Német-cseh viszonylatban évek óta létezik egy történészcsoport, amely a két nép megbékélését tartja fő küldetésének. Céljukat az oktatás felhasználásával szeretnék elérni

Az ún. Beneš-dekrétumok körül újfent föllángoló vita jól szemlélteti, hogy történelem, jogtudomány és politika esetenként szinte szétbogozhatatlanul összefonódik. Azon felül, hogy sokan egyáltalán nincsenek tisztában a második világháborút követő jogi helyzettel, vannak politikusok, akik a múltat mai politikai céljaikra akarják használni. Ráadásul számosan élnek még közöttünk, akiket érzelmileg és – főleg! – anyagilag érint az ügy. A történelemtudomány számára elvi alapkövetelmény, hogy csak igen korlátozott mértékben szabad a jog területére merészkednie, a politika síkjára pedig egyenesen tilos. A politika azonban hajlamos mindenről véleményt nyilvánítani. Miként lehet hát föloldani ezt a módszertani ellentmondást?

Német–cseh viszonylatban már évek óta létezik egy történészcsoport, amely a két nép megbékélését tartja fő küldetésének. A célt alapvetően az oktatás felhasználásával szeretnék elérni. Cseheknek és németeknek elsőként az iskolai történelemkönyvek hasábjain kell megbékélniük, ezért az a legelső lépés, hogy a könyvekből mindkét ország iskoláiban ki kell iktatni az ellenségkép kialakítására alkalmas szövegeket, szövegrészeket, karikatúrákat, feliratokat stb. A kooperáció hátterében egy jól felszerelt intézet, a Braunschweigben székelő Georg-Eckert-Institut (GEI) áll, amelyet eredetileg abból a célból hoztak létre valamikor a hatvanas évek végén, hogy tudományos-elméleti hátteret nyújtson a második világháború alatt végletekig elmérgesedő német-francia viszony javításához. A GEI 1989 után új feladatokat tűzött maga elé, s így jött létre a cseh-német történelmi párbeszéd egyik konkrét eredményeként nemrégiben egy tanulmánykötet (Tschechen, Deutsche und der Zweite Weltkrieg), amely a mai sajtóviták tükrében különösen aktuálisnak látszik, hiszen az egész a németek erőszakos kitelepítésével és a kollaboráns csehek megítélésével foglalkozik. A szerzők között egyetemi oktatók (Zdeněk Radvanovský, Manfred Alexander, Zdeněk Beneš, Detlef Brandes), középiskolai tanárok (Lenka Dvořáková, Marie Kuttová) és nemzetközi kapcsolatok szakemberei (Václav Kural, Jan Křen) vannak, akik mindnyájan ugyanazt a problémát járják körül más-más szempontból. „Az érzékeny történelmi ügyek megoldásának pontosan ez a kezdete: az érintettek hajlandóak beszélni a problémákról. S ennek örülni kell még akkor is, ha közben a politikusok időnként lerombolják a nagy nehezen elért eredményeket” – mondta a braunschweigi intézet vezetője, Falk Pingel nemrég éppen egy olyan nemzetközi konferencián, amelynek a Kárpát-medencei népek békés együttélése és rendezett történelmi tudata volt a témája.

Szerintem óriási eredmény, hogy a Tóth Károly által vezetett Fórum Társadalomtudományi Intézet, valamint a dunaszerdahelyi Történelemtanárok Társulata jóvoltából néhány éve létezik egy szlovák-magyar „vegyes bizottság“ is, amely ugyanazt a célt tűzte ki, mint a német-francia vagy a német-cseh bizottság. A magyar csoport tagjai Kovács László, Simon Attila, Himmler György és jómagam, míg a szlovák oldalt egy kisebb történészcsoport képviseli Viliam Kratochvíl vezetésével. A csoport kisebb-nagyobb szünetekkel viszonylag rendszeresen működik, és bár az utóbbi időben némileg lanyhult mindkét oldal aktivitása, van rá remény, hogy a közeljövőben konkrét eredményt hoz az együttműködés, akár egy konszenzusos történelemtankönyv formájában.

Mind a cseh-német, mind a magyar-szlovák együttműködésnek ugyanis az lenne a legfőbb értelme, ha az objektív tényekre építve sikerülne oly módon megírni a nem távoli múlt eseményeit (főként a legneuralgikusabbakat), hogy az mindkét fél számára elfogadható legyen. Nagy szerepe van a projektben a konfliktuskezelés modern formáinak, vagyis annak, hogy a munka végén senki ne érezze magát vesztesnek, sőt ellenkezőleg, ha lehetséges, mindkét fél teljes mellszélességgel tudja vállalni saját-közös történelmi tudatát, amelyből azonban teljes egészében hiányzik a más népek ellen irányuló agresszió.

Ebből a szempontból a szlovák-magyar történelmi viszony meglehetősen elmaradott. Nemhogy az egyes események finom értelmezésében nem tudunk megegyezni, hanem vannak olyan tények is, amelyek a két országban óriási eltéréseket mutatnak. Ilyen például az 1945 után Magyarországról Csehszlovákiába, illetve az ellenkező irányba telepítettek és költözők száma. A hozzáférhető munkák (Gyönyör József, Vadkerty Katalin) dacára több tízezres eltéréssel forognak kézen-közön adatok. Egy nemzetközi történelemtanár-konferencián figyelmeztettem is erre a jelenségre. Például Stark Tamás magyar történész 42 ezerre teszi a Magyarországról Csehszlovákiába átköltözők számát; a Kovács-Simon-féle tankönyv 73 ezerről beszél; a jelenleg létező szlovák tankönyvek pedig egyáltalán nem közölnek számokat. A különbségre a konferencián mellettem ülő szlovák kolléga, René Sidorov azzal reagált, hogy szerinte nem fontos, hogy a szlovák és a magyar tankönyvekben ugyanaz az adat szerepeljen, csak az a lényeges, hogy mindkét tankönyv megállapítsa, hogy eltérő adatok állnak rendelkezésre. Szerintem ez nagyon felületes megoldás lenne: a problémákat ugyanis nem szabad a szőnyeg alá söpörni, különösen, ha a torzítás évtizedekig csak az egyik oldal kárára történt. Mert a történelem konszenzusos láttatására csak akkor van esély, ha előbb a tényekben sikerül egyetértenünk.

Fölmerül még valami. Szabad-e, kell-e mellőzni a történelemben a tudományon kívüli, de emberi síkon alapvetően lényeges érzelmi-emberi szempontokat? Könnyen azt mondjuk, hogy: nem. Pedig mennyire jellemző, hogy az Orbán-Zeman-vita kapcsán a cseh és a szlovák sajtó szinte kizárólag idősebb, egykori kortárs történészeket szólaltatott meg, holott már felnőtt egy fiatal történészgeneráció, akiknek közvetlen tapasztalatuk ugyan nincs az eseményekről, viszont tudásuk birtokában képesek lennének objektív párbeszédre-vitára. Félreértés ne essék: ez nem generációs kérdés, csupán a Georg-Eckert-Institut munkatársainak több évtized alatt leszűrt és mindnyájunknak szóló másik üzenetére szeretnék rámutatni: éppen a személyes érintettség lehet a legmakacsabb akadálya a higgadt, előremutató történelmi párbeszédnek.

A tudósoknak és a velük együttműködő pedagógusoknak okosabbnak kell lenniük a politikusoknál, mégpedig azért, mert aránytalanul nagyobb a felelősségük. Ugyanis ellentétben a politikával, ők hosszú távon gondolkodnak. Érdemes elgondolni, milyen eredmények remélhetők az iskolai nemzeti megbékélési projektektől. Noha a jelenlegi Szlovákiában egyelőre lehetetlen, a történelemoktatás távlati célja akkor is a sok és gyakran ellentmondásos érvet mérlegelő, problémafeltáró és -megoldó gondolkodásra való nevelés. A szlovák oktatásügy és a tanár társadalom közös szégyene, hogy tizenhárom évvel a rendszerváltás után sem áll rendelkezésére középiskolásainknak modern szemléletű tankönyv. (Pontosabban: semmilyen tankönyvük nincs!) Másrészt a jelenlegi, szigorúan preszkriptív tantervezés roppant tananyagát lehetetlen problémafeltáró, -megoldó módon tanítani. Harmadsorban pedig: ahhoz, hogy konfliktuskerülő módon oktassuk a történelmet, előbb nekünk, pedagógusoknak kell megtanulnunk a módszert. Már most megjósolható, hogy nem lesz egyszerű a „vagy-vagy” gondolkodási sémát felváltani az „is-is, és-vagy” modellekkel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért kell kiegyensúlyozott, mindig több szempontot mérlegelő választókat kinevelnünk, mert azokat nem lehet primitív, szélsőséges szlogenekkel urnához hergelni.

Miről gondolkodnak ma Európa modern szemléletű történelemoktatói? Már ma is se szeri, se száma a különféle nemzetközi kooperációknak, iskolák közötti történelmi-kulturális együttműködéseknek, melyeket rendszerint az Európa Tanács támogat. Az EU-hoz való várható csatlakozásunkkal párhuzamosan az ilyen irányú együttműködések száma rohamosan nőni fog. Jelenleg nagy részük kétoldalú, de nem ritka a multilaterális együttműködés sem, például a visegrádi országok középiskolái között. Ha folytatódik a jelenlegi miniszterelnökök torzsalkodása, előállhat az a groteszk helyzet, hogy miközben három-négy iskola egymás megismerése végett határokon átívelő kulturális csereprogramot szervez, országaik politikusai sajtónyilatkozatokban csatáznak olyan kérdésekről, amelyeknek csak aktuálpolitikai vonatkozásait látják, de történelmi összefüggéseit egyáltalán nem.

ĺrásom végén visszatérnék a címben föltett kérdésemhez. Nyilatkozzanak-e hát politikusok történelmi kérdésekről? A válaszom: ne! Szavaimmal azonban nem azt akarom sugallni, hogy a politikusokat ki kellene rekeszteni a legégetőbb történelmi kérdésekből. Végtére is, mindkét területnek a társadalom az alapja. És egyébként is, éppen ezen írásom folyamatos hivatkozási alapja, a Georg-Eckert-Institut működése példázza annak szükségességét, hogy tudományos élet és politika milyen nagy mértékben egymásra utalt. A GEI munkája nem segíthetett volna hozzá a francia-német történelmi megbékéléshez, ha nem kap megerősítést például a Konrad Adenauer által lerakott kereszténydemokrata irányvonaltól. Falk Pingel csapata nem segíthet, ha a cseh kormány nem karolja fel őket, mint ahogy a szlovák–magyar viszony is felülről rombolható leginkább. Egy relatíve erős politikai reprezentációval, de igencsak hiányos szakmai struktúrával rendelkező közösség (amilyen a szlovákiai magyar közösség) számára egyenesen létfontosságú a politikai támogatottság. És erre van is példa. Egy 1999. január 28-ai Új Szó-cikk szerint Csáky Pál kormányalelnök akkoriban fontolóra vett egy kölcsönös megértésen alapuló történelemkönyv-kezdeményezést. (Sajnos a hír folytatásáról nincs információm.) Van-e tehát ma Szlovákiában politikus, aki higgadt vitát akar a beneši dekrétumokról? Ha van, akkor azzal segítheti leginkább előre az ügyet, ha a történelmi kérdéseket ellenségképektől mentes szakemberekre bízza.

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=19466