Klamár Zoltán

Életrajz

Az ELTE BTK Néprajzi Tanszékének hallgatója (1974–1979), majd ott szerez egyetemi oklevelet 1999-ben. A polgárháborús évek végén települ át Jugoszláviából Magyarországra és az ELTE Doktori Iskolájában – néprajz és kulturális antropológiai tudományok (európai etnológia szakterület) – képezi tovább magát. 2004-ben szerez PhD fokozatot, disszertációjában Magyarkanizsa vidékének tanyás gazdálkodását dolgozta fel.

Kezdetben a gyulai Erkel Ferenc Múzeum munkatársa (1999), majd a túrkevei Finta Múzeum néprajzosa (2000–2001). Következő állomáshelye az aszódi Petőfi Múzeum, ahol a néprajzi gyűjtemény mellett hat tájház anyagát is gondozta (2002–2012). Napjainkban a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény munkatársa (2012–).

Áttelepülése után is szoros kapcsolat fűzi szülőföldjéhez, hiszen ma is alapító elnökségi tagja a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak. Témagazdaként részt vett a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának munkálataiban, és az ezredforduló éveiben kutatótáborokat szervezett és vezetett a szerémségi Maradékon. A kontaktzónák működése volt a témája annak a nemzetközi konferenciának is melyet aszódi muzeológusként szervezett.

Óraadó vendégtanárként oktatott az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszékén 2000-ben, 2007-ben a Debreceni Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének, majd 2012-ben és 2016-ban A Szegedi Tudományegyetem, Néprajz és Kulturális Antropológiai Tanszékének volt vendégtanára.

A fokozatszerzés után, 2004–2008 között, A gazdálkodás változása a 20. században a Délalföldön című OTKA TO 46068 program társkutatója. A projektum magába foglalta a vajdasági Bácska és Bánság tájainak gazdálkodási hagyományait is. Az újabb OTKA kutatás, a Hármashatárok (2011–2015) OTKA Nk 84283 projektumban is társkutató, egyben az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének külső munkatársa. Ezekben az években érdeklődése az agrárnéprajzról a társadalomnéprajzra terelődött, azon belül is az identitás térobjektumaira és a proxemika összefüggéseire.