Sokaknak a dohos várromok, a lovas szán után loholó farkashordák, a nyüzsgő cipszer városok krúdys tájai, másoknak a nagy kalapú, bocskoros tót atyafiak, romantikus származású palócok mikszáthos falvai villannak be a Felvidék szó hallatán. Liszka József, a szlovákiai magyarság néprajzát monografikus igénnyel feldolgozó kutató kritikai igénnyel lép fel e történelmi-irodalmi-néprajzi képek és közhelyek ellen, minden erejével arra törekedvén, hogy tisztázza, kitágítsa és újra meghatározza az afféle agyonhasznált néprajzi alapfogalmakat, mint a nép, a népi, a hagyomány és a változás. A szlovákiai magyar folklórkutatás ugyanis archaizmus- és parasztságcentrikus maradt, mutat rá Liszka, ami zsákutcába vezetett, hiszen lassan kihalnak az utolsó emlékező nemzedékek is. Szerencsésebb ezért a populáris kultúrát vizsgálni, túl a népélet hagyományos kategóriáin – így a jelenkori folyamatok is jól nyomon követhetők. A monográfus bevallottan vázlatot ír: kezdve a szlovákiai magyar nyelvterület kutatástörténeti összefoglalásától a térség populáris kultúráját alakító külső tényezőkön (például a földrajzi meghatározottságokon, az interetnikus kapcsolatokon, a nemzetijelkép-használaton) át az egyes kis tájak néprajzi leírásáig. A vázlatosság leginkább ez utóbbi fejezetben érhető tetten: a Csallóköz, a Zoboralja, a Palócföld és a többi tájegység bemutatása leginkább kompilációs munkának, az eddigi kutatások összegyűjtésének tetszik. Ezzel együtt a felsőoktatásban jól felhasználható tankönyvet kap kézbe az olvasó, mely képanyagával, a főszöveget jól illusztráló korabeli idézetekkel, bibliográfiájával és a szlovákiai kutatók-gyűjtők lexikonával általános bevezetőként szolgálhat a Felvidék iránt mélyebben is érdeklődőknek.