Nem kevés báj van abban, ha az emberről és társairól úgy beszélnek, mint „vizsgált népesség”-ről. Akár az orvosnál, csak ott páciensnek mondják a vizsgáltakat. A legnagyobb különbség azonban, mely Lampl Zsuzsanna könyve és egy szabadon választott háziorvos kartotékjai közt összehasonlítás nélkül megmutatkozik, az éppen a vizsgáltak összetétele között keresendő. Míg ugyanis az orvos kórlapjai közt nemtől, kortól, bajtól és főleg nemzetiségtől függetlenül a legkülönfélébb adathalmaz gyűlik össze, s ennek arányában a felállított diagnózisok milyensége is szerteágazó, a Magyarnak lenni című kötet a szlovákiai magyarok értékrendjének éppen aktuális (a vizsgált időszakra érvényes) diagnózisát állítja föl.

Persze, s ezt már az ismert szociológus legújabb könyvéből következtetem ki, a vizsgálat tárgya, bármily alapos kérdezésnek van is kitéve, csakis egy (vagy még jobb esetben: több) tőle különböző vizsgált tárgy fényében mutatja meg sajátos, minden mástól különböző jellegét. S Lampl Zsuzsanna könyve ilyen: úgy tudunk meg mindent a szlovákiai magyarok értékrendjéről, hogy közben figyelhetjük a szlovákok és a Kárpát-medence többi magyarjainak értékrendjét is.

Ennyi bevezető után célszerű egy példán szemléltetni, miről is van szó, arra, sajnos, hogy mi mindenről van e roppant információhalmazt felvonultató könyvben szó, még csak felületesen sincs mód kitérni. A szlovákiai magyar fiatalok (itt a 14 és 29 év közöttiek értendők) leginkább összetartónak és törekvőnek tartják a szlovákiai magyarokat; a hét választható tulajdonság közül e kettőt jelölték meg leggyakrabban (egyaránt 49%). A szlovákok ugyane hét tulajdonság közül leginkább törekvőnek (40%), intelligensnek (39%) és toleránsnak (38%) tartják magukat. A kettő összevetéséből látszik, hogy a jó tulajdonságok terén a magyarok önképe pozitívabb a szlovákokénál, vagy másként fogalmazva: a pozitív önértékelés terén a szlovákok visszafogottabbak a magyaroknál. (Talán mondanom se kell, ez magukból a számokból is látszik, de csak a szerző értékelő kommentárjaiból válik teljesen világossá.) Ugyanez a vizsgálat (Önkép és az egymásról alkotott vélemények; 32–35. o.) a másság, a másik megítéléséről is képet ad. Ebből az derül ki, hogy a magyarok szerint a szlovákok barátságtalanok (a válaszadók 40% szerint) és lusták (30%), míg ugyanezek a magyarok önmagukat ennél jóval kevésbé tartják barátságtalannak (6%), még kevésbé lustának (5%). A magyarokat a megkérdezett szlovák fiatalok 19%-a tartja barátságtalannak, 15%-a lustának. Önmagukat 11% barátságtalannak, 19% lustának. Ebből meg az látszik (ismét a szerző szemével), hogy a negatív értékelésekben a szlovákok önkritikusabbak a szlovákiai magyaroknál. „A magyar fiatalok sokkal rosszabb véleménnyel vannak a szlovákokról, mint a szlovák fiatalok a magyarokról. A szlovákok sokkal inkább felruházzák pozitív tulajdonságokkal a magyarokat, mint fordítva. Sőt, két esetben még a magyarok önértékelését is megelőzik, hiszen összetartóbbnak és törekvőbbnek tartják őket, mint a magyarok önmagukat. A magyarokat háromszor több szlovák tartja intelligensnek és toleránsnak, nagyjából kétszer több becsületesnek, összetartónak és törekvőnek, mint amennyi magyar jellemzi ugyanezen tulajdonságokkal a szlovákokat.” (35. o.)

Felmerül (bennem, nem a szerzőben), mi következik ebből, mit gondoljak magamról, magunkról. Mit mondana erre a háziorvosom? Lampl Zsuzsanna mindenesetre óva int az elhamarkodott következtetésektől, s alighanem ez a legtöbb, ami itt és most ebben a kérdésben tárgyilagos válaszként szóba jöhet. S itt és most még eszünkbe juthat a fölülmúlhatatlan Rákos Péter sztereotípiákról szóló monográfiája (Nemzeti jelleg: a miénk és a másoké. Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők, Kalligram, 2000), mely érzékletesen tapint rá, hogyan vélekednek önmagukról és másokról Közép-Európa népei. Persze, eszünkbe juthatnak a pirézek is: egy, a Lampl Zsuzsáéhoz hasonló, csak éppen a nem létező pirézekre vonatkozó kutatás azt vizsgálta, vajon örülnének-e a megkérdezettek, ha egy piréz volna a szomszédjuk, gyermekük padtársa, partnerük stb. – s kiderült, ami már a vizsgálat előtt is valószínűsíthető volt, hogy bizony örülne a rosseb, sőt, isten ments a pirézektől. (Csak zárójelben, ehhez: Balla D. Károly például piréz; e sorok írója olykor szintén.)

Lampl Zsuzsanna okos könyve olyan, akár egy jó családi kalendárium, vagy egy Ady-verseskötet: kiolvashatatlan. Nem azért, mert olyan vastag (egyébként nem vastag, s tele van ábrával), hanem mert minden egyes fölütése újabb és újabb olvasatot kínál, miközben a tartalma nem változik és nem mozog. Attól olyan jó és kimeríthetetlenül érdekes, hogy az egyik fejezet (tetszőleges sorrendben) fényében a másik másról is vall, mint csak önmaga kérdéseiről és válaszairól. Újabb példa: a szlovákiai magyarok viszonya a politikához, ezen belül az MKP-hoz például nagyban összefügg nemcsak önértékelésükkel, Szlovákia-képükkel, magyarságtudatukkal, hanem például értékrendjükkel, sikerélményükkel, adakozókedvükkel is. Ezért gondolom, hogy a kötetet elolvasása után kár visszatenni a polcra, megpróbáltam, két nap múlva megint ott feküdt az íróasztalomon. Ha volna szlovákiai magyar bestsellerkönyvlista, ezen a Magyarnak lenni hónapokig foglalná az első helyet, ebben biztos vagyok. S abban is, hogy A stabil magyar választópolgár portréja című fejezet (37–97. o.) lapjai volnának a legrongyosabbak (ez nem az én példányom esete; az enyémben itt van a legtöbb ceruzabeírás és -jel). A könyv harmadik fejezete (Diploma előtt és után) az egyetemet végzett szlovákiai magyar fiatalok választásait és lehetőségeit vizsgálja, a negyedik, sorrendben utolsó pedig az adományozás, az adózás és a nonprofit szervezeteknek juttatott 2% alakulását és mai ismérveit összegzi. S mivel minden mindennel összefügg, az egész fényében derül csak ki s válik igazán árnyalttá, pontosan mit is értsünk az alatt, amit a könyv legelső kérdésére adott válaszok statisztikája mutat, tehát hogy a szlovákiai magyarok önbesorolása leginkább kultúrnemzeti.

Az is nagyban hozzájárul a könyv kalendáriuméhoz vagy Ady-kötethez fogható élményszerűségéhez, hogy a gondosan osztályozott és értékelt felmérések mellett számos háttérinformációt is közöl, egyrészt mert ezek színesítik, másrészt mert tovább árnyalják a képet. Így például a Választási hajlandóság című alfejezet egyik része Amit a kérdőív nem árul el cím alatt a megkérdezettek erről-arról alkotott véleményét is tolmácsolja, mégpedig tíz fő kérdésben: 1. Hogyan látták az emberek az MKP-t 2003-ban; 2. Az MKP viszonyulása választóihoz, az állampolgárokhoz; 3. Az MKP-val kapcsolatos elvárások; 4. Mit kifogásolnak a politikusoknál; 5. Mit várnak el egy politikustól és egy párttól, miben nyilvánulna meg számukra a valós érdekképviselet… és így tovább. Illusztrációként: „Az interjúalanyok szerint az MKP országos képviselőit nem érdeklik az ő problémáik, de még az örömeik sem.” (84. o.)

Igaz, az már az előszóból kiderül, hogy a szlovákiai magyar számára nem a nemzeti hovatartozás a legfontosabb érték. „Az első helyen mindig a család áll” – mondja a szociológus. Vagyis, ha én háziorvos volnék, s véleményem kérnék, azt mondanám: akkor nagy baj itt nem lehet. Magyarnak lenni, ma Szlovákiában (huszonhat választási lehetőség mint érték közül) a 8. helyet jelenti. Jó hír az ennél nemzetibb érzelműeknek: a szlovákiai magyar fiatalok esetében (tizenhat választási lehetőség közül) magyarnak lenni az 5. legfontosabb érték. Olimpiai nyelven ez pontszerző helynek számít. A könyvnek: aranyérem.

(Lampl Zsuzsanna: Magyarnak lenni. A szlovákiai magyarok értékrendje, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2007, 184 o.)