Érzékeny szimbiózis

Mivel a főszerkesztői beköszöntőktől általában azt várja az olvasó, hogy megtudjon valamit a szóban forgó lap terveiről, nézzük át röviden a lehetőségeket. Ehhez azonban a Szőrös Kő szerepét tágabb kontextusban érdemes szemügyre vennünk. A Felvidéken (vagy Felföldön) kevés magyar nyelvű folyóirat jelenik meg. Ezek közül is mindössze öt és fél foglalkozik irodalommal. A „fél” szó itt semmiképpen sem lekicsinylő minősítés volna; használata azért indokolható, mert az Új Szó mellékleteként havonta napvilágot látó Könyvjelző átmenetet képez a napilapok kulturális rovatai és a szakosodott periodikák között. E melléklet nagyon is jól működik adott lehetőségeihez mérten: kiadóra való tekintet nélkül hírt ad az új kiadványokról, képes beszámolókkal, recenziókkal (olykor kritikákkal) segíti az olvasók tájékozódását. Ennek köszönhetően a Könyvjelző az elmúlt évek során nagyban hozzájárult az olvasáskultúra népszerűsítéséhez.

Az öt folyóirat közé sorolom a Fórum Társadalomtudományi Szemlét is, melyben időnként helyet kapnak irodalommal, irodalomtörténettel foglalkozó tanulmányok, könyvismertetések. Mivel e negyedévenként megjelenő tudományos lap profilja jóval szélesebb, mint egy átlagos irodalmi folyóiraté, nem várható el tőle, hogy maradéktalanul felkarolja (pláne nem, hogy helyettesítse) az irodalmi szakkritikát. Ugyanígy nem kérhető számon a Fórum Kisebbségkutató Intézet által kiadott, Fazekas József főszerkesztése alatt működő kiadványon az irodalmi kérdésekben való naprakészség. Azt tehát, hogy a folyóirat csak esetenként tekint ki az irodalmi jelenségekre, nem szabad lebecsülnünk. El kell fogadnunk, hogy a tudományközi érdeklődés centrumában más természetű kérdések állnak, viszont azt sem szabad felednünk, hogy ezek perifériáján azért ott van az irodalom.

Következő folyóiratként a Partitúrát, a Sambucus Irodalomtudományi Társaság frissen indult lapját említeném. Az első szám után annyi máris megállapítható róla, hogy a Benyovszky Krisztián főszerkesztésében útjára bocsátott időszaki kiadvány szaktudományos érdeklődésű. Vagyis megkísérli betölteni azt az űrt, melyet a felföldi irodalmi élet (melyet nem csak folyóiratok, hanem intézmények, szervezetek, tágabban: értelmezői közösségek is alakítanak) mindeddig maga mögött hagyott. E lap — amennyiben megjelenése folyamatos lesz — nagy szerepet játszhat abban, hogy a Szlovákiában tevékenykedő magyar irodalomtörténészek, kritikusok munkája olykor találkozhasson egy-egy itteni folyóiratszám erejéig, és együtt kerüljön a szakmai nyilvánosság elé. (Ez eddig ugyanis nem volt jellemző, ki-ki ott publikálta elméleti írását, ahol arra bárhol másutt igény volt.) Az imént említett három kiadvány közös jellemzője, hogy profiljából következően nem közöl szépirodalmat (pontosabban a Könyvjelzőben néha feltűnik egy-egy vers vagy prózarészlet, de a melléklet mégsem erre szakosodott). A továbbiakban tehát azokra utalnék, melyekben az élő irodalom rendszeres közzététele kiemelkedő szerepet játszik.

A Fónod Zoltán főszerkesztésében megjelenő, nagy múltú Irodalmi Szemle per pillanat az egyetlen olyan felföldi magyar nyelvű folyóirat, mely — valóban havi lapként — évente tizenkét számmal jelentkezik. Felépítése könnyen átlátható: az egyes számok elején olvasható szépirodalmi alkotásokat esszék, tanulmányok stb. követik, majd kritikarovattal, tallózóval (az utolsó oldalakon közérdekű információkkal) zárul az aktuális szám. Ez a struktúra természetesen kiegészülhet vagy arányaiban megváltozhat, mégis nagyjából állandónak, ismétlődőnek tekinthető. Ilyen szempontból az Irodalmi Szemle — felépítését alapul véve — sok-sok magyarországi folyóirattal tart rokonságot. A standard szerkezetnek — talán mondanom sem kell — számos előnye és hátránya van, éppen ezért az ilyen típusú lapok kavalkádjából tartalmi újításokkal vagy a design szokatlanságával lehet kitűnni. Az Irodalmi Szemle arculatának megítélését nem tartom feladatomnak (itt nem is volna helyénvaló); úgy gondolom viszont, hogy nehezen képzelhető el bármilyen jellegű irodalmi élet megbízhatóan megjelenő havi lap nélkül.

Annak kérdése, hogy korszerűsíthető-e a felföldi folyóirat-kultúra, szorosan összefügg a Kalligram átalakulásával és szemléleti törekvéseivel. A Csehy Zoltán főszerkesztésében működő lap iránti szimpátiámat nehezen tudom véka alá rejteni. Miért? Elsősorban azért, mert az utóbbi két és fél évben a Kalligram által alkalmazott újítások indokoltak voltak, és úgymond bejöttek. Szinte biztosra veszem, hogy a folyóirat egyes számait összmagyar viszonylatban is jó kézbe venni. Nem csak a bevezetett rovatok, függelékek, blokkok stb. miatt, hanem a látvány végett is. A Kalligram az elmúlt időszakban képes volt bizonyítani, hogy a folyóirat nem pusztán szövegfelület, de olyan optikai médium egyben, mely kielégítheti az olvasói tekintetet. A magazinjelleg felé történő nyitás többek között ezért lehet a strukturális változtatások kiindulópontja. Bármi is az oka annak, hogy a lap duplaszámokkal, kéthavonta jelentkezik, színvonala nem csökken. Mindemellett a Kalligram az irodalom és az irodalommal foglalkozó műfajok legtöbb válfaját — és professzionális szerzőit — felvonultatja, s ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy ma már rangos folyóiratként tartják számon.

Utoljára hagytam a Szőrös Kő bemutatását. Egyrészt azért, mert ily módon láthatóvá vált, hogy a lapnak milyen kontextusban kell helytállnia. Másrészt azért, mert jellemzésébe immár beleszőhetem elképzeléseimet, melyekhez viszonyítási alapot teremtettek a fentebb elmondottak. Harmadrészt a kitérőnek didaktikai szerep is tulajdonítható, hiszen a laptól való elfordulás óhatatlanul arra terelte a figyelmet, hogy sem az olvasói ízlés, sem a szerkesztői tudat (ha van ilyen) nem redukálható egyetlen szempontrendszerre. (A hierarchiák általában egydimenziós rendszerek, ezért bármikor található olyan szempont, amely alapján az egyik lap alulmaradna egy másikkal szemben. Majd egy eltérő kiindulópontból az előbbi kerekedne felül, és az utóbbiról lehetne elmondani, hogy nem áll a helyzet magaslatán. Éppen ezért tekintettem el attól, hogy rangsoroljam a fenti folyóiratokat; hiszen könnyedén kihozhattam volna azt is, hogy a Szőrös Kő bizonyos szempontból a legjobb, de azt is, hogy más szempontból a legrosszabb helyet foglalja el a rendszerben. Egy konkrét példa: ha a szerint értékeljük a lapokat, hogy ideális-e a méretük, akkor az összes olyan folyóirat leértékelődik, melyet nagyobb méretűre terveztek az átlagos postaládáknál; ezek ugyanis kézbesítéskor eltörnek.) Negyedrészt a rövid áttekintés gesztusértékű vállalkozásnak is felfogható, mivel arra ösztönözném a Szőrös Kő eddigi és leendő olvasóit, hogy nézzenek meg más lapokat is. Ekkor fog kiderülni ugyanis, hogy mindegyikben van valami, amit a többiben hiába keresnénk.