Beszélgetés Csanda Gáborral (KÜLSZÍNI SZEMLE)

Csanda Gábor irodalomkritikus, a legtöbben mégis szerkesztőként kerülnek vele kapcsolatba. Az utóbbi három évben Könyvjelző címmel könyves mellékletet szerkeszt a pozsonyi Új Szó napilapban, és Somorjai disputa elnevezéssel irodalmi beszélgetéseket szervez

2002-ben Somorjai disputa néven indult egy beszélgetéssorozat irodalomról és irodalommal kapcsolatos témákról. A szimpóziumok a Márai Sándor Alapítvány és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közös szervezésében kerülnek megrendezésre. Miért Somorjára esett a választásotok, és mit érdemes tudnunk a két támogatóról? Milyen formában történik az istápolás?

A Somorjai disputa több beszélgetéssorozatnál, annyiban legalábbis, hogy megtervezett irodalmi vagy még inkább irodalomtudományi szimpózium. Persze, a tervezés meg a kivitelezés között van azért különbség, ez hol a hallgathatóság és követhetőség kárára, hol meg az előnyére válik, de az előadások mindenkor elhangzanak, még akkor is, ha a beszélgetős-disputálós részre kevesebb idő marad. Máskor meg a rendezvény vitafórum jellege domborodik ki, mert a körülmények úgy hozzák, s akkor épp az bizonyul hozadéknak. Aztán minden második alkalommal vendéget is hívunk Somorjára, pihentetőül, egy egész szerkesztőséget. Először a Bárka mutatkozott be a rendezvény résztvevőinek, utána az Új Forrás, legutóbb pedig a Prae. E folyóiratok bemutatkozása azért nagyrészt jelképes, hiszen a disputálók többsége rendszeres szerzőjük, inkább valamilyen módon az előadásokhoz, az elhangzottakhoz kötődnek, s felhozzák a maguk szempontjait. Hogy mért Somorjára esett a választás — főként azért, mert a Fórum Kisebbségkutató Intézet székháza ott áll, s ezt minden alkalommal a rendelkezésünkre bocsátja. A Fórum a fő támogatónk is egyben. A Márai Sándor Alapítvány szintén a kezdetektől fogva támogatója a disputáknak. A Fórum jól kiépített és modern intézmény, van honlapja, ezen elolvasható, milyen sokrétű tevékenységet fejt ki. Az irodalom nem kifejezetten tartozik az arcélébe, noha a Bibliotheca Hungarica nevű részlege révén mégis, hiszen épp ez gyűjti a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos kiadványokat, s ezek szintén itt, a somorjai székházban kutathatók. Szóval, szerintem az irodalomnak kifejezetten jót tesz, de még az irodalmi életnek is, hogy a Fórum Kisebbségkutató Intézet is segíti.

Az általad vezetett disputákhoz többféle kategóriában, meghívott előadóként és disputálóként lehet hozzászólni, illetve a két „szint” összefonódhat. Vannak-e csupán érdeklődő és nem meghívott disputálók?

Igen, hiszen a rendezvény nyitott, az írók, szerkesztőségek, intézmények meghívót kapnak, a program előzetesen olvasható a sajtóban és így tovább. Kategorizálás nincs. Az jön és szól hozzá az előadásokhoz, aki akar, bár azért jobbára a szakma jön. Az irodalomtudomány színe-java természetesen megjelenik. Tény, hogy kizárólag laikusnak tartható érdeklődőből kevesebben kíváncsiak a szimpóziumra, de ez, azt hiszem, teljesen rendjén való.

Már az első dispután igen széles, színes témakörök várták az érdeklődőket. Szó esett fordításelméletről, meseirodalomról, vizuális költészetről, recepcióesztétikáról stb. Azóta szűkült a témakör, és főként egy témára fókuszáltok. Abból a megfontolásból váltotta fel a változatosságot az egyneműség, hogy ily módon mélyebbre hatoljatok az adott témában? Vagy kezdő akkordként sokrétű témákkal próbáltátok felhívni a potenciális érdeklődők figyelmét?

Is-is. A szimpóziumsorozat olyan értelemben is nyitott, hogy az általad említett megfontolásokon kívül minden következőnek a programját valamilyen módon az előzőé is alakítja, és az azt megelőzőké. De nincs tudatos szűkítés és egyneműség sem. Legutóbb például, a Somorjai disputa 5. címűn (ez volt az ötödik szimpózium) öt tematikus egységben hangzottak el előadások: Kortárs mesék poétikája (itt Rácz I. Péter, Dósa Annamária és N. Tóth Anikó dolgozatait lehetett hallani), volt egy parázs vitát eredményező blokk Irodalomszemléletek, tankönyvlogikák, oktatási koncepciók címmel és három irodalomtörténész gyakorló oktatóval: Csehy Zoltánnal, Vajda Barnabással és Mészáros Andrással, aztán Vizuális költészeti paródiák címen H. Nagy Péter elemzett egy Juhász R. József-verset, amely egyébként egy Petőcz-képvers parodisztikus átirata. A maradék két összeállítás a Fordítás- és interpretációelméletek, valamint a Peremműfajok és kortárs kánonok viszonya címet kapta, ezekben hat előadás hangzott el: Csizmadia Gabrielláé és Polgár Anikóé, valamint Sánta Szilárdé, Beke Zsolté, Benyovszky Krisztiáné és Keserű Józsefé. Talán ebből is kitetszik, hogy nincs szó nagy fordulatokról, inkább azt mondanám, különböző hatósugarú körökben közelítenek a szimpóziumok az irodalomhoz, s talán lassan már kezdenek tisztulni ennek a körnek az ívei. Vagyis a látószögek változnak, maga a tárgy nem. Úgy gondolom, hogy ez a mostani utolsó összejövetel hasonlított leginkább ahhoz az elsőhöz, melyre hivatkozol.

Ha sorra vesszük a neveket, a disputákon Csehy Zoltántól Grendel Lajoson keresztül Tőzsér Árpádig szinte minden korosztály képviselteti magát, sőt nagyon sok a fiatal (Benyovszky Krisztián, Polgár Anikó, Keserű József, Mizser Attila stb.) Tudatosan válogatod meg az előadókat, vagy mindig adódik valami téma, megjelenik egy-egy új könyv, és akár maga a szerző vagy kritikusa jelentkezik, hogy szeretne eszmecsere középpontjába kerülni?

Igen, minden korosztály képviselve van, de anélkül, hogy erre bárki is törekednék. S mivel a szlovákiai magyar irodalom képviselői közt manapság nincsenek nemzedéki ellentétek, ez a felvonultatás nem számít erénynek vagy eredménynek. A fiatalság meg, mondják, önmagában nem erény. Ráadásul viszonylagos, ki tartható annak, s milyen irodalom is a fiatal irodalom, erről Németh Zoltánnak van egy nagyszerű tanulmánya az ezzel rokon kérdéskört felölelő kiváló tanulmánykötetében. De nem Benyovszky Krisztián volt a legfiatalabb tagja a disputálóknak, noha még csak harmincéves, hanem az a Dósa Annamária, aki a nyitrai bölcsészkaron az ő tanítványa, s akit ő ajánlott és hozott a legutóbbi szimpóziumra. És ezzel lényegében már azt is megválaszoltam, hogy miként választódnak ki az előadók. Az egyik hozza vagy ajánlja a másikat. A témákkal ugyanez a helyzet. Elismerem, könnyű így szimpóziumot szervezni. Lassan már magától szerveződik, ez is igaz, meg az is, hogy H. Nagy Péter mint egyszemélyes irodalmi intézmény felbecsülhetetlen katalizátora ennek a sorozatnak. A legtöbb előadó irodalomtörténész és kritikus, és szinte kivétel nélkül egyetemi oktató. De legalábbis tanár, és ilyen minőségében is műveli az irodalmat. Ezenfelül sok köztük a szerkesztő, az író, a költő, a műfordító, tehát nagyon széles látókörű személyekről van szó. Németh Zoltán vagy Csehy Zoltán eleve olyan alkatok, polihisztorok, akik egyszerre több súlycsoportban is kiemelkedők, nem csak az irodalomtudományban. Vagy Tőzsér és Grendel, ha őket említetted, mind a szépirodalom, mind az elmélet kérdéseiben fontos, amit írnak, folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőiként is nagy a tapasztalatuk, oktatóként nemkülönben, s az irodalomfelfogásuk nyitottságában ez bizony érezhető. Visszakanyarodva a kérdésed elejéhez, könnyen meglehet, hogy éppen ők a legfiatalabb disputálók.

Olyan kényes kérdéseket is körüljártok, mint a Németh Zoltán által felvetett Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Milyen meggyőződésre jutottatok a dispután?

Németh Zoltán bárkit meggyőzne arról, hogy nincs kényes kérdés, ez sem az. Azt hiszem, az ott és akkor jelenlevők közül erről senkit nem kellett győzködnie. Érdekes kérdésnek tűnt, de kiderült, hogy annak sem igazán az. Az ő terjedelmes, minden elképzelhető szempontot felölelő tanulmánya azonban roppant érdekes volt. Szóval, nem felvetette ezt a kérdést, hanem adott, nem rá, hanem hozzá néhány tucatnyi választ, s ezeket értelmezte. Később egy felkérésre, az írószövetségünknek, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának közgyűlésén még egyszer előadta ugyanezt a szövegét, s az azt követő vitában többen fanyalogtak, hogy ez túl nagy falat, nincs idő megemészteni, reflektálni rá, egyáltalán, olyan derült égből villámcsapás ez. Ott, Somorján éppen erre az előadásra nem reagált senki. Azt hiszem, éppen azért, mert ez az előadás nem felvetett vagy feltett valamilyen kérdést, hanem összegezte az összes eddigit, s ezek ismeretében mérlegelte a „szlovákiai magyar irodalom” nevű fogalom esélyeit. Az ilyen tanulmányra szokták mondani, hogy a kérdés további vizsgálata során megkerülhetetlen lesz, de akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy a kérdés a továbbiakban már nyugodtan megkerülhető.

Mely disputákat emelnéd ki a sorozatból? Megesett, hogy valóban parázs vita kerekedett, és ütköztek a vélemények?

Kiemelni nem szeretnék, magam amúgy is mindegyiket érdekesnek találtam, de bevallom, nagyon jó érzés egy ilyen társaságba belecsöppenni. Látni, hogy külön-külön mind egyéniségek, eltérő alkatúak, és az irodalom köti össze őket, leginkább az irodalom ismerete. Társaság olyan értelemben is, hogy magját a Sambucus Irodalomtudományi Társaság alkotja, ezt valamikor az ezredfordulón alapították irodalomoktatók és -kritikusok: Bárczi Zsófia, Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Keserű József, Kocur László, Németh Zoltán, Polgár Anikó, később csatlakozott hozzájuk Beke Zsolt, H. Nagy Péter, Rácz I. Péter, Sánta Szilárd, Vida Gergely, szóval nagyon jó társaság ez. És akkor többeket nem is említettem még, így például N. Tóth Anikót. A vélemények gyakran ütköznek, természetesen, de ezek megközelítésbeli különbözőségen alapulnak. Nem mellékes szempont az sem, hogy mintha mindannyian tudnák-éreznék, hogy a téma s maga a fórum is közös, tehát a résztvevők együttesen is magukénak tartják a rendezvénysorozatot, s ez is lényeges része a sikerének. Hogy aztán mennyire sikeres a disputa a kívülállók szemében, azt nem tudom megítélni. Mindenesetre az elsősorban írók, költők, irodalomtörténészek munkásságát taglaló, az idei ünnepi könyvhétre megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 című kötetben a Somorjai disputa külön szócikként szerepel.

Az előadások nyomtatásban is megjelennek? A disputákon elhangzott vélemények, érvek és ellenérvek fennmaradnak-e valamilyen formában?

Az előadások szerkesztett változatát, a dolgozatokat általában mindegyik szerző publikálja valamely folyóiratban. A disputasor eddigi állomásaiból és a holdudvarukból két kötet jelent meg, a Fórum keretein belül, Disputationes Samarienses sorozatcím alatt. Az első lényegében az első szimpózium anyagát öleli föl, a második, melyet H. Nagy Péter állított össze, tanulmány- és kritikaválogatás a disputálóknak azokból a szövegeiből, melyek egy-egy fontosnak tartható jelenkori irodalmi műről születtek, így például Farnbauer Gábornak Az ibolya illata című gondolatregényéről, Tőzsér Árpád Finnegan halála című verseskötetéről, Hizsnyai Zoltán Bárka és ladik című verseskönyvéről — és sorolhatnám a szerzőket és a köteteiket, de mindkét tanulmánygyűjtemény felkerült a világhálóra, nézegethető, olvasható, letölthető. A sorozat harmadik és negyedik kötete is készül már. Ezeknek a könyveknek van esélyük arra, hogy az irodalomértés hivatkozási alapjává, esetleg irodalomtörténeti folyamatok katalizátorává váljanak. Az előadásokról folyó vita, a hozzászólások, továbbgondolások fennmaradnak, mert a teljes hanganyag rögzítésre kerül. De ezeket nehézkes volna szerkeszteni, autorizáltatni, s talán így, hogy ez nem jelenik meg nyomtatásban, marad az összejövetelek megismételhetetlen varázsából is valami. Arra azonban már volt példa, hogy a szimpóziumon gerjedt vita a sajtó hasábjain teljesedett ki, tehát mindenki számára hozzáférhetően, Tőzsér Árpád és H. Nagy Péter nagyon tanulságos véleménycseréje például.