak valamit a felsőoktatásról a szociológiai felmérések adatain túl? Tudják-e azt, hogy a mečiari módra létretökélt komáromi egyetemen kívül is van magyar nyelvű oktatás Szlovákiában? És hogy a valódi kontinuitást éppen ezek az intézmények testesítik meg? Vagy, ha tudnak róla, képesek lennének ezeknek az intézményeknek az érdekeit is képviselni? Egyáltalán, van némi fogalmuk arról, hogy mit jelent a kontinuitás a kultúrán és az oktatáson belül? Vajon miért nem hallottunk soha egyetlen MKP-s politikust sem szónokolni a szlovák parlamentben a felsőoktatás érdekében? Nem ez a dolguk? Akkor mi? És hol maradtak az MKP oktatáspolitikára szakosodott képviselői múlt pénteken? Voltaire módjára kertjeiket művelték? Talán jobb is lenne, ha azzal foglalkoznának?

Másodsorban: Albert Sándor rektor úrnak valóban annyira drága az ő személyes ideje – amelyet ugyebár meg kell osztania politikusi és egyetemvezetői státusa között (ó, egyetemi autonómia!) -, hogy csak közvetlenül szónoklata előtt érkezhet meg, és utána rögtön távoznia kell? Nem is tudta, hogy főként az általa vezetett intézménnyel kapcsolatban alakult volna ki vita? Vagy előre fázott attól, hogy hasonló kérdéseket kaphat, mint fél évvel korábban ugyanazon a helyszínen? És ugyanúgy nem kívánt válaszolni rájuk, mint akkor? Vagy szégyellte magát azért, ahogyan akkor reagált a kritikai véleményekre? Vagy már annyira a vérében van politikusi alkata, hogy ő is meg van győződve tévedhetetlenségéről? Nem vette észre, hogy az már nem értelmiségi alapállás? Esetleg valóban elhiszi, hogy a komáromi egyetemnek egyáltalán nincs szüksége a többi magyar nyelvű felsőoktatási intézményre? Egyáltalán, mit tud a szlovákiai magyar kultúráról, irodalomról? Vagy ez is tabutéma, mint sok más?

Talán csak nem volt igaza Catónak, és az ő híres-hírhedt mondatának: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”? (Karthágó helyébe mindenki illessze az ízlésének és meggyőződésének megfelelő szót vagy nevet.)

A szerző egyetemi tanár, a Comenius Egyetem magyar tanszékének munkatársa