Abban lényegében megegyeztek, hogy a holokauszt nem a transzportok elindításával, hanem jóval korábban kezdődött. Hunčík Péter (az egész rendezvénysorozat kiötlője, motorja, akinek ezúton is köszönet érte!) már megnyitójában megfogalmazta (amit aztán az egyik utolsó panelbeszélgetésen további pszichiáterek is megerősítettek), hogy az agresszióra minden embernek van hajlama. Ha jól értettem, valahol kódolva van ez bennünk. A kollektív agressziót viszont valahogy magyarázni kell, valamilyen ideológia köntösébe kell bújtatni. Ezt nagyon gyakran a másik nép dehumanizálásával próbálják elérni: olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek alapján a másik nép tagjainak emberi mivolta is kétségbe vonható, ezáltal érzelemmentesen, akár egy kipusztítandó állatfaj egyedei, meg is gyilkolhatók tehát. A végső stádiumba jutott agressziók, népirtások „kifinomultabb” ideológiáit viszont előkészítette egy több évszázados, sőt több évezredes verbális és szimbolikus agresszió, amelyben ez a bizonyos dehumanizálás nagyon pontosan tetten érhető. Erről viszont éppen csak érintőlegesen esett szó.

Igény lenne rá…

Mindenki ismeri, hiszen alapvicc: amikor megkérdezik Jani bácsit, hogy a falujukban van-e antiszemitizmus, azt válaszolja, hogy nincsen. De igény lenne rá… Nos, ennek az igénynek a gyökereihez, a verbális és szimbolikus agresszió különféle fokozataihoz szeretnék néhány folklórpéldát bemutatni.

Ha megnézzük a közép-európai népek gyermekfolklórját, népszokásait, népköltészetét, a különféle idegen- és valláscsúfoló műfajok bőven adatolhatóak. Bárhova nyúl az ember, akár a legkorábbi népköltészeti gyűjteményekhez – esetünkben tehát Kriza János vagy Erdélyi János 19. század közepe táján megjelent magyar munkáihoz, a szlovák Ján Kollár gyűjteményéhez vagy a cseh Karel Jaromír Erben összeállításához –, zsidó, cigány, német, szlovák stb. (nem kívánt törlendő) csúfolót bőven talál a megsárgult lapokon. Ezek sokszor tényleg ártatlan heccelődésnek, kópéságnak tűnnek. Hiszen nyilván nem gondolta annak idején senki komolyan (vajon?) a székely atyafi által a cigány szomszédjának tréfálkozva feltett kérdést, amely Kriza János 1863- ben megjelent Vadrózsák című gyűjteményében olvasható: Nem adnád-é nekem azt a purdét dohányos zacskónak? Miközben nem egészen egy évszázad elteltével a felvetés bizony rideg valósággá vált, ha nem is konkrétan dohányos zacskók, hanem az elpusztított zsidó emberek bőréből készített lámpaernyők formájában…

És ez, a másik elpusztítására való tréfás utalás szinte mindegyik csúfolóban megtalálható. Móricz Zsigmond jegyezte le Szatmárban az 1900-as évek elején a következő csúfolót: Három véka mogyoró, sidridom, / Zsidóbul lett a disznó. / Akkor eszünk szalonnát, / Ha a zsidót levágják.

Erről nem tud nem eszembe jutni az a középkortól elterjedt (például a regensburgi dóm egyik külső reliefjén is látható) keresztény antijudaista képtípus, amely egy disznó alatt ülő s annak ürülékét fogyasztó zsidókat ábrázol.

Egy további példa egy 2003-ban (!) megjelent, gyerekeknek szánt (!) gyűjteményből: Cigány, cigány, dik-dik-dik, / Ha jóllakik, megdöglik, / Pociklyukba temetik, / Ott is agyonveretik.

A későbbi gyűjtések is nagy számban adatolták az efféle, a másik etnikumot minimum semmibe néző, szemmel láthatóan virulens szövegeket. Tényleg találomra emeltem le a polcomról Magyar Zoltán Torna megyei népmondák című kötetét (gyűjtések az 1990-es évek közepéről!), amelyből két tanulságos eredetmagyarázó mondát is tudok idézni. Az egyik azt firtatja, hogyan lett a cigány: A cigány félrehúzódott. Már mindenkit megteremtett a Jóisten, félrerakta a népet, minden, hát osztán a cigány azt kérdezte, hogy ővele mi lesz, belé nem ad a Jóisten lelket? Hát aszonta, hogy lelke már nincs, elfogyott, hanem egy nagyot fingott, oszt belefingott a cigányba, oszt a cigány fekete is vót tőle, attól kapott lelket. Meg kiköltözött a falu végére, mert hát az mindig büdös vót.

A másik meg a szlovákok eredetét magyarázza: Mikor Krisztus urunk a fődön járt, ment Péterrel az úton, megálltak, s akkor ott vót … már bocsánat, egy rakás lószar… Ott megálltak, s elkezdtek a homokban játszani a bottal, és Péter aszongya: Uram, már mindenféle nemzetet csináltunk, mindenféle nemzet van, csak tót, szlovák nincs. Akkor a lószarból kiugrott egy szlovák, s aszongya: Tu som! Itt vagyok! Így lettek a tótok.

Hangsúlyozni szeretném, hogy nem magyar sajátosság ez, noha az eddigi példáim, értelemszerűen a magyar népköltészetből származnak. Ugyanígy megtalálhatóak ezek, sokszor szinte szó szerinti megegyezéssel a szlovák, a cseh, a német folklórban is. Eva Krekovičová szépen kimutatta, hogy a szlovák szájhagyományban milyen szerepe van a zsidó- és cigányellenes csúfolóknak, folklórszövegeknek (nota bene: hasonló jellegű magyar monográfiáról nem tudok, résztanulmányok viszont születtek bőségesen, hogy csak Hanák Péter, Küllős Imola vagy Orosz György dolgozataira utaljak). Ezeket a példákat szinte vég nélkül szaporíthatnám, de nem teszem.

Tüske fogta zsidó

Csak egyetlen további, nem is magyar, hanem „nemzetközi”, ám a magyar közgondolkodásra is hatással levő példát hozok fel. A Grimm fivérek híres népmesegyűjteményének, a magyarul Gyermek- és családi mesék címen olvasható gyűjteménynek a 110. számú meséje az aktuális magyar fordításban a Tüske fogta zsidó címet viseli. Nos, az egész történet valamiféle elő-antiszemitizmuson alapszik. Azért ez a fura meghatározás, mivel a mese lejegyzésének időpontjában az antiszemitizmus fogalma még nem is volt ismert. Zsidóellenesség persze volt, de az nem faji, hanem vallási alapon szerveződött. Antijudaizmusnak mondjuk ezt a jelenséget. A most szóban forgó mesében viszont mégis, mintha nem a vallás generálta ellenszenvről lenne szó.

Röviden a történet: egy derék béreslegény, aki letöltötte hároméves szolgaidejét, gazdájától három fillér fizetséget kapott. Nem értett a pénzhez, elégedetten távozott. Útközben egy apró emberke megállította, s elkérte tőle a pénzt, mondván, a legény még fiatal, erős, könnyen meg tudja keresni magának a megélhetéséhez szükségeset. Mivel jószívű volt, neki adta összes vagyonát. Ezért cserébe kapott tőle a többi között egy varázslatos hegedűt. A részletektől most eltekintve: a továbbiakban a derék béreslegény egy útjába akadó kaftános zsidót, akit ebfajzatnak nevez, jól „megtréfál” (varázslatos hegedűjével játszik, amitől aki hallja, annak táncolnia kell, s a zsidó egy csipkebokorba keveredve járja a táncot), megfosztja vagyonától, s kifejti, megérdemelte a leckét, hiszen „úgyis annyi embert tett tönkre”. Miközben neki semmilyen személyes sérelme nem volt a szóban forgó zsidóval, tehát csak a külleme (kaftán, hajviselet) nyomán kialakított előítéletek alapján cselekszik. Miután a zsidó panaszt tesz a bírónál, a legényt elfogják és kötél általi halálra ítélik. Utolsó kívánságaként még egyszer hegedülhet, amitől mindenki táncra perdül, s csak akkor hagyja abba, amikor megígérik, hogy életben hagyják, a zsidó meg „bevallja”, hogy a legénynek önként adta oda az egyébként összelopkodott vagyonát. „Mire a bíró a zsidót állíttatta a bitófa alá, és felakasztatta mint tolvajt.” Nem arról van szó tehát, amit a népmesével, jelesen a grimmi mesével kapcsolatban unos-untalan el szoktunk mondani, hogy a gonosz megbűnhődik, a jó meg elnyeri végső jutalmát, hiszen a sztori szempontjából a szóban forgó mese zsidója semmi rosszat nem tesz, csak van, öltözete, hajviselete alapján jól beazonosíthatóan zsidóként van jelen a történetben. A derék legény pedig, aki olyan jószívű tud lenni az útjába kerülő kis emberkével, a zsidót fondorlatos módon kiforgatja vagyonából és bitófára juttatja. A történet egyébként ismert volt már jóval a Grimm fivérek tevékenysége előtt is, a vallásháborúk idején az áldozat katolikus szerzetes volt, akinek helyét a későbbi közlésekben egyszer csak a közös ellenség, a zsidó vette át. A mese az első magyar népmesegyűjtő, Gaal György 19. század eleji feljegyzésétől kezdve gyakorlatilag napjainkig ismert a magyar szájhagyományból is.

Pite pomaly…

Hogy mennyire bennünk van ez a gonoszkodásra, gonoszságra való hajlandóság, jól példázza azt egy következő alapvicc, amelynek szlovák–cseh, pozsonyi–kassai (!), német–külföldi, magyar–román, szerb–magyar stb. variánsai is ismeretesek ugyan, de most szlovákiai magyar változatát mutatom el:

Egy ember iszik egy csallóközi bányató vizéből. Meglátja egy másik és rákiált:

– Úristen! Ember, ne igyon belőle, hisz mérgezett!

– Prosím? Čo hovoríte?

– Pite pomaly, voda je studená…

Először csak viccelődünk a másik kárára, megmosolyogjuk, egy kicsit talán meg is vetjük (de a szövegek alapján mindenképpen lenézzük), majd egy következő történelmi pillanatban már szitkozódunk, később meg is verjük, aztán nemes egyszerűséggel elpusztítjuk azokat, akikből nem is oly régen még csak vállveregetve űztünk tréfát… Ha azt a kérdést akarjuk megválaszolni, mikor kezdődött a holokauszt, akkor a kultúra- és történettudományok eszközeivel a kultúrának ezekhez a mélyrétegeihez is le kell ásnunk. Hiszen ezek azok az alapfeltételek (akár a jó és tartós mázolásnál az alapfestés), amelyek bázisán a tömegek mintegy észrevétlenül sodródnak bele az antiszemitizmusba, a xenofóbiába.

Remélhetőleg a fentiekből annyi azért kiderült, hogy ezek az idegenellenes jelenségek bármilyen összefüggésben a felszínre törhetnek. Ipolyságon is elhangzott: napjaink zsidói a romák.

És kik lesznek a következők?

Valakinek mindig bujkálni kell?

LISZKA JÓZSEF

A szerző etnológus, a komáromi Selye János Egyetem docense, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának igazgatója