Simon Attila: „Egyelőre főképpen az impériumváltás mindennapjairól tudunk keveset. Arról, miként zajlott le helyileg az egyes településeken, illetve az emberek ott hogyan élték meg az államfordulatot”

Régiónkra a kereken száz esztendeje, tehát a „Nagy háború” után zúdult történelmi tények ismeretesek. A hatalomváltás részleteiről a tüzetesebb tudásnak azonban – a felföldi magyarság szemszögéből nézve – mindmáig meglehetősen híján vagyunk. Ezt a kérdéskört feszegettük Simon Attila történésszel, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatójával és a Selye János Egyetem történelem tanszékének tanszékvezető docensével.

Száz év távlatából árnyalni érdemes, vajon 1918–19 mezsgyéjén impériumváltásról, államfordulatról vagy hatalomváltásról volt szó?

Ha igen, akkor ennek inkább a történészek szempontjából van jelentősége. A korabeli ember viszont többé-kevésbé nem értette, jó darabig „csak” értetlenül szemlélte, mekkorát fordult körülötte a világ. Mai szemmel nézve elsősorban arról kell beszélni, hogy az akkori események összefüggő sodrában az egyik folyamat a történelmi Magyarország szétesése, a másik folyamat Csehszlovákia megalakulása volt.

Az így kialakult szituációt az immár (cseh)szlovákiai magyarság miért tarthatta átmeneti állapotnak?

Mert ez a közösség erre nem volt fölkészülve. Még ha jöttek is hírek Csehszlovákia megalakulásáról, az egykori gömöri vagy csallóközi polgár ezt 1918 novemberében nem kötötte össze a saját sorsával. Ezért tekinti ideiglenesnek, amikor 1918. december 29-e és cirka 1919. január 20-a között megtörténik a mai Dél-Szlovákia katonai megszállása. Hiszen olasz egyenruhákban, olasz tisztek vezénylése alatt megjelenik egy hadsereg, amelyről könnyű volt azt hinni, hogy az antant csak addig szállta meg ezt a térséget, amíg a békekonferencia nem húz végleges határokat. És az itt élő emberek elhitték, azok a határvonalak olyanok lesznek, amelyek révén ők továbbra is Magyarország állampolgárai maradnak. Ezt a régi rendben reménykedő érzést az is erősítette bennük, hogy a Vörös Hadsereg 1919 júniusának első napjaiban a magyarlakta vidék jelentős részét, Kassától Rozsnyón és Rimaszombaton át szinte egészen Komáromig, visszafoglalta. De amikor június végén, július elején a csehszlovák hadsereg másodszor is, és ezúttal jóval magabiztosabban, erélyesebben bevonul ezekre a területekre, akkor az itteni emberek már sejtik, hogy számukra új korszak kezdődik.

Beleértve a magyar államiság eszméjének feladását is?

Nem. Annak ideája fennmarad, ám a lakosság elfogadja a realitást. 1919 őszére elillan a csupán ideiglenes megszállásba, majd később a körülmények kedvező alakulásába vetett hite, s felismeri, hogy kisebbségi sorshelyzetbe kerül. Hogy nincs visszaút, be kell rendezkednie a Csehszlovákián belüli életre.

Mondhatni, ekkor már egyre inkább tartanak a jövőtől?

Gondolom, főként a létbizonytalanság miatt aggódnak. Nem tudják, mit várhatnak az ismeretlentől. Különösen a második megszállás után, a reményeiket vesztve törik össze bennük valami. Nem tudják elképzelni, miképp fognak egy másik országban élni, mit fog ez számukra jelenteni. A zavaros helyzet sokakat menekülésre késztet. Főként a városiak féltik az egzisztenciájukat, míg a falvakban mindezt könnyebben élik meg, hiszen az ő életüket jórészt a mezőgazdasági munkák természet által diktált ritmusa szabályozta.

Ez a hetekig-hónapokig tartó képlékeny és katonai erődemonstrációval járó állapot békés mederben zajlik, vagy összetűzések is adódnak?

Egy bizonyos pontig békésen zajlanak az események. Amikor 1918 decemberében viszont már komolyan kell venni a megszállást, Kassa, Pozsony és több felvidéki város vezetői Budapestről próbálnak segítséget kérni. Hamarosan kiderül, a magyar kormányzat nem tud és nem is akar segítséget nyújtani, mert abban bízik, hogy ha engedelmeskedik az antantnak, akkor Párizsban jobb békét fog kapni. Így hát a megszálló haderő konfrontáció nélkül érheti el célpontjait, legföljebb kis helyi „összezörrenések” árán. Komolyabb konfliktusok csupán február derekától adódnak, amikor is sztrájkhullám söpör végig egész Szlovákián. És bár a sztrájkolók elsősorban gazdasági-szociális követeléseket hangoztatnak, ezek a megmozdulások alapvetően mégis az új államjogi helyzettel szembeni ellenállásukat fejezik ki. A csehszlovák hatalom ekkor már elszánt, és minden eszközzel kész megvédeni az uralmát, amit a február 12-ei pozsonyi és a március 17-ei kassai sortűz bizonyít. Április végén pedig egy újabb konfliktusforrás születik: Csehszlovákia arra hivatkozva, hogy a Tanácsköztársaság révén Magyarországon márciustól bolsevik államhatalom van, a második demarkációs vonal elérésének – vagyis a Bükk, a Mátra és Tokaj vidékének megszerzése – szándékával megtámadja a magyar államot. És mert a csehszlovák vezetés sejti, hogy az itteni magyarság veszélyforrást jelenthet, hiszen nem harcolna új „hazája” mellett, Dél-Szlovákiában kemény diktatúra, statáriális bíráskodás kezdődik, sőt internálások is.

Ez utóbbiról mindmáig hallgat a mély, de a felszín sem „fecseg”. Merthogy?

A csehszlovák történetírás hagyományosan – tulajdonképpen Beneš okfejtését átvéve – úgy tárgyalja ezt az időszakot, mintha az I. világháború a demokrácia és az antidemokratikus erők küzdelme lett volna, és így Csehszlovákia megalakulását eleve a demokrácia győzelmeként értékelik, azokat pedig, akik az új helyzetet ellenezték, antidemokratikus erőkként ábrázolják. Csakhogy a Csehszlovákiába került magyarok mindezt másként élték meg. Ők Csehszlovákia első hónapjaiból azt érzékelték, hogy megtagadták tőlük az oly sokat hangoztatott önrendelkezési jogot, hogy önkormányzataikat felszámolták, nyelvi jogaikat megnyirbálták, és hogy vezetőiket Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár parancsára már 1919 elejétől Illavára internálják. Ez a Magyar Tanácsköztársaság kirobbanása után tömeges mértéket ölt, és 1919 júniusában már 2500–2600 ember raboskodik Terezínben is; kétharmad-háromnegyed részt magyarok. Önhatalmúlag, minden konkrét gyanú nélkül szedik össze az embereket, köztük nőket is, elég, ha szociáldemokrata munkásvezérnek vagy más autoritásnak tartják őket. A felvidéki magyar ember számára tehát nemcsak nemzetiségi szempontból előnytelen fordulat Csehszlovákia megalakulása, hanem demokratikus jogainak csorbulásaként is érzékeli az eseményeket. Érthető tehát, ha a szlovákiai magyarok élesen szemben állnak ezzel a hatalomváltással.

Az idecsatolt területek lakossága mikor fogadja el, pontosabban mikor veszi tudomásul a csehszlovák államhatalom legitimitását?

Merthogy az erőszak hatására aligha van más lehetősége, már 1919-ben is. De a határozottabb választóvonalat az ország új alkotmányának parlamenti szentesítése jelenti 1920 februárjában. A csehszlovák többség ekkorra már megalkotta az új állam alaptörvényeit, beleértve a földreformot, már bebetonozta a hatalmát, ezért felhagyhat a diktatórikus eszközökkel. Meghirdetik az első parlamenti választást, ahol a magyarok is indulhatnak. A voksolás általános és titkos, ami a magyar választók számára előrelépés, hiszen Magyarországon korábban ilyen soha nem volt. A csehszlovák kormányzat ezután már legitim parlamentáris formában biztosítja hatalmát, amit a nemzeti kisebbségek is el tudnak fogadni. Sőt, a régi rendszerrel szemben, fokozatosan felismerik az új berendezkedés bizonyos demokratikus vonásait.

Az események sodrában milyen volt a helyi elitek magatartása?

A váltás első hulláma még az „őszirózsás forradalom” demokratizációs céljainak szellemében 1918 őszén lezajlik. A csehszlovák állam kiépítését kísérő elitváltás 1919 legelején megkezdődik ugyan, de ekkor a csehszlovák államhatalom erejéből inkább csak a rendőrkapitányok, vasútigazgatók, városi polgármesterek, más közigazgatási elöljárók leváltására futja; az alsóbb szintekre még nincs kellő létszámban emberük. Az esztendő első felében ezért az egymásra utalt új és régi elit kettős hatalma érvényesül.

A társadalom szélesebb köreiben milyen lefolyása van ugyanennek a folyamatnak?

Többféle stratégia alakul ki. Például a nemesi elit visszahúzódik az udvarházaiba, a saját magánéletébe zárkózik, mert a földreform őket is fenyegeti. A magyar földbirtokos réteg pedig egyenesen zsarolható is ezzel a rosszindulatú törvénnyel. A régi elit pár családot – az Esterházyakat, Szentiványiakat, Révayakat – kivéve a politikából is kivonul. A felsőbb körök egy másik kiútja, hogy Magyarországra távoznak. A felvidéki városi elit jelentős hányada – német vagy zsidó származása révén – nem a magyar nemzethez, hanem a magyar államhoz kötődött. Ők, mintegy százezerre becsülhető létszámban, az államfordulatot követően, önként vagy a hatalom által üldözve, vagy Magyarországra mennek, illetve a helyükön maradnak, de immár a csehszlovák államhoz kötődnek, s megindul asszimilációjuk.

A tisztviselők, a katonák, a kereskedők új rétegének megjelenése után milyen ütemben hígult a magyar vagy a magyar érzelmű őslakosság?

Különbséget kell tenni, hogy a nyelvhatár alatti vagy az afölötti területekről beszélünk. A nyelvhatár alatti falvakban a homogén magyar lakosság megmarad. Ha beköltöztetnek is kolonistákat, ez nem változtatja meg érdemben az ottani emberek nemzetiségét. A városokban, az állami szolgálatban állók körében azonban sokan statisztikailag csehszlovákká válnak, hiszen úgy biztos a megélhetésük. Megmaradtak azonban a magyar iskolák, a magyar kulturális intézmények, és a város nyelve szintén magyar marad. Nem úgy a nyelvhatár fölött, ahol az utcákon gyakran megütközést kelt a magyar beszéd.

A szlovákság mikor jelenik meg tudatos nemzeti közösségként?

Ez találó felvetés, mert a történészek között is vita zajlik arról, hogy az államfordulatkor miképpen ítéljük meg például Kassa etnikai összetételét. Tudvalévő, ott jelentős számú szlovákság élt, de nem nyilvánult meg tudatos közösségként. Ez csak a hatalomváltás után kezd kialakulni, amikor elsősorban az ide érkező szlovák és cseh értelmiség segítségével megszervezik magukat. Ugyanennek jelei a déli területeken csak később, a betelepültek révén mutatkoznak meg.

A Csehszlovákiába szorult magyarság számára mikor vált félreérthetetlenné, hogy tudomásul kell vennie a kisebbségi létstratégiát?

Tizenkilencben még átmenetinek tartotta a nyakába szakadt új helyzetet, és Budapestről is olyan impulzusokat kap, amelyek azt erősítik benne, hogy jöhet egy újabb fordulat, a Felvidék talán visszafoglalható. Végül aztán 1920 elején jön a döbbenet, hogy a békeszerződést annak előterjesztett formájában kell aláírni. Ekkor már a magyar kormányzat is letesz a kalandor tervekről, ami Csehszlovákiára is kihatással van. Itt megkezdődik hát a magyarok önszerveződése, és Budapest szintén a választáson való részvételre buzdít. 1920 után a csehszlovák állam viszonylag demokratikus jogi környezetet, élhető gazdasági és szociális hátteret kínál a magyar nemzeti kisebbség életéhez. A fejekben azonban tovább él Nagy-Magyarország ábrándja, ami a két háború között természetes volt: mindenki azt képzelte, hogy előbb-utóbb amúgy is megváltozik minden. Nem mellékes az sem, hogy ekkor az alkalmazkodás sem volt még egyirányú. A szlovákság is elfogadta, hogy Dél-Szlovákia magyar vidék, amihez alkalmazkodnia kell. Amikor Ivan Dérer igazságügy-miniszter például Rimaszombatba látogatott, akkor számára magától értetődő volt, hogy a város vezetőivel magyarul beszél. 1945 után azonban ez megszűnik, s teljesen megváltozik a többségi nemzet viszonyulása a magyarokhoz. Az igazi törés sok tekintetben nem 1918–20-ban, hanem a II. világháború után következett be.

A két világháború közötti húsz esztendő a csatlakozások és reménységek időköze?

Sokféle jelzőt lehet(ne) ráaggatni. És mindegyiket meg is lehetne indokolni.