Petőcz Kálmán: vannak kitörési lehetőségeink – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

Kérlek segíts az új filmünk elkészítésében! Támogasd Te is! »

Petőcz Kálmán: vannak kitörési lehetőségeink

Petőcz Kálmán: vannak kitörési lehetőségeink

Szlovákiában színtiszta etnikai konfliktus áll fenn, amit a lehető leggyorsabban rendezni kell, különben károsul a teljes szlovák demokrácia

Szlovákia volt ENSZ-nagykövete, jelenleg a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Kutatási területe a populizmus és a szlovák–magyar kapcsolatok. Úgy véli, a helyzet komoly, bár a megoldás kézenfekvő. Petőcz Kálmán.
Mi a véleménye az aktuális szlovák–magyar konfliktusról?

Úgy vélem, ami jelenleg zajlik, az egy színtiszta etnikai konfliktus. S még mielőtt valaki rémhírterjesztéssel vádolna meg, hozzátenném, hogy etnikai konfliktus alatt nem csupán azt értjük, amikor az emberek már ölik egymást. A szlovák–magyar vita egy látens konfliktus, aminek a lényege az, hogy az elitek nem tudnak megegyezni az állam jellegén. Ezt jó tudatosítani, mert egy etnikai konfliktust kezelni kell. Egyrészt ki kell dolgozni olyan mechanizmusokat, amelyekkel megelőzhető a kiéleződése, bár esetünkben nem túl nagy a valószínűsége annak, hogy eljutnánk a tettlegességekig. Ennek ellenére rendkívül felelőtlennek tartom azokat a politikusokat, akik abból próbálnak politikai tőkét kovácsolni, hogy kilátásba helyezik ezt.

Ján Slotára gondol?

Hogyne, hiszen nála az egyik leggyakoribb motívum az, hogy a magyarok le akarják rohanni Dél-Szlovákiát. Persze Slotát kevesen veszik komolyan, de említhetném Robert Ficót is, aki egy külföldi lapnak adott interjújában nemrégiben arról beszélt, hogy magyar részről odáig fajulhat a helyzet, hogy esetleg a NATO segítségét is igénybe kell venni. Ezek roppant felelőtlen kijelentések, mert egyrészt megkerülik a valós problémát – azt, hogy ténylegesen létezik egy belső etnikai konfliktus –, másrészt rémhíreket terjesztenek.

Az ilyen kijelentések nem ismerik el az etnikai konfliktus tényét?

Nem, mert abban határozzák meg a probléma lényegét, hogy az egyik ország a másik integritására tör, nem pedig abban, hogy vannak bizonyos problémák, amik megoldatlanok, és ezek belső feszültséget generálnak.

Ahhoz azonban, hogy ez megoldódjon, mindkét félnek akarnia kell. Egyelőre viszont úgy tűnik, az egyedüli, akinek a jelenlegi állapot rossz, a szlovákiai magyarság. A politikai eliteknek ellenben használ az állandó konfliktus. Miért akarnák hát megoldani, s miért kellene a szlovák oldalnak akarnia a megoldást?

Azért, mert a kisebbségek státusának rendezése a demokrácia tesztjeként működik Szlovákiában. A demokrácia ugyanis nem a többség hatalma, amint ezt miniszterelnökünk vallja, hanem olyan rendszer, amely tiszteletben tartja bármilyen kisebbség és másság érdekeit is. A másik fontos ok az, hogy a szlovák–magyar vita mindkét fél számára előnyös megoldása egy hasznos modellt szolgáltatna jövőbeni, sokkal bonyolultabb etnikai és kulturális konfliktusok megoldásához. A szlovák–magyar problémának ugyanis, amelyben két azonos értékrendű, kultúrájú és vallású csoport kölcsönös meg nem értéséről van szó, egy viszonylag egyszerűen kezelhető vitának kéne lennie a Nyugat-Európában zajló interetnikus és interkulturális konfliktusokhoz képest. Ott ténylegesen különböző kultúrák csapnak össze. Márpedig kétség nem fér ahhoz, hogy rövid időn belül nekünk is hasonló problémákkal kell majd szembenéznünk, hiszen hamarosan a bevándorlás szempontjából célországgá válunk.

Ha kulturálisan és értékrendbelileg nem különbözünk, miben rejlik a szlovák–magyar kérdés alapja?

A kölcsönös veszélyeztetettség érzésében. Ezt mély szociológiai vizsgálatok igazolják. A szlovákiai magyarok attól tartanak, hogy előbb-utóbb asszimilálódnak. Ennek van reális alapja, hiszen tény, hogy az asszimiláció erősödik, és nincsenek meg azok a jogi és intézményi keretek, amelyek ennek a folyamatnak hatékonyan gátat tudnának vetni. Különös módon ez a veszélyeztetettségérzés szlovák részről is megvan. Részben a mesterségesen táplált hiedelem miatt, hogy Magyarország sosem mondott le az elcsatolt területekről.

Ennek azonban nincs semmilyen reális alapja.

Ez így van, de lélektanilag ettől még működik. Úgy gondolom, hogy ezt meg kellene értenie a magyar politikai elitnek is, és helyenként kicsit empatikusabban kezelni a kérdést. A szlovákoknak ugyanis ténylegesen van egy történelmi tapasztalatuk, sokáig nem volt saját államuk, ezért ebben a témában még a leghalványabb utalásokra is sokkal érzékenyebben reagálnak, még a kérdésben ugyancsak érzékeny románoknál és szerbeknél is. Ne feledjük, hogy a szlovák értelmiségi elit később fejlődött ki, és az utóbbi száz évben húszévenként lefejezték. Ezt egyszerűen el kell fogadni, és jobban figyelembe kell venni a politikai taktika alakításánál.

Vannak valós félelmek is szlovák részről?

Ezt így nem mondanám, azonban tény, hogy azok a szlovákok, akik a délvidéken, magyarlakta régiókban élnek, sokszor ellenséges környezetben érzik magukat. Ez főleg azokra érvényes, akik később telepedtek ide, és egyszerűen nem értik, hogy miközben a saját államuk területén vannak, az ott számukra gyakorlatilag idegen közeg. Ennek ugyanaz az oka, mint a magyar félelmeknek, hogy nincsenek meg azok a jogi és intézményi keretek, amelyek oldanák az esetleges félreértéseket.

Tudna konkrét példát mondani?

Vegyük például az ismert komáromi Cirill és Metód szobor-ügyet. Természetesen lehet vitázni azon, hogy mi köze van Cirillnek és Metódnak Komáromhoz, de ha egyszer az ott élő szlovákok úgy gondolják, hogy ez az ő kulturális örökségük része, ezt mi magyarként nem kérdőjelezhetjük meg. Az ilyen esetekre – legyenek azok szlovák vagy magyar sérelmek – nincsenek kialakítva megoldási mechanizmusok. Ha ugyanis adott esetben a városi képviselő-testület úgy áll össze, hogy annak csak magyar tagjai vannak, az ott élő szlovákok joggal érzik azt, hogy őket senki nem képviseli.

Ezek szerint nekünk, szlovákiai magyaroknak előbb a saját portánkon kellene rendet raknunk?

Igen, de saját porta alatt én elsősorban Szlovákiát értem. Én, mint szlovák állampolgár joggal várom el az államtól, hogy garantálja a jogaimat. Ha az állam nem teremti meg az általános tolerancia és megbecsülés légkörét, amiben nagy szerepet játszhatna többek között az oktatásügy tényleges reformja, nehéz a kisebbség elitjétől elvárni, hogy úgymond garanciák nélkül ő legyen előzékeny. Az MKP a hat parlamenti párt egyike, ráadásul pillanatnyilag többszörösen ellenzékben van.

Nem az MKP-ra gondoltam, hanem a szlovákiai magyarokra mint közösségre.

Természetesen nem lehet a végtelenségig arra várni, hogy az állam vagy a szlovák fél lépjen. Nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyar elitnek és civil szférának aktívabbnak kellene lennie, és megoldási lehetőségeket felkínálnia. Ez vonatkozik az MKP-ra is, amelynek folyamatosan politikai ötletekkel kellene előjönnie, hiszen ettől válik egy csoportosulás politikai entitássá.

Mi tehát a megoldás?

Azt gondolom, hogy a problémát ketté kellene választani. A politikusok vitázzanak, de az értelmiségnek nagyobb szerepet kellene vállalnia a témában, és tárgyi síkra terelni azt. Először is definiálni kellene a probléma lényegét, mert amint említettem, ma még abban sincs konszenzus, hogy mi a vita alapja. Ezután pedig ki kellene dolgozni a megoldási lehetőségeket. Jelenleg mindenfajta szlovák–magyar vita megreked annál a kérdésnél, hogy melyik fél provokálja a másikat, és ki a probléma valódi okozója. Ez pedig sehova sem vezet.

Mi ennek az oka?

Részben az, hogy a szlovák értelmiség liberálisabb része egyszerűen fél ehhez a témához nyúlni. Csehországban például százával találunk szakembereket, akik a német kérdéssel foglalkoznak, míg Szlovákiában egyetlen intézmény létezik, a kassai társadalomtudományi intézet, amelynek a szlovák–magyar kapcsolat kifejezetten a kutatási területe. De említhetném azt is, milyen nehéz az állami intézmények vagy a civil szféra képviselőit elhívni a Fórum Intézet ilyen témájú konferenciáira. Egyrészt attól tartanak a szakemberek, hogy nem tudnak mit mondani a kérdésről, másrészt pedig attól, hogy esetleg valami bajuk származna abból, hogy valami gyanús magyar ügyekbe keveredtek. A szlovák értelmiség ilyesmire fogékony csoportjaiban sincs méltó vitapartnerünk, akivel a témáról nyíltan lehetne beszélni. A témát ezért kisajátítják a hőzöngők. Lehangoló, de így van.

Ön volt diplomata, nem véli úgy, hogy a diplomáciának aktívabb szerepet kellene vállalnia?

Egyértelműen, azonban itt különleges helyzetről van szó, hiszen a vita tárgya a szlovákiai magyarság, illetve a magyarországi szlovákság státusa. Ebben pedig egy óriási joghézag áll fenn Szlovákiában, ami a magyarok és a többi kisebbség képviseletével függ össze. A szlovák kormány azt mondja, az MKP-val nem tárgyal, mert az csak egy ellenzéki politikai párt. Ez részben jogos, mert formális szempontból az MKP nem a szlovákiai magyarság alanyi jogú képviselője. Alanyi jogú képviseletet ugyanis a szlovák joggyakorlat nem feltételez, ellentétben mondjuk a magyarországi, szlovéniai vagy akár a koszovói alkotmánnyal. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy ki a legitim képviselő? Vegyük például a kormány nemzetiségi tanácsát. Ott a magyarságot a Csemadok elnöke képviseli, de a legitimitását csak az adja, hogy a miniszterelnök-helyettes meghívta a testületbe. Egyszóval hiányzik a reprezentáció és a legitimitás elvének következetes érvényesítése. Azonban bármikor erre terelődik a vita, a szlovákok elhárítják azzal, hogy „kollektív” jogokról nem tárgyalnak.

Hogyan kellene tehát működnie a fent említett testületnek?

Akár egyfajta konfliktusmegelőző és -kezelő tanácsként, reális jogkörökkel. Ilyesmi működik például még Koszovóban is, ott ráadásul törvény által létrehozott szervről van szó. Semmit sem kell tehát kitalálni, ezek a mechanizmusok régen működnek Európában. Mellesleg még 1994-ben az EBESZ akkori kisebbségi főbiztosa, Max van der Stoel egyik levelében pontosan ilyen reprezentatív és kellő legitimitással rendelkező testület létrehozását ajánlotta az akkori kormánynak. Jelenleg a nemzetiségi tanács csak formálisan működik – megjegyzem, az előző kormányzati ciklusok alatt is így volt –, és a félmilliós magyarságnak ugyanannyi – egy – képviselője van, mint mondjuk a bolgároknak.

Igen, de újra ugyanoda lyukadunk ki: vajon miért lenne a politikai elitnek érdeke változtatni ezen az állapoton, ha nekik a status quo nagyon is megfelel?

Ez így van, de azt is el kell ismerni, hogy a szlovák társadalom is fejlődik. Nagyon sok a fiatal, tanult ember, akik teljesen máshogy nézik a dolgokat. A mi konferenciánkon is voltak fiatal szakemberek, akik mertek még az autonómiáról is – méghozzá szakavatottan – vitázni. Előbb-utóbb tehát eljön egy generáció, amely másként fogja szemlélni a dolgokat. Nem utolsósorban a szlovák politikának be kell látnia, hogy ha a demokráciának bármely szegmense sérül, az kihat az egész rendszerre. Ez az, amit jelenleg még nem értenek a szlovákok, de ezzel végső soron önmagukat károsítják.

Ezt hogy érti?

Vegyük mondjuk a közoktatási törvényt, amely rossz, de a tankönyvpiacot azért nem lehet liberalizálni, mert a szlovák politikusok attól rettegnek, hogy a magyar iskolák akkor ki tudja milyen „államellenes” ideológiával fertőzött könyvekből fognak majd tanítani. Vagy a közigazgatás konzekvens demokratizálása azért nem valósítható meg, mert fennáll a félelem, hogy ezzel a magyarok visszaélnek, és azonnal autonómiát kiáltanak ki. A magyarveszéllyel való riogatás rendkívül megterheli a szlovákiai demokráciát, és ezt a szlovákok előbb-utóbb be fogják látni.

Azért nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb…

Persze, de azt gondolom, hogy a folyamat be fog indulni, mert Szlovákia egyszerűen rá lesz kényszerítve. Kiderül, hogy bármennyire is jól megy most az országnak gazdasági szempontból, egy globalizálódó világban a közép-európai nemzeteknek sokkal jobban össze kell tartaniuk, mint eddig. Jelenleg úgy néz ki, hogy kormányzati szempontból Szlovákia kétciklusos időszakokra rendezkedett be: volt két ciklus Mečiar-őrület, aztán két ciklus viszonylagos normalitás Dzurinda alatt, most pedig úgy néz ki, Ficót is újraválasztják. De én úgy vélem, hogy ezek a ciklusok rövidülni fognak, és érni fog a szlovák társadalom. Az egyéni sorsok szempontjából persze nem mindegy, hogy négy vagy nyolc évig tart egy bizonyos időszak. A folyamatokat fel lehet gyorsítani azzal, hogy mindenki hozzátesz valamit. Hiszen azért mégsem élünk diktatúrában, vannak kitörési lehetőségeink.

KategóriaCikk