Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika

Nem ellentétes-e magyar nemzeti érdekkel, ha kisebbségi helyzetben csak magyar nyelven folyik az oktatás? Valóban magától érthetődő, hogy a kisebbségben élő magyar anyanyelvű hallgatóknak egyetemi éveik alatt kizárólag magyarul kell tanulniuk? A kétnyelvű oktatás nem segítené hatékonyabban a kisebbségi helyzetben élők szakmai érvényesülését? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel néznek szembe azok az előadásszövegek, amelyek a Kontra Miklós által szerkesztett kötetben olvashatók. Az előadások a 2004. október 28-31. között Debrecenben az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által megrendezett, tannyelvválasztásról szóló konferencián hangzottak el.
A Bevezetőben a kötet szerkesztője amellett érvel, hogy a csak magyar nyelven való oktatás kisebbségi helyzetben végső soron ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, hiszen a munkaerőpiac, a versenyhelyzet, a diákok gyenge államnyelvi kompetenciája egyaránt indokolja, hogy a szakmai képzés valamilyen mértékben az állam hivatalos nyelvén is történjék. A kérdés súlyát jelzi, hogy a tannyelvválasztás nem pusztán a felsőoktatás rendszerét érinti, hiszen következményeiben érinti a kisebbségi magyar közösségek megmaradását, boldogulását.
Berényi Dénes, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság vezetője is azt hangsúlyozza köszöntőjében, hogy a többnyelvű Európában természetes igény, hogy a szakemberek az anyanyelvükön kívül még legalább két nyelvet ismerjenek, és szerinte a kisebbségi sorban élő magyarok számára, ha szülőföldjükön érvényesülni akarnak, az egyik általuk ismert nyelv a többségi nyelv kell hogy legyen.
A kötet bevezető tanulmányának a szerzője, Kontra Miklós a tannyelv, a felsőoktatás és a nyelvpolitika összefüggéseit vázolja. Szerinte a hatalom képviselői és a kisebbségi magyarok egyaránt idegenkednek a kétnyelvű oktatástól. Az előbbiek azért, mert az asszimilációs törekvéseknek jobban megfelel a kizárólag államnyelven folyó oktatás, az utóbbiak pedig azért, mert az eddigiekben csak a felcserélő kétnyelvűségről voltak tapasztalataik. Kontra Miklós szerint a kétnyelvű oktatás lenne szükséges ahhoz, hogy olyan szakembereket képezzenek a felsőoktatásban, akik mind az anyanyelvüket, mind az államnyelvet magas szinten ismerik és használják. Több nemzetközi példával szemlélteti, hogy a kétnyelvű oktatásnak milyen gyakorlata van Európában és Európán kívül. A tanulmány szerzője szerint az anyanyelvűsítés és a kétnyelvű oktatás nem zárja ki egymást, ha a hozzáadó kétnyelvűségi modellben gondolkodunk.
A kötet Kitekintés címmel külön fejezetben foglalkozik olyan külföldi egyetemekkel, amelyeken a kétnyelvű oktatás különböző formái példaértékű módon megvalósultak. Ilyen összefüggésben olvashatjuk Kovács Magdolnának, a finnországi egyetemek kétnyelvűségéről tartott előadását, valamint Szabó-Gilinger Eszter elemzését a kanadai kétnyelvű kisebbségi egyetemekről. Igen hasznosnak bizonyul, hogy a kötet közli a két említett előadásához, valamint Kontra Miklós vitaindító jellegű tanulmányához kapcsolódó hozzászólásokat is, mivel a megjegyzések a nemzetközi példák alkalmazhatóságának, a lokális kontextus kérdését érintik valamilyen formában. Péntek János, Csernicskó István és Sándor Anna hozzászólásában a Magyarországgal szomszédos államok többségi nyelvének oktatási problémáira hívja fel a figyelmet. Más hozzászólók (Nagy László, Berényi Dénes, Hollanda Dénes, Vancóné Kremmer Ildikó) a többségben és a kisebbségben működő negatív attitűdökre utalnak.
A konferenciakötet külön fejezetben foglalkozik azokkal a Kárpát-medencei országokkal, ahol jelentős számú magyar kisebbség él, és ahol a magyar anyanyelvűek egyetemi képzésének a kérdése valamilyen módon felmerül. Több előadás szövege olvasható az egyes külső régiók tannyelv-politikájáról, és valamennyi ismertetett kisebbségi helyzet kapcsán értékes észrevételek, egymással vitázó hozzászólások rövid szövegeit is olvashatjuk, és így a könyv mintegy testközelbe hozza az olvasó számára a konferencia légkörét és szellemiségét.A hozzászólások sokszínűségét jelzi, hogy a felszólalók között nemcsak egyetemi oktatók és kutatók vannak, hanem egyetemi hallgatók is, akik élvezői vagy szenvedő alanyai a különböző országokban működő felsőoktatási rendszereknek.
A Romániáról szóló fejezetben a Babes-Bolyai Egyetem nyelvpolitikájának értékeiről és ellentmondásos jellegéről olvashatunk Nagy László, Péntek János és Nagy Attila írásaiban. Szilágyi Pál és Hollanda Dénes előadásának írott változatában a Sapientia Egyetem helyzetéről és az önálló erdélyi magyar felsőoktatási hálózat szükségéről mondja el véleményét. Csedő Károlytól a marosvásárhelyi orvostudományi egyetemen folyó orvosképzés nyelvi vonatkozásairól olvashatunk, Szűcs István pedig a Partiumi Keresztény Egyetem tannyelvpolitikájáról értekezik. A hozzászólások egyértelműen jelzik, hogy a szociális, oktatási és nyelvi attitűdbeli helyzet igen összetett, és a tannyelvpolitika mérlegelésénél számos szempontot figyelembe kell vennünk.
A szlovákiai magyar nyelvű egyetemi oktatásról szóló fejezetben Albert Sándor, Sándor Anna és Vanconé Kremmer Ildikó az oktatásban jelentkező újszerű kihívásokról, valamint a szlovákiai felsőoktatás magyar nyelvi képzéséről ír. Megtudhatjuk többek között, hogy az újabban alakult és alakuló szlovákiai magyar felsőoktatási intézmények esetében nem beszélhetünk átgondolt és alapos nyelvi stratégiáról.
A kárpátaljai magyar nyelvű felsőoktatás fontosabb kérdéseit Orosz Ildikó és Beregszász Anikó ismerteti a kötetben. Orosz Ildikó szövegéből többek között megtudhatjuk, hogy milyen társadalmi kontextusban értelmezendő Kárpátalján az oktatás nyelvének kérdése. Így tudomást szerezhetünk a demográfiai folyamatokról, a politikai diszkriminációról, az anyanyelvhasználat lehetőségeiről a különböző társadalmi színtereken és a negatív attitűdökről. Beregszász Anikó előadásának írott változata hangsúlyozza, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán az ukrán nyelv tanítása tanári, tanítói és óvópedagógiai szakokon egyaránt kötelező.
A vajdasági magyar szakemberképzés egyetemi szintű lehetőségeiről Csányi Erzsébet és Szalma József tanulmányában olvashatunk. A két tanulmányból egyértelműen kitűnik, hogy a vajdasági magyar nyelvű felsőoktatásban – akárcsak a többi külső régióban – az oktatási nyelvválasztás korlátozott, és az adott magyar nyelvű oktatási keretek messzemenően nem felelnek meg a szükségleteknek és a hallgatói igényeknek. Ezért látszik elengedhetetlenül szükségesnek egy magyar vagy multietnikus egyetem alapítása a vajdaságban. Gábrityné Molnár Irén egy ilyen jellegű egyetem alapítása mellett érvel igen meggyőzően a kötetben ismertetett tanulmányában.
A kötet tanulmányai, hozzászólásai egyaránt arra az összetett nyelvhasználati helyzetre próbálnak megoldásokat találni, amely a kisebbségben élő magyar közösségeket jellemzi a felsőoktatás területén. A kötet rövidebb vagy hosszabb szövegei azt jelzik, hogy a tannyelvválasztás kérdése két nézőpont körül szerveződik: egyrészt nyilvánvaló, hogy szükség van minden szinten és minden szakirányban anyanyelvi képzésre (ennek lehetősége pedig teljes mértékben egyetlen külső régióban sem valósult meg), ugyanakkor a többségi nyelv magas szintű ismerete szintén indokolt (és ezzel is gondok vannak valamennyi kisebbségben élő magyar közösség esetében). Így teljes mértékben igazuk van azoknak, akik a teljes körű anyanyelvű képzés ügyét hangsúlyozzák, de azoknak is, akik amellett érvelnek, hogy magas szintű két- vagy többnyelvűség a kívánatos kompetencia a kisebbségi helyzetben élő szakembereknél. A magas szintű kétnyelvűség azonban nemcsak olyan kétnyelvű oktatással valósítható meg, amely két nyelven biztosítja a szakmai képzést a két nyelven folyó előadások, szemináriumok és szakmai gyakorlatok révén, hanem olyan nyelvóra keretében zajló szaknyelvi képzéssel, amely a terminológia elsajátítása mellett a teljes körű szaknyelvi kompetencia kialakítását és fejlesztését is célként határozza meg. Ilyen nyelvórai keretben zajló államnyelvoktatás nem zárja ki az anyanyelvűsítés folyamatát, és kellő módszertani megalapozottsággal a kívánt kétnyelvűségi formát is biztosíthatja.
A kérdés azért is összetett, mert a Magyarországgal szomszédos országokban a politikai hatalom nem mindig jóhiszeműen és az állampolgári egyenlőség szellemében kezeli az anyanyelvű és a kétnyelvű oktatás kérdését, és a már létező anyanyelvű oktatási lehetőségek is bizonytalanok, ideiglenesnek tűnnek, vagy – ahogy Péntek János fogalmaz a kötet tanulságait összegezve – a meglévő anyanyelvű oktatás állandó védekezésre szorul a folyamatos háttérbe szorítási kísérletek miatt. Ilyen kontextusban valóban bölcs tannyelvpolitikára van szükség valamennyi külső régióban. A kötet ennek a tannyelvpolitikának a kialakításához járul hozzá azzal, hogy tudatosítja az olvasóban mind a diagnózist, mind a lehetséges terápiás módszereket.