A Fórum Kisebbségkutató Intézet szakmai konferenciát rendezett a szlovákiai magyarság helyzetének 1968-as lehetőségeiről és megítéléséről

„A 2008-as esztendőben az ún. prágai tavasznak immár a 40. évfordulójára emlékezünk, a csehszlovákiai magyarságnak az 1968-as reformfolyamatban való részvételéről azonban a mai napig nem készült sem átfogó elemzés, sem pedig monografikus feldolgozást elősegítő dokumentumgyűjtemény. A cseh és szlovák történetírás elsősorban az akkori Csehszlovákia többségi nemzeteinek érdeklődésére számot tartó kérdések, a magyarországi történetírás pedig a csehszlovák válság nemzetközi összefüggéseinek és Magyarország, illetve a Magyar Néphadsereg Csehszlovákia megszállásában való részvételének kutatására szorítkozott” – írja a napokban megjelent dokumentumgyűjteményében (1968 és a csehszlovákiai magyarság) a Fórum Kisebbségkutató Intézet történésze, Popély Árpád.

Hogy mondatai valósak, azért is meglepő, hiszen 1968 ma is egy egész generáció, a mai 60-80 évesek közös nagy élménye, a korabeli események levéltári forrásanyaga pedig rendkívül gazdag. Az emberarcú szocializmus 1968-as kísérlete számos tekintetben mutat rokon vonásokat az 1989-es eseményekkel, például abban is, hogy nem csupán egy szűk értelmiségi elit tevékenységére korlátozódott, hanem rendkívül széles társadalmi bázisa volt. Az akkori csehszlovák párt- és állami vezetés politikáját a korabeli felmérések szerint a lakosságnak több mint a 90 százaléka támogatta. Az persze más kérdés, hogy megvalósíthatók voltak-e a prágai tavasz célkitűzései, vagyis lehetséges volt-e a reális szocializmus belső megreformálása.

Valószínűleg nem, legalábbis erre a megállapításra jutottak annak a tudományos tanácskozásnak a résztvevői, amelynek november 21-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet adott otthont Somorján. A nemzetiségi kérdés helye a prágai tavasz folyamatában konferenciának már a címe is mutatja, hogy az előadások elsősorban 1968 szlovákiai magyar eseményeivel, értékelésével foglalkoztak. A nyitó előadást Popély Árpád tartotta, aki a ’68-as reformfolyamatok nyomán létrejött magyar nemzetiségi szervek tevékenységéről beszélt. Előadásának számos tanulsága érdemel említést. Egyrészt az, hogy az akkori viszonyok közepette a szlovákiai magyarokat képviselő Csemadok vezetésének (Dobos László, Szabó Rezső) sikerült magát a Csehszlovákia sorsát eldöntő kérdésekben, így az új alkotmány kidolgozásában is egyenlő partnerként elfogadtatni a cseh és a szlovák politika képviselőivel. Ennek is köszönhető, hogy 1969 elején Dobos László a szlovák kormány tagjaként a nemzetiségi ügyek felelőse lett, és Szabó Rezső a szlovák parlament egyik alelnöke lehetett. A másik tanulság viszont az, hogy a demokratikus viszonyok hiányában mindez mit sem ért, hiszen abban a pillanatban, hogy a Gustáv Husák fémjelezte normalizációs politika teret kapott, Dobost és Szabót egyetlen pillanat alatt eltávolították tisztségükből, s távozásukkal szertefoszlott annak a reménye is, hogy 1968 nemzetiségi hozadékaiból valami átmenthető a későbbi időkre.

Hogy 1968 az egész szlovákiai magyar társadalmat mozgásba hozta, azt Simon Attila és Varga Sándor előadásai bizonyították. Simon Attila előadásából ’68-nak a laikusok számára eddig ismeretlen oldala, a korabeli szlovákiai magyar tudományosság fejlődése bontakozott ki. Bármilyen meglepő ugyanis, 1968-ban felmerült egy Csehszlovákiai Magyar Tudományos Akadémia létrehozása, illetve létrejött három tudományos társaság: a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság és a Csehszlovákiai Magyar Történelmi Társaság.

Varga Sándor, aki tevékeny részese volt a korabeli eseményeknek, a konferencián történészi minőségében volt jelen, s a Magyar Ifjúsági Szövetség megalakulásáról tartott előadást. Előadásából azonban a korabeli ifjúság egész életérzése kibontakozott, a nyugati beatzene fogadtatása, a twistnek mint akkor új táncnak a divatja, az ifjúsági klubmozgalom felvirágzása és a nyári művelődési táborok hangulata.

Kicsit kilógott a konferencia vonalából, ennek ellenére élénk fogadtatásra talált Gaucsík Istvánnak, az SZTA Történettudományi Intézete munkatársának az előadása, aki az 1960-as években bekövetkezett gazdasági reformoknak, a gazdasági irányváltásnak a szlovákiai magyarságra gyakorolt hatásáról beszélt. Előadásának visszhangja jól mutatta, hogy ez a témakör nagyobb figyelmet érdemelne, hiszen a szlovákiai magyarok gazdasági, szociális fejlődése kétségkívül kevésbé ismert oldala történelmünknek.

A konferencia második részében kapott helyet Pataky Iván magyarországi hadtörténész, aki már évek óta foglalkozik a Magyar Néphadsereg 1968-as csehszlovákiai „baráti segítségnyújtásával”. Előadásában elsősorban arról beszélt, hogyan fogadta Dél-Szlovákia lakossága a magyar katonákat, rámutatva arra, hogy ez a fogadtatás nem sokban különbözött attól, amivel a szlovák vidéken találkozhattak a megszálló csapatok: vagyis mind a hivatalos szervek, mind a lakosság részéről szinte teljes elutasításban volt részük. Pataky Iván az előadásában külön kitért arra az érsekújvári incidensre is, amikor az ellenük tüntető – többségében magyar lakosságot – a magyar katonák csupán a tömeg feje fölé lőtt sortűzzel tudták „megrendszabályozni”. Erről egyébként a pár héttel ezelőtt kiadott könyvében – A vonakodó szövetséges – bővebben is ír.

A kádári Magyarország és a szlovákiai magyarok kapcsolatáról szólt Kiss József előadása. Bár az előadás elsősorban 1968-cal foglalkozott, a pozsonyi történész Kádár mellett Rákosinak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos álláspontját is felvillantotta néhány rendkívül érdekes adalékkal.

A konferencia utolsó előadója, Vajda Barnabás, a Komáromi Selye János Egyetem adjunktusa a külföld, pontosabban a Szabad Európa Rádió elemzőcsoportjának a szlovákiai magyarok „nacionalizmusáról” kialakított képével szembesítette a hallgatóságot. Előadásából kiderült: a SZER nagy figyelemmel kísérte a szlovákiai magyarság 1968-as tevékenységét, ám az is nyilvánvalóvá vált, hogy igazából nem értették az itteni folyamatokat, és azokról csupán felületes elképzelésük volt.

A rendezvény legérdekesebb része az a kerekasztal-beszélgetés volt, amelyen a már felsorolt történészeken kívül a prágai tavasz folyamatának magyar főszereplői vettek részt. A Csemadok ’68-as vezető titkára, Szabó Rezső, az Új Ifjúság korabeli főszerkesztője, Szőke József és a Hét című folyóirat főszerkesztő-helyettese, Mács József, illetve az egy korosztállyal fiatalabb A. Nagy László, aki akkor egyetemista volt, legendás időket idéztek meg. Történeteikből a korabeli szlovákiai magyar közélet mára már a feledés homályába merült eseményei mellett többek között az is kiderült, miért hívta Gustáv Husák titkos találkozóra a Csemadok vezetőit, valamint hogy mi volt az oka annak, hogy a ’68 októberében elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény szövege az utolsó pillanatban – a magyarokra nézve hátrányosan – megváltozott.

Bár a konferencia számos tanulsággal szolgált a hallgatók számára, azt azonban mindenképpen fontosnak tűnik kiemelni, hogy a szlovákiai magyar történetírásban immár meghatározó erőként jelent meg egy új generáció. A harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején járó történészek (Popély Árpád, Simon Attila, Vajda Barnabás, Gaucsík István) ma már nem csupán ígéretei, hanem meghatározó alakjai hazai történetírásunknak. Feltehetően rájuk fog várni az a feladat, hogy idősebb kollégáik (Vadkerty Katalin, Popély Gyula, Kiss József, Varga Sándor) munkáját folytatva és kiegészítve végre megírják a szlovákiai magyarok eddigieknél teljesebb történetét, amelyben feltehetően a ’68-as események is megfelelő helyet kapnak.