Életem egyik nagy kitüntetésének tartom, hogy azon jeles szlovákiai magyar értelmiségi elődeinknek, akiknek 1945 után átvitt értelemben, de mégis valósággal „kirántották az otthon talaját a lábuk alól”, nemcsak baráti közösségeit ismerhettem meg, hanem egyikkel-másikkal közelebbi (mondhatnám atyai) barátságot is köthettem. Emlékeikből, elbeszéléseikből megtudhattam, hogy az ő generációjuk a felvidéki magyarság egyik legtöbb veszteséget megélt rétegét alkotja. Hisz ők, fiatalkori lendületüknek, elszántságuknak köszönhetően hivatásuknak érezték, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság „új szellemi horizontjának” megteremtői legyenek, s e cél elérésének szenteljék oda ifjú éveiket. 1945 után viszont döbbenten kellett megélniük és végignézniük eddigi munkájuk eredményeinek romba döntését, azt az időszakot, amikor a szellemi horizont kialakítása helyett a szlovákiai magyar társadalom teljes pusztulásának küszöbön álló lehetőségével kellett számolniuk.
A kötet oral history beszélgetéseiben megszólalók: Boross Zoltán, Dobossy László, Göndöcs László, Hites Kristóf, Schleicher László, Sinkó Ferenc, Szabó Károly, Varga Imre, Vigh Károly.
