Fórum legújabb számának központi témája a nyelv. Számos hosszabb-rövidebb írás járja körül ezt a kérdést, és az ember csak egy-egy ilyen „koncentrált tálalás” esetén tudatosítja igazán, hogy milyen összetett jelenségről van szó, amelynek alapos vizsgálata különböző specializáltságú szakemberek egész seregét feltételezi.

A szlovákiai magyar szellemi élet aszimmetriájának egyik jellegzetessége, hogy aktív közreműködői elsősorban a humán tudományok művelői közül kerülnek ki, jóllehet, ha megvizsgálnánk a diplomával rendelkező magyarok felsőfokú végzettségét, akkor még mindig a természettudományok és a műszaki tudományok területén munkálkodók vannak többségben, noha az utóbbi másfél-két évtizedben lényeges átrendeződés kezdődött. A folyóiratban a nyitrai Konstantin Egyetem munkatársainak írásai sorjáznak, ami nyilván a szerkesztőnek azt a szándékát is tükrözi, hogy egyfajta képet adjon az egyetemen (pontosabban: a Közép-európai Tanulmányok Karán – KETK) folyó tudományos kutatásokról. Ami a számunkra oly fontos nyelvészeti kutatásokat illeti, első megközelítésben viszonylag elfogadhatónak tűnik a helyzet, hiszen a nyelvészek reprezentáltsága a szellemi elitben nem olyan rossz. De ha azt vizsgáljuk, hogy milyen feladatok várnak elvégzésre, már korántsem lehetünk elégedettek. Erről győz meg bennünket dr. Sándor Anna nyelvész, a Nyitrai Konstantin Egyetem tanszékvezetője, aki Helyzetkép a szlovákiai magyar nyelvjárásokról c. tanulmányában tudománytörténeti összegzést is ad, és szinte tételesen felsorolja azt is, mi mindent kellene még feltárni. A szlovákiai magyar nyelvjárások azonban nemcsak tudományos jellegű problémákat vetnek fel, hanem társadalompolitikai vetületük is van, amiről Sándor Anna – miután megállapítja, milyen ellentmondásos, sőt olykor negatív a nyelvjáráshasználat megítélése az érintettek körében – a következőket írja: „Ez a negatív viszonyulás számos veszélyt rejt magában ott, ahol a nyelvjárással szemben egy magas presztizsű köznyelv és a nyelvtörvényekkel támogatott államnyelv áll. A szociolingvisztikai és a szociodialektológiai szakirodalomból ugyanis közismert az a megállapítás, hogy a megbélyegzés befolyásolhatja az adott nyelv vagy nyelvhasználat sorsát, hiszen felgyorsíthatja visszaszorulását (…) Nálunk tehát a magyar nyelvjárásokra kettős nyomás nehezedik: a köznyelvé és az államnyelvé. A következmény mindkét esetben nyelvjárásvesztés, mely lehet strukturális és funkcionális. Strukturális akkor, ha a beszélők nyelvjárási kompetenciája zsugorodik. A funkcionális peddig abban nyilvánul meg, hogy csökken azoknak a nyelvhasználati színtereknek a száma, melyekben a nyelvjárást használják. Ezek pedig a nyilvánosság színterei. Formális beszédhelyzetekben ugyanis a beszélők a különböző külső körülményektől és a saját nyelvi kompetenciájuktól függően vagy a magyar nyelv köznyelvi(es) változatát, vagy a szlovák nyelvet használják. A nyelvcsere azokban a csoportokban jelenthet egyben nyelvjárásvesztést is, melyekben a szlovák egynyelvűvé válás rohamos gyorsasággal, egy nemzedék alatt megy végbe. Az ilyen típusú nyelvcserefolyamatok pedig elsősorban azokra a mikroközösségekre jellemzőek, amelyek nem részesülnek anyanyelvi oktatásban, hiszen köztudott, hogy a köznyelv elsajátítása az anyanyelvi iskola által biztosított a leginkább. S azok az egyének, akik kisgyermekkorukban elsajátították a nyelvjárást, de később az iskola hatására nyelvcserén estek át, mivel a magyar nyelvnek csak a nyelvjárási változatát ismerték, a nyelvjárásuk elvesztésével a magyar nyelvet is elvesztették”. A szerző megállapításaival messzemenően egyetérthetünk, de azt azért hozzá kell tenni, hogy önmagában már az anyanyelvi iskola léte sem garantálja a nyelvcsere kivédését, hiszen éppen a rendszerváltás után, a határok „fellazulásával” és fokozatos „légiesülésével” párhuzamosan felgyorsult az asszimilációs folyamat, noha a magyar nyelv presztizsének növekedése az összeurópai nyelvi térségben (különösen az EU-tagság révén), de bizonyos fokig még Szlovákiában is (a különböző megszorító törekvések ellenére) nem tudatosult igazán még a magyar többségű településeken sem, ahol egyre több gyermeket íratnak szlovák nyelvű óvodába, majd iskolába. Ezt a skizofrén állapotot a szociolingvisztika, de még a társadalomlélektan sem képes egyelőre kielégítően értelmezni, a szlovákiai magyar politika pedig csak tudomásul veszi, de hathatósan nem lép fel ellene. Nyilván a nyelvész csak jelezheti mindezt, de ellenszere nincs hozzá.

Bizonyos értelemben Sándor Anna dolgozatához kapcsolható Menyhárt József nyékvárkonyi nyelvi kontaktusvizsgálatait összegző tanulmánya (…mikor már mink olvadunk bele!”), amely – leegyszerűsítve – a szlovák szavaknak a (nyékvárkonyi) magyarok beszélt nyelvébe történő egyre nagyobb mértékű beépülését vizsgálja. Ez az írás is részletesebb ismertetést igényelne, hiszen számunkra igen veszélyes folyamatokról van szó egy olyan közösségben, amelynek több mint 90 %-a vallja magát magyarnak, mégha a nyelvész számára a jelenség – szigorúan véve – csak tudományos probléma. Hogy milyen következményekkel jár az államnyelv erőszakos jelenléte a magyar közösségekben, azt Presinszky Károly Vélekedések a nyelvről egy nyelvcserehelyzetben lévő közösségben c. dolgozata mutatja be az egykor túlnyomó többségében magyarok lakta, mára azonban fokozatosan elszlovákosodó Nagyhind község példáján. Ha szemügyre vesszük a cikk 1. táblázatát, amely a község magyar és szlovák lakosainak korcsoportok szerinti megoszlását tünteti fel, megdöbbenve látjuk, hogy míg az idősebb korosztályok tagjai között a magyarok aránya 3-5-szöröse a szlovákokénak, addig a 30–39 év közöttieknél ez már teljesen megfordul, és a 10–19 évesek között már nem mutatható ki egyetlen magyar sem. A szerző – a Nyitra-vidékre is általánosítva – leszögezi: „Az ország kisebbségpolitikája a nyelvcserére pozitívan (számunkra negatívan – acti megj.) hat a Nyitra-vidéken. Az egész járásban a hivatalos ügyintézés a kisebbségi nyelvhasználati törvény értelmében csak szlovákul folyik, magyar és szlovák falvak összevonásával pedig helyi szinten érték el a magyar nyelv visszaszorulását a nyilvános nyelvhasználati színterekről. Menyhe, Béd és Szalakusz, Nyitracsehi és Kiscétény, Vicsápapáti és Lajosfalu községek egyesítéséhez hasonlóan Nagyhind és Kishind közigazgatási összevonása is fölerősítette a nyelvcsere folyamatát. Az említett falvak újbóli különválása az előrehaladott nyelvcserét már nehezen tudja fékezni”.
Ami a folyóirat egyéb írásait illeti, elsősorban a dr. László Bélával, a KETK dékánjával készült interjút és az általa jegyzett, sok statisztikai adattal megtűzdelt Kisebbségi lét és művelődés c. dolgozatát említhetjük, amelyből ismét csak az derül ki, milyen aszimmetrikusan alakul a jövő szlovákiai magyar értelmiségének a képzése. A negatív demográfiai fejlemények miatt egyre kevésbé tűnik szerencsésnek, hogy a szlovákiai magyar felsőoktatásban minden korábbi adatot meghaladó mértékben folyik pedagógusképzés, de ezen belül is elsősorban a magyar szakosok aránya elgondolkoztató, miközben a természettudományos tárgyak oktatóiból hamarosan nem lesz elegendő, és ugyanez érvényes az idegen nyelveket oktató tanárokra is. Miközben az Európai Unió nyugati fele egyre intenzívebben szívja magához a tehetséges fiatalokat, akik angolul és/vagy németül is kiválóan beszélnek, addig a népesség nagyobb hányada még elemi szinten sem képes kommunikálni angolul, németül vagy más világnyelven, és ennek főleg a megfelelő színvonalú nyelvoktatás hiánya az oka. László Béla a „modernizációs tartalékok” kifejezést többször is használja, amely az én olvasatomban azt jelenti, hogy ennek hiánya azt jelzi: a szlovákiai magyar népesség képtelen szinkronba kerülni a korral és a meghatározó folyamatokkal. Ez nyilván igaz, csak azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az állam nem tesz semmit a helyzet megváltoztatásáért, mivel eleve nem érdeke a magyar kisebbség gazdasági és műveltségi felemelkedése, másrészt a jelenlegi közigazgatási felosztás, a folyamatok szabályozása és befolyásolása független a magyar kisebbség akaratától, anyagi és társadalmi helyzete eleve kizárja, hogy önerőből képes legyen elmozdulni a holtpontról. Sokat emlegetjük a különböző európai kisebbségi modellek, pl. Dél-Tirol példáját. Az ott élő németek – Ausztria hathatós közreműködésével – kivívták autonómiájukat, és azt is elérték, hogy befizetett adóik 90 %-a visszakerül a tartományi költségvetésbe. Ha majd Szlovákiában hasonló viszonyok között tudunk foglalkozni a saját problémáink megoldásával, akkor lesz esély mind az asszimiláció megfékezésére, mind a szlovákiai magyarság anyagi és szellemi fellendítésére.

A Fórum egyéb érdekes tanulmányai közül csak jelzésszerűen említsük meg Polgár Anikó „Fának a testét főzeti, sütteti.” c. tanulmányát, amely Ovidius és az őt fordító Gyöngyösi István költészetének egy érdekes szegmensére viágít rá, de érdekes tényeket közöl Bárczi Zsófia is, aki Mécs Lászlónak a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben keletkezett verseit veszi górcső alá. H. Nagy Péter Juhász R. József van még szalámi! c. művéről és annak „tőzséri” értelmezéséről ír. Benyovszky Krisztián Ottlik Géza Iskola a határon c. regényének szlovák fordítását, míg Peter Andruška Petőfi Sándornak a szlovák irodalomban elfoglalt helyét értékeli. Ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy még napjainkban is akadnak olyan szlovák fórumok, ahol Petőfiről úgy írnak, mint a szlovák nemzet árulójáról, és mindezt még gyalázkodással is tetézik. A szerző élesen elhatárolódik ettől, és megdöbbenésének ad hangot, hogy ilyesmi még egyáltalán előfordulhat.