Idei harmadik számában a Fórum Társadalomtudományi Szemle mindenekelőtt a kilencvenéves Turczel Lajos előtt tiszteleg: a folyóirat több tanulmánya, dolgozata és adaléka róla szól, másokat szerzőjük neki ajánlott (ilyen például Mészáros András tanulmánya az irodalomtanár Németh Sándorról), s persze a történeti jellegű dolgozatok is köthetők Turczel Lajos életművéhez; ilyen Szarka László tanulmánya az első bécsi döntés idejére tehető szlovákiai magyar önértelmezésekről, Vadkerty Kataliné, mely a szlovákiai népbíróságok történetéhez közöl adalékokat, Popély Gyuláé, a két háború közti szlovákiai magyar oktatásügyről vagy Keresztes Csabáé (A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba 1949-1951 között), mintegy ezzel is jelezve Turczel tanár úr irodalmi, történészi és pedagógiai tevékenységének roppant kiterjedésű területeit.

Duba Gyula terjedelmes esszében eleveníti fel Turczel Lajos pályájának első két évtizedét, ugyanakkor jóval többet nyújt, mint amire Az alapozó dicsérete címből következtetni lehetne. Duba ugyanis a korabeli társadalmi-politikai viszonyokba ágyazott bensőséges portréjával a kor szellemét is megjeleníti, az idézetekkel és szemelvényekkel átszőtt Turczel-kritikák értelmezésével pedig az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalom vajúdásáról nyújt érzékletes képet. Ennek a dolgozatnak nagy helyzeti előnye, hogy választott nyelve, stílusa és jól értelmezett célja lebilincselő olvasmánnyá teszik, ugyanakkor tartva magát tárgyához (Turczel Lajos kritikai tevékenysége), az ismeretterjesztő irodalom minden követelményének képes megfelelni. A nem szokványosként és különlegességeiben egyediként tételezett korszaknak Duba úgy marad kritikus előadója, hogy soraiban végig ott bujkál az irónia; a szlovákiai magyar értelmiségi alakulását például így jellemzi: Turczel „irodalomelméletből Dobos Lászlónál vizsgázik, maga pedig Ozsvaldot vizsgáztatja”. Turczel tanár úr személyiségét, jellemét, írásművészetét a kezdetektől az „önállóság”, az „egyediség”, az „egyéniség”, „hitelesség” jelzőkkel határozza meg, portréjában Turczel „határozott egyéniség”, munkái pedig „tiszta szövegek” – ezeknek különösen a kor és a kortársak hátterében látszik igazi jelentőségük, akkor, amikor „az ideológia bizonyítatlanul hirdeti tételeit”. Duba Gyula megfogalmazásában: „Korán megérezhetjük egyénisége erős vonását, mellyel hozzájárult írásbeliségünk öntudatosodásának és irodalmi gondolkodásunk kimunkálásának nagyfokú fejlődéséhez.” Duba szempontrendszerei közt nagy súllyal esik latba, hogy Turczel Lajos alkotó kortársaként maga is részese volt a fent nevezett irodalmi-társadalmi vajúdásnak, s olyan, számára természetes, mert valóságelemek alkotta összefüggésekre is rálát, melyek másoknak esetleg nem szembetűnőek. Feleleveníti például, hogy Turczel „Ozsvald Árpádról írt költőportréja mögött sajátos, korabeli irodalmi életünkre jellemző szociológiai tény áll: Ozsvald és Turczel együtt laknak albérletben. A tanár és diák lakótársak, a költő és kritikusa egy fedél alatt él, s úgy is, mint szerkesztő és szerző.” A korszak (az ötvenes évek vége, a hatvanasok eleje) és Turczel viszonyát bizonyító erejű érvekkel és pontos hivatkozásokkal ecseteli, az esszé X. fejezetében egészen tömören így: „Kétségtelen, hogy az alkotói fejlődés folyamatos, a legodaadóbb követője és figyelője.”

Szeberényi Zoltán tanulmánya, noha részleteiben már publikált szakaszokból építkezik, nemcsak azért fontos továbbrajzolása a Duba-féle Turczel Lajos-portrénak, mert benne a tanár és irodalomtörténész pályatárs szempontrendszere is érvényesül, hanem mert az előzővel szemben számba veszi Turczel egyéb fontos (a klasszikus magyar és világirodalom iránti) érdeklődési területeit, bemutatja későbbi s máig ívelő főbb munkáit, továbbá mert szigorúan az életműre összpontosít.

Koncsol László dolgozatánál pedig nem is lehetne eszményibb adalékot elképzelni: ő a tőle megszokott finom vonásokkal rajzolja meg a kezdő kritikus recenziójának történetét (1958-ban járunk) úgy, hogy a recenzálandó kötet (Turczel Lajos ĺrások mérlegen című kritikagyűjteménye) kézbe vételétől a recenzió megjelenéséig tartó egy hónapnyi időszak az ötvenes évek végi csehszlovákiai magyar viszonyok látleletévé válik. A dolgozat végén a Fórum közli is ennek az eddig először és utoljára ötven évvel ezelőtt megjelent recenziónak a szövegét.

A folyóirat hátsó traktusa további recenziók, ismertetések és kritikák csokrát adja Turczel Lajos emblematikus művéről, a Két kor mezsgyéjén (1967) című, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésvonalait elemző tanulmánygyűjteményéről; ennek szerzői: Tolvaj Bertalan, Fónod Zoltán, Dallos István, Szeberényi Zoltán, Rákos Péter, Fogarassy László és Szalatnai Rezső. Ez utóbbi írása véletlenül kimaradt a Fórum 143-164. oldalain közölt és Bereck Zsuzsanna által nagy gonddal összeállított Turczel Lajos személyi bibliográfiájából. Ezekből, s nemkülönben a már említett három bevezető írásból (Duba Gyula esszéjéből, Szeberényi Zoltán tanulmányából és Koncsol László dolgozatából) a Fórum Társadalomtudományi Szemle egészen kiváló Turczel-számot állított össze (a lap főszerkesztője Fazekas József, felelős szerkesztője Török Tamás), olyat, amely a kerek évfordulót és annak megünneplését rendhagyó irodalomtörténeti eseménynyé avatja. Nemcsak arra irányítva a figyelmet, mi az, amit Turczel Lajosnak köszönhetünk, hanem – Rákos Péter szavaival – „mi az, amit a csehszlovákiai magyar irodalom tanult, mit nyert”.