A Magyarországon végzett szlovákiai magyar fiatalok karrierkövetése című felmérés tanulsága szerint a diplomások túlnyomó többsége erősen kötődik a szülőföldhöz

A szlovákiai magyar fiatalok felsőfokú továbbképzésének egyik formája a magyarországi főiskolákon, egyetemeken való továbbtanulás, amelyet eddig megközelítőleg ötszázan vettek igénybe. 2001 februárjában a Fórum Társadalomtudományi Intézet és a Márton Áron Szakkollégium Karrierirodája közös kutatást végzett olyan fiatalok körében, akik Magyarországon szereztek diplomát, majd tanulmányaik befejezése után hazatértek szülőföldjükre.
Családi indíttatásuk, életútjuk nyomon követésén kívül az volt a célunk, hogy bepillantást nyerjünk pályaválasztási motivációikba, valamint szakmai, értelmiségi és nemzeti identitásuk alakulásának folyamatába. Tizenöt mélyinterjút készítettünk Dél-Szlovákia különböző településeiről származó fiatal pedagógusokkal, hitoktatókkal, műszaki és mezőgazdász szakemberekkel. A szlovákiai munkaerőpiacon uralkodó áldatlan állapotok ellenére tizenhárman munkaviszonyban vannak, ebből tizenegyen tanult szakmájukat végzik. Ketten más területen dolgoznak, mivel az egyiknek nem is állt szándékában a tanult szakma művelése, a másiknak pedig még nem honosították a diplomáját. A munkaviszonyban levő interjúalanyok többsége a lakhelyén dolgozik, tehát nem kényszerül ingázásra. Két válaszadó PhD. hallgatóként folytatja tanulmányait. Nagyon fontos tény, hogy egyik interjúalany sem volt még munkanélküli.
A család értékrendjében fontos az iskolázottság
Az interjúkból szinte kivétel nélkül gördülékeny életpályák képe bontakozik ki, s ezeknek az életpályáknak a kezdete is gördülékeny. Rendezett családi körülmények, szerető, ugyanakkor önállóságra nevelő szülők, akiknek fontos, hogy gyermekük tanulhasson: vagy azért, mert maguk is értelmiségiek, vagy azért, mert fiatal korukban különböző okok miatt ők nem tanulhattak tovább. A szülők egyik csoportja (elsősorban az értelmiségiek) közösségileg aktív, főleg szakmai és kulturális téren tevékenykedik – előadókörutakra jár, könyvet ír, énekkarokat szervez, stb. A többiek inkább szemlélői, fogyasztói a kulturális értékeknek. Akár így, akár úgy, a műveltség, az iskolázottság meghatározó érték valamennyi szülő számára. Jó példa annak a hatgyermekes munkáscsaládból származó fiatal értelmiségi a vallomása, akinek a testvérei is egyetemet végeztek, s a most érettségiző legfiatalabb is tovább akar tanulni: Anyám édesanyja korán meghalt, így rá hárult a felelősség, hogy a háztartást ellássa, de ha lett volna rá lehetősége, biztosan továbbtanult volna. Buzdított bennünket, hogy tanuljunk, ameddig csak lehet. A válaszadók szülei tehát minden erejükkel támogatták gyermekeik továbbtanulását. A magyarországi továbbtanulást is. De arra nem biztatták őket, hogy ne térjenek haza, maradjanak Magyarországon. A gördülékeny életpályakezdet további meghatározó tényezője, hogy az interjúalanyok magyar alapiskolákat végeztek és magyar gimnáziumokban, középiskolákban érettségiztek. Ez a tény minden bizonnyal befolyásolta nemzeti identitásuk alakulását, s feltételezhetjük, hogy további iskolaválasztásukra is kihatott. Viszont azt is le kell szögezni, hogy az interjúalanyok többségének választásánál nem az volt a döntő motívum, hogy Magyarországon tanuljanak, hanem az, hogy egy meghatározott szakterületen szerezzenek képesítést. Ehhez keresték a megfelelő iskolát. A válaszadók többsége tehát már érettségi előtt határozottan tudta, milyen területen szeretne továbbtanulni – ez további gördülékeny eleme az életpályájuknak. A pályaválasztás motivációjánál nyomon követhető a szülői, családi, baráti példa, a fizikai környezet adottságainak, pl. mezőgazdasági jellegének hatása, s nem utolsósorban az érdeklődési terület. A mezőgazdaság az egyetlen szféra, amely tetszik. Szlovákia déli részén valójában nincs más lehetőségünk. Gyermekkorom óta tudtam, hogy mezőgazdász akarok lenni Vagy: ezt a szakmát azért választottam, mert szakbarbár vagyok. Hatéves koromban önállóan vezettem autót. Markolóval levettem a kéményt egy házról, mert apám otthagyott, megbízott bennem, és én addig-addig próbálkoztam, míg végül sikerült. Családjuk és környezetük biztonságos ölelésében az interjúalanyok simán eljutottak az érettségiig. 18-19 éves korukban pedig tudták, milyen úton szeretnének továbbindulni.
Nem mindenki akart Magyarországon tanulni
Az interjúalanyok először pályát választottak, s ahhoz keresték a megfelelő iskolát. Tudjuk, hogy végül valamennyien Magyarországon kötöttek ki, ez tehát azt jelenti, hogy Magyarországon találták meg a keresett iskolát? A válasz nem ilyen egyszerű, ugyanis az iskolaválasztás oka az érettségit követő és a felsőfokő tanulmányok kezdetét megelőző életpályaszakasszal függ össze, amely némelyik interjúalany esetében már korántsem olyan gördülékeny, mint az előző periódus. A fiatalok két csoportjáról beszélhetünk. Az első csoportba tartozóknak eredetileg nem állt szándékukban kimondottan Magyarországon tanulni. Kilencen hazai egyetemre, vagy hazai és más (csehországi, magyarországi) egyetemekre jelentkeztek. Öten sikeresen felvételiztek, ebből ketten hazai egyetemen kezdtek tanulni. A Csehországban is felvételiző fiatalt mindkét egyetemre felvették, s ő a csehországit választotta. Magyarországra is felvételiző két fiatalnak ugyancsak mindkét helyen sikeres volt a vizsgája, s ők a magyarországi egyetem mellett döntöttek. A többieket nem vették fel. Ezek a fiatalok végül 4 okból kifolyólag váltak magyarországi diákká. 1.: máshova nem vették fel őket – a sikertelen hazai, s egy esetben csehországi felvételi után Magyarországon próbálkoztak, immár sikerrel. 2.: a hazai egyetemen kialakult kényszerhelyzet miatt – egy ilyen interjúalany van. Minden iskolámat magyar nyelven végeztem, kivéve a nyitrai egyetemet. A magyar tagozaton belül mindent magyarul kellene tanulnunk, viszont nem volt elég magyar tanerő. Mikor elkezdtem tanulmányaimat, többségben voltak a magyar nyelvű órák, de ezt folyamatosan leépítették. Látva ezt a tendenciát elhatároztam, hogy Magyarországon folytatom a tanulmányaimat. 3.: csak később szereztek tudomást arról, hogy Magyarországon is tanulhatnak. 4.: több helyre is felvették őket, így választhattak.
A második csoportot azok a fiatalok alkotják, akik eleve Magyarországon szerettek volna tanulni. A továbbtanulási lehetőségeket illetően valamennyien jól informáltak voltak. Kettőjüknek első nekirugaszkodásra nem sikerült a felvételi, de még akkor sem gondoltak arra, hogy szlovákiai egyetemen próbálkozzanak. Az egyik inkább bébiszitter lett külföldön, és egy év múlva újra próbálkozott. Ekkor már felvették. A másik a sikertelen felvételi után más magyarországi egyetemre jelentkezett és oda bejutott. A többieket azonnal felvették, mégpedig az eredetileg választott szakra. Az egyik interjúalany egyszerre két főiskolán is tanult. Ezek a fiatalok három okból kifolyólag részesítették előnyben a magyarországi továbbtanulást. 1.: magyar tanítási nyelv; 2.: magasabb színvonalú oktatás; 3.: a kiválasztott szakot Szlovákiában nem oktatják – pl. nem képeznek alsó tagozatos pedagógusokat, akik egyben hitoktatók is.
Összegezve a leírtakat a következő iskolaválasztási tendencia rajzolódik ki: vannak interjúalanyok, akik azért tanultak Magyarországon, mert különböző kényszerítő tényezők miatt nem tehettek mást, vagy egyéb lehetőségekkel összehasonlítva ez tűnt a legkedvezőbbnek. Ők valójában nem nagyon válogathattak. Az interjúalanyok másik csoportja viszont szabadon, minden kényszer nélkül dönthetett.
Diplomátlan diplomásként kezdenek
Az életutak elemzésének következő állomása a továbbtanulás időszaka. Ezúttal elsősorban a diploma megszerzése utáni periódusról szólnék. Ez az a kritikus időszak, a töréspont, amelyre oly sok szem szegeződik: vajon hazajön-e a frissen képzett fiatal értelmiségi vagy hazát cserél? Az interjúalanyok többsége hazajött, a szakmájában helyezkedett el és megpróbál érvényesülni. Érvényesülési lehetőségeik és stratégiáik szorosan összefüggenek azzal, hogy 1.: sikerül-e honosíttatni a diplomájukat; 2.: az adott szakmában milyenek a szlovákiai karrierépítési lehetőségek.
A diplomahonosítás szükségességét illetően megoszlik az interjúalanyok véleménye. Többségük nagyon fontosnak tartja, mert a Szlovákiában érvényes diploma nélkül a munkaerőpiacon szakképzetlennek számítanak. Néhányan azt tapasztalták, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a honosítatlan diplomát is elismerik, abban az értelemben, hogy a Magyarországon végzett pedagógust az iskola vezetősége szakképzett embernek tekinti. Ez azonban csak az iskolán belüli, mondhatni inkább informális kapcsolatrendszerben érvényes. A központilag meghatározott bérezési szabályok szerint a Magyarországon végzett, honosítatlan diplomájú kolléga szakképzetlen, segédtanerőnek számít, s a fizetése is ennek megfelelő, vagyis alacsonyabb. Végső soron tehát mindenki rákényszerül arra, hogy honosíttassa a diplomáját. Az egyik magánvállalkozónál dolgozó interjúalany szavaiból kiderült, hogy a magánszférában más a helyzet, nem a diploma, hanem a tudás számít. Ebből az egyetlen esetből persze semmire sem következtethetünk, ám egy másik kutatásunkból az is kiderült, hogy egyes magánvállalkozóknak kimondottan megfelel az ilyen diplomátlan diplomás munkaerő, mert bár elvégzi a szakképzettségének megfelelő munkát, a munkaadó szakképzetlen munkaerőnek megfelelő fizetéssel jutalmazza. A honosítatlan diplomával rendelkező fiatalok tehát mindenképpen hátrányban vannak, s ezért igyekeznek minél hamarabb intézkedni a nosztrifikáció ügyében. Eddig öt interjúalany honosíttatta a diplomáját. Az egyik műszaki főiskolát végzett, neki ez minden probléma nélkül sikerült, viszont tovább akar tanulni, mert a magyarországi üzemmérnöki végzettséggel idehaza nem tudna érvényesülni. A másiknak az angol szakot gond nélkül elismerték, a pedagógiát viszont nem, de egyelőre így is megfelel neki. A harmadik kapott egy papírt, mely szerint a diplomám egyenértékű az ittenivel, bár a magiszteri titulust külön kellene kérvényezni, de ezt még nem tettem meg, tulajdonképpen ez egy papír kérdése. A fennmaradó két pedagógusnak két évig tartott a diploma honosítása. Ezek a fiatalok szerencsésnek tekinthetik magukat, mert nekik aránylag gyorsan sikerült a nosztrifikálás. A többiek a pénzen és az időn kívül különböző falakba ütköznek. Például: a nyitrai egyetemen el kell végeznem négy félévet. Bejelentkeztem, kaptam egy papírt, hogy evidáltak, de olyan sokan szeretnék honosíttatni a diplomájukat, hogy várakozni kell. Ismerősöktől tudom, hogy nagyjából ugyanazok a vizsgák vannak, amelyeket már Magyarországon megcsináltam magyar nyelven.
A karrierépítési lehetőségek szakmánként változnak, de elvileg valamennyi interjúalany számára adottak, hiszen senki sem munkanélküli közülük. Természetesen az érvényesülésről alkotott elképzelések sem egyformák. Az egyik interjúalany érzékletes megfogalmazása szerint a karrier mindenkinek más. Valaki úgy definiálja, hogy mobiltelefon, Mercedes, csillogás, pénz, ami valójában jó dolog, de mégsem jó. Én valami korszakalkotó dolgot szeretnék létrehozni, ami meg is marad. Ez volna számomra a karrier. Ha elismernék az embert, megjelenne a neve, hogy igen, ezt és ezt ő alkotta. Ilyen hirtelen karrierek, szalmalángkarrierek nem érdekelnek. A diploma honosíttatása mellett és után a többség a tanult szakmában szeretne érvényesülni, még akkor is, ha tudatában van annak alacsonyabb társadalmi megbecsültségével. Ez elsősorban a pedagógusszakmára érvényes. A legtöbb megkérdezett pedagógus vallomásában visszatérő motívum az elhivatottság-érzés. Tudják, mindig is tudták, hogy tanítónak lenni nem egy sikerszakma, a fizetések nem arányosak az elvégzett munkával, az előrejutási lehetőségek behatároltak, jelenleg és egyelőre mégis csak pedagógusként tudják elképzelni magukat. A többi interjúalany is lelkesen viszonyul a szakmájához, rengeteg bennük a tenni akarás, a bizonyítási kedv, a valami korszakalkotót létrehozni természetes emberi vágya. Igaz, ez nem minden esetben kötődik a tanult szakmához. S nagyon pozitív momentum, hogy bár még pályájuk elején állnak, valamennyien kezdők a szakmában, azért némelyiküknek már vannak sikerélményeik, vannak előrelépéseik. A sikerélmények tulajdonképpen arra vonatkozó bizonyítékok számukra, hogy jó irányba indultak el a karrierépítés útján. Az interjúkból arra is következtethetünk, hogy azoknak vannak sikerélményeik – legalábbis azok beszélnek róluk -, akikbe a többieknél magasabb hivatástudat szorult. A Magyarország felé tendáló válaszadóknál kissé más a helyzet. Vallomásukból kiderül, hogy számukra az egyéni érvényesülés a legfontosabb. Az ő karrier-elképzelésükben az anyagiaknak fontosabb szerep jut, mint az előző csoport karrier-elképzeléseiben. S azt is hozzá kell tennünk, hogy ez nem a magyarországi továbbtanulás következménye. Inkább értékrendbeli kérdésnek tűnik, s feltételezhető, hogy ezek a fiatalok eleve azért (is) akartak Magyarországon tanulni, mert úgy gondolták, ha ottmaradhatnak, mindenféle téren jobban érvényesülhetnek majd. Ezek az interjúalanyok kevésbé lelkesek. Gyakran kritizálnak, szinte mindent, a közvetlen környezetüket is beleértve.
A többség hazavágyott
A jövőképnek ezúttal csupán két dimenzióját érintem: a letelepedésre irányuló elképzeléseket és a szakmával kapcsolatos terveket. A letelepedéssel kapcsolatos jövőkép jelzi, hogy a magyarországi diplomával rendelkező fiatal Szlovákiában, Magyarországon, esetleg máshol szeretne-e letelepedni. Az interjúalanyok közül egy nemrég Németországba ment férjhez. A többiek állandó lakhelye egyelőre Szlovákiában van, s valószínűleg Szlovákiában is marad. Akadnak néhányan, akik még nem tudják, hol fognak letelepedni. Csupán egy olyan válaszadó van, akinek eltökélt szándéka, hogy Magyarországon telepedjern le. A végleg hazatért interjúalanyoknál nyilvánvaló a nagyon erős kötődés a szülőföldhöz. Meg sem fordult a fejemben, hogy kinn maradjak, úgy éreztem, hogy nekem ide vissza kell jönnöm, és amit ott elsajátítottam, azt itt kell továbbadnom, vagy itt szeretnék élni. Egy picit jobb lehetne, növekedhetne az életszínvonal Szlovákiában is. Nincs okunk elmenni. Elképzelésem szerint a Csallóközben fogok élni.
A következő csoportot az egyelőre határozatlan interjúalanyok képezik. Hármukat komoly partnerkapcsolat fűzi Magyarországhoz, s feltételezhető, hogy ezáltal inkább Magyarországhoz kötődnek, mint Szlovákiához. Specifikus eset az az interjúalany, aki Magyarországon akar élni: Célom a kettős állampolgárság és öt éven belül egy állandó, saját magyarországi lakhely – mondja. Határozott döntését azzal indokolja, hogy ő magyarországi anya és szlovákiai magyar apa gyermeke, s tulajdonképpen a szülei tájékozatlanságán múlott, hogy szlovák állampolgár lett. Most ezt a régi bakit szeretné helyrehozni, s tudatosan készül az áttelepülésre. A munkahelye is Magyarországon van. Ugyanakkor a határsávban szeretne élni, mert a szülei, felesége szülei és családtagjai a közeli településeken laknak.
A szakmával kapcsolatos jövőkép kiindulópontja, hogy az interjúalanyok többsége jelenleg a szakmájában dolgozik. Ki nagyon, ki kevésbé elégedett. Ám az elégedettségtől, az elhivatottság-érzéstől és az eddigi sikerélményektől függetlenül az interjúalanyok egyik csoportja a jövőben is a tanult szakmát szeretné folytatni, míg mások rokon területeket vagy akár teljesen mást is szeretnének kipróbálni. Az így behatárolt területen belül különböző kombinációk képzelhetők el.
A legtöbb válaszadó szeretné továbbképezni magát. Emellett szeretnék végezni tanult szakmájukat, amelyet később kiegészítenének az újonnan tanultakkal. Ezek a fiatalok nem akarnak más szakmában, más területen dolgozni, egyszerűen azért, mert a tanult szakmájukat szeretik. A szakmájukhoz határozottan ragaszkodók mellett létezik egy olyan csoport, amelynek tagjai még néhány évig a tanult szakmát szeretnék végezni, de nagy kedvet éreznek ahhoz is, hogy a későbbi időszakban valamilyen hasonló területen helyezkedjenek el. A legpreferáltabb két terület a tömegkommunikációs aktivitás valamelyik formája (újságírás, könyvek szerkesztése, előadások szervezése) és a vállalkozás. Az újságírás, szerkesztés mindig is vonzó terület volt a szlovákiai magyar fiatalok számára – sokuknak ez volt az ugródeszka a későbbi érvényesüléshez, másoknak pedig a végső cél, a csúcs.
A vállalkozási hajlandóságra külön is rákérdeztünk. Az eredmény? Az interjúalanyok többsége idegennek érzi ezt az aktivitást. Néhányan viszont szeretnének vállalkozni, csak egyelőre nincs alaptőkéjük és a kockázattól is félnek. De ha mégis vállalkoznának, legszívesebben a saját szakterületükön.
Erőt adtak a magyarországi évek
Elemzésem legelején gördülékeny életpályákként jellemeztem az interjúalanyok életének alap- és középiskolás korszakát. Ahhoz sem fér kétség, hogy az egyetemi évek alatt folytatódott a boldog időszak, hiszen nincs olyan válaszadó, aki ne dicsérné a magyarországi alma matert, az ottani környezetet, a magyarországiak segítőkészségét. Amikor Győrbe kerültem, mindjárt kinyílt előttem egy színesebb világ, más az emberek mentalitása, sokkal közvetlenebbek, a főigazgató, Nagy István és felesége Ilonka néni igen nagy segítséget nyújtottak. Évek óta felkarolják, istápolják a határontúliakat. S egy komoly vallomás ugyanettől a lánytól: A leglényegesebb állomás az életemben a főiskola, amely a hitemnek és a hivatásomnak megfelelő volt, és erősített is, segített, a személyiségemet formálta. Jól éreztem ott magam, az identitástudatom is ott alakult ki.
A pályakezdő időszak nagy pozitívuma, hogy mindegyik fiatal el tudott helyezkedni, s mindegyikük a szakmájában. Kimondottan elégedetlen ember egy sincs közöttük. Terveik vannak, kisebb-nagyobb sikerélményeik, környezetük kezdi megtanulni a nevüket. Ezek újabb apró láncszemek, tovább biztosítják életútjuk gördülékenységét. Hogy mit hoz a jövő, azt senki sem tudhatja előre, bár erre vonatkozó válaszok is születettek: nehéz életet képzelek el, mert olyan elveim vannak, amelyek kizárják, hogy könnyű életem legyen. A tervem az, hogy megfeleljek az elveimnek, tiszteljem az embereket és a természetet, és megoldjam az ebből kifolyó problémákat. Egy boldog eseménnyel már most számolhat az elvhű fiatalember: nemsokára megszületik az első gyermeke.

A szerző szociológus