Tanácskozás a (cseh)szlovákiai irodalom oktatásásról

A nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet támogatásával 2006. szeptember 29-én Nyitrán konferenciát szervezett irodalomszakos tanároknak a (cseh)szlovákiai magyar irodalom oktatásának kérdéseiről. A több mint száz résztvevő László Béla professzornak, a kar dékánjának az üdvözlő szavait követően számos előadást hallgathatott meg a témával kapcsolatban. A besztercebányai Bél Mátyás Eygetem Hungarisztikai Tanszékének oktatója, Németh Zoltán vitaindítónak is szánt előadásában arról igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy mennyire összetett probléma annak behatárolása, mit is kell a (cseh)szlovákiai magyar irodalom fogalma allatt érteni. Példákat hozott fel, amelyek szándéka szerint alátámasztották mondanivalóját, hiszen a szlovákiai magyar szerzők közül egytől sem olyan írásra hivatkozott, amelyben utalás lett volna az író származásának helyére, míg az egyetlen felvidéki helyszínű regény szerzője történetesen magyarorszáhgi író volt. Ennek az érvelésnek a logikája természetesen világos, de rögtön hozzá kell tenni, hogy a hivatkozott felvidéki szerzők szinte mindegyike az 1989-es rendszerváltás után kezdte írói pályáját, ráadásul néhányan közülük már huzamosabb ideje külföldön élnek, és persze az sem mellékes, hogy többségük írói teljesítménye még nem érett a tankönyvekben való bemutatásra. Közismert, hogy Németh Zoltán kételkedését a (cseh) szlovákiai magyar irodalom létezésében más fiatal irodalmárok is osztják, az idősebb nemzedékek nagy bosszúságára. Abban a vélekedésben igaza van, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalom mint skatulya nem nyújthat búvóhelyet a gyengébb vagy a dilattáns művek számára, de ha a magyar irodalom kontextusában vizsgálódunk, akkor vajon kiszűrhetők-e ezek a kevésbé sikerült szövegek? És megszabadulhatunk-e végérvényesen a dilettánsoktól? A mai irodalomkritika -és esztétika egyik sokat emlegetett kulcsszava a kánon,amelyet valahol valakik kialakítottak, és ehhez viszonyítják a műveket és alkotóikat. Irodalomkritikusok egy viszonylag szűk köre már-már az inkvizítorok szigorával és fanatizmusával kategorizálja a műveket, és a kiemelteket aztán a sznobok is lelkendezve dicsérgetik. Gyakran már a szerző neve önmagában elegendő garanciát jelenthet a sikerhez, jóllehet újabb művét még nem is olvashatták. (lásd Esterházy Péter focikönyvét az idei könyvhéten). Végeredményben Németh Zoltán csak annyit mondott, hogy milyen nehéz kikarózni a (cseh)szlovákiai magyar irodalom határait, ezért hasznosabb volna egyáltalán nem létezőnek tekinteni. Igaz persze, hogy másfajta csoportosítási szempontok is léteznek, elvégre pl. Gál Sándor is beilleszthető bizonyos (mondjuk magyarországi) irányzatba. Javaslata : Grendelt és Tőzsért kellene csak tanítani, mert ők képviselik azt a minőséget, amely a kánonhoz igazítható. Szíve-joga így vélekedni, de megkérdezném: vajon Zs. Ngy Lajos és Tóth Lásuló költészetet vagy Duba Gyula és Dobos László prózája nem méltó legalább egy bekezdésre? Vagy pl. Kovács Magda, Bettes István, Cselényi László? Hogy a (cseh)szlovákiai írásbeliség más területeit most ne említsem (Fábry Zoltán publicisztikája, Koncsol László és Zalabai Zsigmond munkássága stb.)
Keserű József, a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatója már előadásának címével utalt a feladat lehetetlenségére : Miért nem lehet tanítani a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat? A kifejtésben aztán az is szóba került, hogy ezt a tananyagot szinte erőszakkal kell betoldani a tantervbe, és rendszerint már nem is jut rá elegendő idő. Persze az is gondot okoz, hogy egyáltalán hogyan kellene az irodalmat tanítani. Mert mint az előadásokat követő vitából is kiderült, sokszor az irodalmat ugyanúgy tanítják, mit a földrajzot vagy a biológiát: sorba veszik a legfontosabb országokat és fajokat, de anélkül, hogy a tanulónak alkalma nyílna rá, hogy legalább fényképek vagy valamilyen film segítségével szemügyre vehetné a tanultakat. Az iskolában irodalom címén elsősorban adatokat, kronológiát tanítanak, és nem az irodalmi alkotások ismeretét és élvezetét. Ez, ha így van, megbocsáthatatlan. Köztudott, hogy a mai fiatalok jóval kevesebbet olvasnak, mint szüleik és nagyszüleik annak idején, és ebben a televízió és a megváltozott szabadidős szokások mellett az irodalomtanítás jóval alacsonyabb hatásfoka is ludas. A tizenévesek lekivilágához olyan szerzőknek van kulcsuk, akiket az iskolában nem tanítanak, a klasszikusokat viszont a tanároknak nincs lehetőségük megkedveltetni velük, hiszen előbb át kell vágniuk magukat a tények és történeti ismeretek dzsungelén. A kisebbségi magyar iskolákban a magyar nép kultúrájával és történetével kapcsolatos tudnivalók közvetítése még ma is gyakran az irodalom szakos tanárra hárul, ami óhatatlanul időzavarhoz és felszínességhez vezet, és végeredményben az irodalom látja a kárát, hiszen a művekkel való ismerkedésre már alig marad tér és idő. Az állami Pedagógiai Intézet munkatársa, Hrbácsek Magdaléna szerint a regionális ismeretek elmélyítését is szorgalmazni kellene az irodalom oktatásában, ami valóban jó volna, csak a tanároknak igazodniuk kell a tantervhez is, amelyekben ez még nem szerepel, ráadásul a megfelelő tankönyvek és összefoglalók sem születtek meg. Sok dicséret hangzott arról a Csanda Gábor által összeállított és írt középiskolai tankönyvről, amelyben a (cseh)szlovákiai magyar irodalom is végre méltó helyet kapott, de ezt még senki sem láthatta, hiszen csak most hagyja el a nyomdát. A tankönyvekről egyébként a kelleténél kevesebb szó esett, pedig a hatékony oktatásnak ez az egyik legfontosabb feltétele, elvégre a napi feladatok tömegével leterhelt pedagógusnak általában már nem sok ideje marad a tudományos igényű monográfiák és összegzések tanulmányozására, az új és az újabb kánonok szemrevételezésére. Az iskolai könyvtárak állománya az elmúlt másfél-két évtizedben csak lassan gyarapodott, és ha nem lennének nagyvonalú adományozók,a legújabb kézikönyvek, lexikonok sem jutnának el hozzánk. A klasszikus irodalom újrakiadása manapság a sznobok igényeit célozza meg, akik jól mutató könyvsorozatokkal díszítik polcos bútoraikat, a diákoknak szánt kiadványokat pedig olyan silány papírra nyomtatják, hogy idővel még lapozgatás nélkül is darabokra esnek.
Természetesen a nyitrai tanácskozás nem volt haszontalan. A résztvevők sok ismerettel lehettek gazdagabbak (a kolozsvári Egyed Emese jóvoltából bepillantást nyerhettek az Erdélyben folyó irodalomoktatásba is), de ez az összejövetel csak az első lépés a felvetett probléma megoldása felé. Jó, hogy azoknak a felsőoktatási intézményeknek a képviselői ( a pozsonyi Comenius Egyetem, a nyitrai Konstantin Egyetem, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem, a komáromi Selye János Egyetem) ahol a leendő irodalomtanárokat ill. irodalmárokat képezik, fontosnak érzik, a problémát, annál is inkább, mivel több százra tehető azoknak a diákoknak a száma, akik irodalomtanári képesítést szereznek a következő években. De én ennél is lényegesebb kérdésnek tartom, hogy miként lehetne gyökeresen változtatni a fiatalok olvasási szokásain, elvégre ma már az sem meglepő, hogy a leendő irodalomtanárok alig olvasnak szépirodalmat. Olyan ez-elnézést a profán hasonlatért-mintha a leendő nőgyógyász nem tudná megkülönböztetni a hím és a női nemi szerv működését.