Beszélgetés Liszka József etnográfussal A szlovákiai magyarok néprajza című kötetéről, amely a budapesti Osiris és a dunaszerdahelyi Lilium Aurum gondozásában jelent meg

A IX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a budapesti Osiris és a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó közös kiadásában A szlovákiai magyarok néprajza című könyve. Liszka Józseffel, a szerzővel erről a kiadványról beszélgettünk.

A bemutatón sokan kiemelkedő szintézisként méltatták legújabb könyvét. Vajon vannak-e már a szlovákiai magyar néprajzkutatásnak olyan eredményei, amelyek lehetővé teszik egy szintézis megírását?

Nos, az már szinte tudományos közhelynek számít, hogy egy-egy népcsoport néprajzi összefoglalásának megírását el is lehet sietni, le is lehet késni. Véleményem szerint a közép-európai népek tradicionális népi kultúráinak átalakulása olyan stádiumába ért a 21. század elejére, hogy egy hagyományos értelemben vett néprajzi összefoglalásról már jószerével le is késtünk. Nemcsak arról van szó tehát, hogy rendelkezésünkre áll-e elegendő mennyiségű és minőségű anyag egy szintézis megírására, hanem arról is, hogy az ábrázolandó jelenség éppen milyen helyzetben van.

Lehet-e még remélni, hogy a hagyományos szemlélettel és kutatási módszerekkel gyarapítható ismeretanyag alapvetően befolyásolhatja az eddigi kutatások alapján megrajzolható képet?

Úgy gondolom, hogy ebből – és csakis ebből! – a szempontból valóban abban a sokat emlegetett tizenkettedik órában vagyunk, s ha a tradicionális népi kultúráról egy klaszszikus értelemben vett néprajzi öszszefoglalást szeretnénk írni, akkor az ma már megtehető.

Sokan állítják, hogy a néprajztudomány válságban van.

Ha ez ebben a formában nem is biztos, hogy igaz, az mindenképpen elfogadható, hogy tudományszakunk egy fontos szemléletváltás küszöbén áll. Ezt – hitem szerint – legújabb munkám is visszatükrözi, hiszen amellett, hogy hagyományos összegzését nyújtja tájaink néprajzi eredményeinek, egyszersmind a kutatás fehér foltjaira, a szemléletváltásból fakadó új szempontokra, megközelítésekre is ráirányítja a figyelmet.

Vannak-e előzményei ennek a nagy ívű munkának, s egyáltalán: mióta foglalkoztatta önt egy ilyen szintézis megírásának a gondolata?

Előzmények természetesen voltak. Már csak a hasonló cím jogán meg kell említenem Arany A. László A szlovákiai magyarság néprajza című tizenhat oldalas összefoglaló füzetét, amely 1941-ben jelent meg. Csaknem fél évszázaddal később, 1989-ben, a budapesti Balassa Iván foglalta össze a Magyarország határain túl élő magyarok néprajzát, s ebben félszáz oldalnyit a szlovákiai magyar tájak népi kultúrájának bemutatására szánt. Nagyjából ebben az időben a szlovák Ján Botík kezdeményezte egy kollektív munka megírását a szlovákiai magyarok néprajzáról. Ezt az összegzést a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete jelentette volna meg szlovákul, s azzal számoltunk, hogy a magyar változattal a Madách Kiadónál kopogtatunk majd. Nem a szlovák kollégán múlt, hogy ez a sokszerzős szintézis végül is nem született meg… Egy ilyen jellegű munka létrehozásának és publikálásának a gondolata ezután a Fórum Társadalomtudományi Intézetben fogalmazódott meg, gyakorlatilag a komáromi Etnológiai Központjának létrejötte után azonnal. Ez a kötet az Intézeten belül immár több éve folyó kutató, dokumentációs és rendszerező munka eredményeként született meg.

Ez azt jelenti, hogy – bármennyire is sokrétű, színes egy-egy nép népi kultúrája – egy szintézist inkább egy ember tud megírni, s nem szakemberek tucatjai?

Végső soron mindkét gyakorlatnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, s mindkét gyakorlatra találunk példákat a magyar és a nemzetközi néprajzi szakirodalomban is. Több szerzővel dolgozni eleve nyűgös, hiszen más habitusú, munkatempójú emberek tevékenységét kell összehangolni. Azután a különféle szempontok, a megfogalmazás stiláris, szemléletmódbeli különbözősége is nehezíti egy egységes mű létrejöttét. Ezzel szemben egy szakember a maga egységes, akár szubjektív szemléletmódjával az adott témakör teljes (és olvasható) képét nyújthatja.

Az efféle összegzés belső felépítése, tartalma tulajdonképpen magából a címéből is adódik. Jól gondolom ezt?

Végső soron elfogadható, hogy egy-egy néprajzi összefoglalásnak alapvetően ugyanazokat az objektív szempontokat kell(ene) követnie. Mindamellett a magyar és a nemzetközi néprajzi szakirodalomban rengeteg olyan szintézist tartunk számon, amelyeknek szerzői egyéni módon közelítették meg tárgyukat. Tudni kell, hogy az a kép, amely a népi kultúráról manapság a közvélemény körében él, egy, nem is annyira rekonstruált, mint inkább konstruált kép. Nem a valódi népi kultúra tehát, hanem annak egy, szakemberek, szépírók által megrajzolt képe. Ez egyebek mellett azért van így, mert maga a népi kultúra egy rendkívüli módon összetett, történetileg és földrajzilag is szerteágazó, bonyolult, mondhatnám azt is, hogy kusza szövevény, amelynek ábrázolása erős leegyszerűsítés nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Hogy ki mit tart fontosnak ebből a gazdag szövevényből kiemelni, s mit a háttérben hagyni vagy a háttérbe tolni, ez már az adott szerző szíve joga. Ily módon a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról is több összegzést lehetne írni, amelyeknek nagy vonalakban persze azért egyezniük kellene, de rengeteg helyen eltéréseket is mutathatnának.

Vannak a könyvnek rendhagyó, a néprajzi összefoglalásokra általában nem jellemző szempontjai is?

Valamiféle arany középutat igyekeztem találni az objektív ábrázolásmód – ami tudjuk: lehetetlen –, illetve a szubjektív szemlélet között. A kötetet egy, a fogalmakat tisztázó, viszonylag terjedelmes – s talán a legnehezebben olvasható – fejezet nyitja, amelyben egyebek között a népi kultúra, a tradicionális kultúra, a populáris kultúra, a néprajztudomány, a folklorisztika, etnográfia, etnológia, az antropológia, továbbá a hagyomány és újítás, a Felső-Magyarország, Felföld, Felvidék és Szlovákia fogalmakat kísérlem meg legalább ezen munka számára tisztázni. Ezt a szlovákiai magyar nyelvterület néprajzi kutatásának története követi, majd egy rövid településtörténeti és demográfiai áttekintés. A népi kultúrát ért külső tényezők között a földrajzi meghatározók, az interetnikus kapcsolatok, a lesüllyedt kultúrjavak, a néprajztudomány és népművészeti mozgalmak (vissza)hatását a népi kultúrára témákat veszem sorra. A kötet gerincét a szlovákiai magyar tájak népi kultúrájának a jellemzése alkotja. Tájegységekre lebontva, hét egységbe sorolva foglalom össze azt, amit tájaink népi kultúrájáról ma tudni érdemesnek vélek. Fel szeretném azonban hívni a figyelmet e táji tagolás problematikusságára: egy-egy néprajzi jelenség elterjedése, ismerete ugyanis nem áll meg egy tájegység határán. A történeti tájfogalmak, mint Csallóköz, Mátyusföld, Zoborvidék, Palócföld, Ung-vidék, Bodrogköz földrajzilag önálló egységek, de kulturálisan nem feltétlenül. Azon túl, hogy határaik legfeljebb keskenyebb-szélesebb átmeneti zónák, semmint éles vonalhatárok, ezek a tájak, régiók belül még tovább tagolhatóak. Ez utóbbira a legjobb példa a Palócföld megnevezés, amelyet könyvemben amolyan segédfogalomként használtam, többször is hangsúlyozva, hogy önmagában, néprajzilag szinte semmit nem mond. Ezt a fejezetcsokrot a 20. századi populáris kultúrát ért külső, az impériumváltásokból fakadó hatások számbavétele követi. Itt arról van szó, hogy a szlovákiai magyarok mindennapi kultúrájában nem maradtak nyom nélkül a határmódosulásokból fakadó életmódváltozások. Gondoljunk csak bele – hogy csak egy példát mondjak –, a magyar legényeket 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe sorozták be, majd a csehszlovák hadseregbe. 1938 után a magyar honvédséghez, 1945 után ismét a csehszlovák, majd 1993 után már a szlovák hadseregbe. Mindez azt is jelenti, hogy ezek a fiatal legények más-más térségekben töltötték katonaidejüket, megismerve az ottani életvitelt, életmódot, más-más vidékek fiataljaival töltöttek el együtt hosszabb-rövidebb időt. A tapasztalataikat természetesen hazavitték szülőföldjükre is, amelynek kultúrájában ezek kisebb-nagyobb mértékben le is csapódtak. E fejezet után a könyvben az eredmények összegzése és a további kutatási feladatok kijelölése következik. A jelentősebb szlovákiai magyar néprajzkutatók és -gyűjtők lexikona, valamint bőséges irodalomjegyzék zárja a sort. A kötetet csaknem másfélszáz színes és fekete fehér kép, rajz és térkép, továbbá földrajzi, személynév-, valamint tárgymutató egészíti ki.

Kinek szánta a munkáját?

Röviden: a művelt nagyközönségnek. Tehát a szakembereken kívül, mert hát természetesen nekik is szól, a néprajzzal és a művelődéstörténettel foglalkozó egyetemi hallgatóknak – éppen ezért jelent meg a kötet az Osiris Tankönyvek sorozatban –, valamint pedagógusoknak, a szűkebb-tágabb pátria néprajzi hagyományai iránt érdeklődő értelmiségieknek, honismereti kutatóknak. Úgy igyekeztem fogalmazni, hogy a tudományos jegyzetapparátus ellenére bármely, magyarul értő, középiskolai végzettségű olvasó számára élvezhető legyen. Ezt egyébként a viszonylag nagy mennyiségű illusztrációs anyag is segíti. Azt, hogy céljaimat mennyire sikerült megvalósítani, már az olvasónak kell eldöntenie.

Elkészült hát a szintézis. Ezek után vajon mi a teendője egy szlovákiai magyar néprajzkutatónak?

A könyvem végén, igaz, csak röviden, néhány pontba összefoglalva felvázoltam a szlovákiai magyar néprajzi kutatás általam lehetségesnek ítélt teendőit. Ezen túlmenően, mintegy a sorok közül további elvégzendő feladatok is kiolvashatóak a könyvből. Már csak ezeknek a programpontoknak a maradéktalan megvalósítása is több emberéletet venne igénybe. Ily módon a szlovákiai magyar néprajzi kutatásnak van még bőven és lesz is mindenkor teendője. Hozzá kell tennem, hogy azért manapság már sokkal könnyebb a dolguk a néprajz iránt érdeklődő fiatal szlovákiai magyar szakembereknek, mint volt mondjuk a hetvenes évek második felében. Hogy mást ne mondjak, a komáromi Duna Menti Múzeum szervezeti keretei közt 1991 óta működik a Magyar Nemzetiségi Osztály, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum osztályaként Magyar Dokumentációs Központ jött létre 2001 őszén, s hogy kissé haza is beszéljek, a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában egy aránylag jó, néprajzi-honismereti szakkönyvtárat hoztunk létre, valamint a kutatók számára hozzáférhető néprajzi adattárunk is van, amelyet nem kis mértékben éppen A szlovákiai magyarok néprajza előmunkálati keretei közt tudtunk tetemesen bővíteni. Itt található a Szakrális Kisemlék Archívum is, valamint az általános néprajzi fotótár. A szlovákiai magyar néprajzi kutatás bibliográfiája, L. Juhász Ilona munkájának köszönhetően szinte napjainkig elkészült. Az tehát, hogy a kutatás már jelzett fehér foltjai mikorra és miként tűnnek el, nem kis mértékben a kollégák ambícióján, munkabírásán múlik. Ezen túlmenően pedig, a néprajznak, lévén alapvetően történeti diszciplína, mindig is lesz kutatnivalója, hiszen a népi, vagy ha úgy tetszik, populáris kultúra jelenségei folyamatosan újratermelődnek. Ilyen szempontból semmiféle alapja nincs annak a bizonyos tizenkettedik óra emlegetésének. Úgy vélem, a néprajznak végre utol kellene érnie önmagát, mert belső története során szinte folyamatosan fáziskésésben van. El kellene jutni végre odáig, hogy a jelen jelenségeit most kutassuk és értelmezzük, amikor szemünk előtt zajlanak. Ne várjunk vele évtizedeket, hogy aztán kemény munkával kelljen utólag kinyomozni, majd rekonstruálni, hogy mi hogyan történt. Hadd mondjak erre egy konkrét példát! A karácsonyfa-állítás szokásának elterjedése a magyar nyelvterületen a 19. század húszas éveitől ment végbe. Ezt a néprajzkutatók, művelődéstörténészek a 20. század közepe táján aprólékos filológiai munkával derítették ki, majd rekonstruálták az egész folyamatot. Az adventi koszorú elterjedése térségünkben most zajlik. Ne hagyjuk elillanni azt a lehetőséget, hogy a most szemünk előtt lejátszódó folyamatot leírhatjuk. Ne hagyjuk meg ükunokáinknak, hogy majdan ők derítsék ki, hasonlóan fáradságos filológiai munkával, ahogyan azt eleink tették a karácsonyfával kapcsolatban! Ebből az is következik, hogy a néprajztudománynak, történeti érdeklődése megőrzése mellett, egyre jelentősebb szerepet kell vállalnia a jelenkutatás terén is.

Ön milyen kutatási területre szakosodik ezután?

Ami személyes terveimet illeti, azzal kapcsolatban el szeretném mondani, hogy igazából mind ez ideig nem sikerült „szakosodnom”, értem ez alatt azt, ami az egészséges néprajzi élettel rendelkező népeknél normális: egy-egy kutató röviddel egyetemi tanulmányai befejezése után valamilyen speciális témába ássa bele magát, s azon belül kísérel meg eredményeket elérni. Amolyan kényszerpályán mozogva, az elmúlt bő két évtized alatt tudományos programokat fogalmaztam meg, bibliográfiát állítottam össze, tudománytörténetet írtam, intézmények létrehozásában vettem részt, néprajzi kutatásokat szerveztem, koordináltam… Mindezzel persze egyszersmind ennek a szintézisnek a megírására is föl tudtam készülni, ám egyetlenegy szűkebb szakterület problematikájába sem volt módom komolyabban belemélyedni. A jövőben, természetesen a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának irányítása, az ottani szervezőmunka mellett, a magam tudományos pályáját most már szeretném egy speciális szakterületre összpontosítani. Ennek már vannak bizonyos, előtanulmányszerű előzményei pályám során, tudniillik a népi vallásosság egyes kérdésköreit szeretném mélyebben, interetnikus kontextusban is megismerni és feldolgozni.

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=23939