Abban a kérdésben megegyeznek a nacionalizmus törzsi értelmezései, hogy egy, az egyetemes emberi szabályokkal és értékekkel szembeforduló partikularizmusról van szó

A nacionalizmus legjelentősebb modernizációellenes felfogása az az álláspont, amelyik a nacionalizmus atavisztikus törzsi jellegét és a belőle következő felvilágosodás-ellenességét tekinti a jelenség lényegének.

A nacionalizmus legjelentősebb modernizációellenes felfogása az az álláspont, amelyik a nacionalizmus atavisztikus törzsi jellegét és a belőle következő felvilágosodás-ellenességét tekinti a jelenség lényegének. Alapjában véve az Immanuel Kant Herder történelemfilozófiájával kapcsolatos kritikájának egyik dimenziójára, az univerzális értékekkel való összeegyeztethetetlenségére épül a „törzsi nacionalizmus” felfogás egyik válfaja. Egy másik pedig a piaci szabadság korlátozásának elvére. A „törzsi” minősítés tehát ugyan egymástól részben eltérő értelmezést takar, ám abban a kérdésben megegyeznek a nacionalizmus törzsi értelmezései, hogy egy, az egyetemes emberi szabályokkal és értékekkel szembeforduló partikularizmusról van szó.

Ugyanakkor abban a kérdésben, hogy ezen túl miben rejlik a törzsi jelleg társadalmi kohéziós ereje, már vannak eltérések. A legerősebb megfogalmazás szerint a nacionalizmus a felvilágosodás racionális egyetemességével mint elnyomóval állítja szembe az indulati ősiséget, az indulati ideológiává emelt törzsi hagyományvilágot.

Törzsi világ

Isaiah Berlin szerint „az univerzalizmus – mivel mindent arra a legkisebb közös nevezőre redukál, amely minden emberre mindig érvényes – megfosztja az életeket is és az eszméket is attól a sajátos tartalomtól, amely érdekessé teszi őket. Szerinte ezért folytatott Herder kérlelhetetlen keresztes hadjáratot a francia univerzalizmus ellen, ez a magyarázata az individuális kultúrákról alkotott elgondolásának”. Ugyanakkor a nacionalizmus szerinte nem a természetes fejlődés útján alakult ki. „A nacionalizmus a nemzeti öntudat izgalmi állapota, amely tud békés és türelmes lenni, s időnként ilyen is volt. Általában sérülések, kollektív megaláztatások váltják ki.” Lehet szerinte, hogy ez történt a németekkel is. A nacionalizmus Schiller visszacsapódó vesszője. Gyötrőiktől magasabb rendű tulajdonságokat fedeztek fel magukban azok, akiket elnyomnak, „ez az idegen uralom alóli felszabadulás automatikus pszichológiai velejárója”, „természetes reakció a megaláztatásra és az elnyomásra egy nemzeti sajátosságokkal rendelkező társadalom részéről.” Ebben a formájában összekapcsolódik a kizsákmányolás elleni harccal.

Azaz Berlin lényegében Acton és végső soron Kant álláspontjához hasonlóan egyfajta deformációnak tekinti a jelenséget. Továbbá, Kohnhoz és Plamenatzhoz hasonlóan az idegen elnyomásra adott válaszként írja le a nacionalizmus születését. Ugyanakkor számára ez a válasz más természetű, és a válasz címzettje elsősorban a liberalizmus. „Szerintem, amit látunk, világméretű reakció a tizenkilencedik századi liberális racionalizmus legfontosabb tanaira, zavaros erőfeszítés egy korábbi erkölcsiséghez való visszatérésre.”

Az actoni közelítésmód több helyen is megjelenik Berlinnél. A lázadók „el akarják ma is kerülni, hogy beleillesszék őket egy tudományosan megszerkesztett programba”, „azt követelik, ismerjék el emberi méltóságukat”.

„Az egyéni és a nemzeti függetlenség követelése – az a követelés, hogy ne avatkozzanak az ember életébe, ne parancsoljanak neki, és ne szervezzék meg mások – ugyanabból az érzésből, a megsértett emberi méltóság érzéséből fakad.” Ez néha elnyomással, központosítással is jár. Ellenáll a beolvasztásnak, felhígításnak.

Berlin szerint az újkori racionalizmus maga váltotta ki a nacionalizmust. Azaz ezen a ponton Kedurie álláspontjához kapcsolható. Ám Berlin szerint a régi idők iránti nosztalgia formáját ölti. A gonoszt gyökerestül ki kell tépni. Ezzel a hangulattal és ezzel a bajjal függ össze a modern nacionalizmus. Ugyanakkor az elnyomottak számára a meggörbült hátak kiegyenesítését, „olyan szabadság visszanyerését jelenti, amellyel talán sohasem rendelkeztek” (ez az emberek fejében lévő eszmék kérdése). Azaz az elismerés vágya vezet a nacionalizmushoz.

Berlin tehát összekapcsolja Acton elnyomatás elleni érvét az egyetemesség elleni morál érvével. A nacionalizmusnak azonban az összekapcsolás okán lényegileg indulati jellegűnek kell lennie. A felvilágosodás racionális egyetemességével mint elnyomóval állítja szembe az indulati ősiséget, az indulati ideológiává emelt törzsi hagyományvilágot. Az ember méltóságát ennek felmutatásával szerzi vissza, miután a fejlettebbek általi elnyomatásban elvesztette.

Ámde európai formájában a nacionalizmus egyfajta doktrínává emelt, a modern világban megjelenő tudatállapottá is válhat.

„Ezen nem a nemzeti érzést mint olyat értem – ez valószínűleg viszszavezethető a törzsi érzésre a még dokumentált legkorábbi történelmi időkig. Nacionalizmuson mint tudatállapoton a nacionalizmus tudatos doktrínává emelését értem, mely az egyéni tudatállapotnak egyszerre terméke, világosabb kifejezése és szintézise is, és amelyet a társadalom elemzői hatóerőként és fegyverként ismernek fel. Ebben az értelemben nacionalizmus sem az ókori világban, sem a keresztény középkorban nem volt.”

Azaz Berlin tulajdonképpen még egy szintéziskísérletet tesz, összekapcsolja a nacionalizmus indulati felfogását Kedurie ideológia felfogásával. A végeredmény egy az indulatokra, hitekre épülő veszélyes kollektivista ideológia, s erre építve azonosítja az egész nacionalizmust annak organicista felfogásával.

Indulat és ideológia összekapcsolásának lehetősége jelzi, hogy Kedurie felfogása használható a nacionalizmus különféle típusai esetében, úgy a modernizációpárti, mint a modernizációellenes nacionalizmus magyarázatára, avagy az individualista, illetve a kollektivista nemzetfelfogás értelmezésére. Az ideológia egyesítő erejének hatékonyságszempontja egymással ellentétes morális és politikai célokat is elvisel.

Ugyanakkor Berlin szintén szembe kerül azzal a problémával, amely a nemzet jellemzőinek lezárhatatlan listájából ered. De szembe kell néznie e probléma egyik következményével is, nevezetesen, hogy az egyes egyének nemzeti identitásában sem jelennek meg azonos módon a lista különféle elemei. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden egyén viselkedik az általa törzsinek minősített nacionalizmus kötelmei szerint, például Berlint magát is beleértve. Minden bizonnyal ez a magyarázata, hogy Berlin megkülönbözteti a nacionalizmust és a nemzethez tartozást. Ezen a ponton logikai hibát vét David Miller szerint, ugyanis a nemet a faj alá rendeli. Miller észrevételénél azonban alighanem többről van szó. Nevezetesen arról, hogy Berlinnek is szembe kell néznie azzal a nehézséggel, amely a nacionalizmus egy szempontra történő redukálásából ered. Nála ez abban nyilvánul meg, hogy nacionalizmus-felfogása nem terjeszthető ki minden egyénre.

Berlin „logikai hibájával” rámutat arra a problémára, hogy, egyes emberek eltekintenek a nacionalizmustól, illetve más fogalmat keresnek a nemzethez tartozásuk kifejezésére. Következésképpen nem azonosítható minden esetben az emberi szándék, az emberi elvárás a nacionalizmus adott fajtájával.

Berlin kritikája a nacionalizmus modernizációelméletének egyik hiányosságára építhet, nevezetesen arra, hogy a nemzet számos attribútuma már a nemzetté válás folyamata előtt létezett. Berlin ugyanakkor azonosítja a nacionalizmust a nemzetelőtti hagyományvilághoz való visszatérésen alapuló nemzeti ideológiával, amely a nemzetet helyezi az első helyre az ember értékhierarchiájában. Méghozzá az actoni ellenállás-elmélettel magyarázva. Berlin nacionalizmus-felfogása a modernizációt kihagyja a nemzet lényegi attribútumai közül. Ebben az esetben persze a nacionalizmus öszszehangolása az emberi jogi liberalizmussal lehetetlenné válik. A nemzet nem jelentheti azt a területet, amelyen a negatív és pozitív szabadság kiegészítheti egymást. Az indulatszerű, hitszerű, elrendeltetésszerű, másokat idegennek, sőt ellenségesnek tekintő identitás nem alkalmas a negatív szabadság és pozitív szabadság egybehangolt jogfelfogásának megfogalmazására. A nemzeti jogok tehát aligha lehetnek emberi jogok.

A nacionalizmus berlini értelmezése valóban kizárja ezt a lehetőséget, az ilyen nacionalizmus tényleg nem emberi jogi természetű. Ám Berlin logikai hibája, s az e hiba által hagyott rés esetleges tágulása nem szüntet meg minden reményt és lehetőséget. Meg lehet kísérelni a nacionalizmus más típusának jellemzését, más értékrendre építve.

Ám a nacionalizmus törzsi felfogásából adódó problémák abban az esetben sem oldhatóak meg, ha a berlini felfogásról úgy választjuk le a nacionalizmus más válfaját, hogy a berlini felfogás alaptételeit érintetlenül hagyjuk. Például Jonathan Glover oly módon próbálja elkerülni Berlin hibáját, hogy a törzsi nacionalizmust csak a jelenség egyik válfajának tartja, különbséget téve közte és a felszabadulás nacionalizmusa közt.

Két történet

Glover szerint két története van a nacionalizmusnak. Az egyik az emberek szabadságért való harca. Például, hogy elszakadjanak nagyobb szomszédjuktól, a gyarmattartó hatalomtól, a Szovjetuniótól, s elérjék az önálló nemzet méltóságát.

A másik történet pedig a nacionalizmus törzsi konfliktusként való értelmezése.

Ezek jelennek meg az első világháború során, de napjainkban Örményország, Azerbajdzsán, Jugoszlávia utódállamainak esetében is.

Glovernek ugyanakkor meg kell adnia a kétféle nacionalizmus közös nevezőjét. Eszerint a nacionalizmus az a hit, hogy a nemzeteknek önállóknak kell lenniük. Létezik univerzális verziója, mely szerint minden nemzetnek joga van az önállóságra. És van partikuláris verziója, az adott nemzetnek kell kivívnia az önállóságot. Szerinte Európában az állam megelőzi a nemzetet, ugyanakkor létezik a nemzeti mivolt eszméje. De nem mindenhol, például Afrikában ez nem előzi meg az államot.

Ám Glover szerint az ideáltípus lényegében véve a törzsi nacionalizmus. A törzsek rendelkeztek etnicitással, közös területtel, nyelvvel és kultúrával. Mazzini nacionalistái is ezzel azonosítják: minden törzs egy nemzet, s minden nemzet egy törzs. Az egyén lojalitása ezért törzsi jellegű. A nemzeti identitás részben a múlt történetének jelentéséből van konstruálva. A nemzet közös történelme teremti meg a nemzeti egyetértést. Berlinnél fejeződik ki Glover szerint a legplasztikusabban ez a lelkiállapot, amely az elnyomatás elleni harc során születik. A nacionalizmus valóban részben a törzsiség kifejeződése, és mélyen gyökerezik a lélektanunkban. Csoportlojalitásunk ugyanis általános diszpozíciójához kapcsolódik.

Ugyanakkor Glover kapcsán felvethető, éppen példái okán, hogy elválasztható-e a két típus egymástól az ő szempontjai alapján? Vajon a Szovjetunió elleni felszabadító küzdelmek egyike-másika nem rendelkezik-e még erősebb törzsi jegyekkel, mint az első világháborút megvívó nemzetek? A probléma alighanem magával az ideáltípussal van Glover esetében is. A modernizáció kihagyása a nacionalizmus lényegi elemei közül problematikussá teszi a jelenség jellemzését. A nacionalizmus mint reakció – s a felszabadító nacionalizmus nyilvánvalóan reakció – igényel valamit, amire reagálhat. S ez a valami a mások által gyakorolt nemzeti elnyomás, tehát mások nacionalizmusa, amelynek azonban már léteznie kell. Azaz Glover egyszerre ütközik bele a nacionalizmus törzsi elméletének, a nacionalizmus felszabadítás-elméletének korlátjaiba.

Ugyanakkor Glover egy másik lényeges ponton is módosítja a berlini felfogást. Nevezetesen, hogy szerinte a törzsi pszichológiának nem minden formája veszélyes. Tehát e felfogása szerint, jóllehet a nacionalizmus hitszerű, azaz lélektani természetű ugyan (hit a nemzeti önállóság szükségességében), ám ez nem jelenti feltétlenül, hogy e lélektani természet minden esetben agresszív indulat. Amennyiben pedig Glover álláspontja elfogadható, akkor a nacionalizmus nyilvánvalóan létező lélektani vonatkozásai önmagukban nem zárják ki a kérdés emberi jogi megítélését. Ehhez azonban, Glover álláspontjából kilépve, a kérdést ki kell terjeszteni a törzsiségen túlra.

Törzsi magatartás és szabad piac

A nemzet törzsi értelmezésének megjelenik egy olyan változata, amely a fogalmat nem általában véve a modernizációval történő szembehelyezkedésként jellemzi, hanem a modern társadalom egyik felfogásának kritikáját minősíti törzsinek. Nevezetesen, ha nem fogadjuk el a szabad piac elvének dominanciáját a társadalom szervezőelveinek körében.

Például Friedrich August von Hayek ezt az ellentétet egyenesen a törzsi morál, valamint az univerzális igazságosság közti tartós öszszeütközésként, a lojalitás iránti érzék és az igazságosság iránti érzék történelmi konfliktusaként jellemzi. Az univerzális igazságosságot az igazságosság általa vallott felfogásával azonosítja, ezért a vele való szembehelyezkedés minden módját a partikularizmus formáinak minősítheti. Az univerzális igazságosság központi normájának pedig a szabad piacot tekinti. Ebből következően állíthatja, hogy a helyes magatartás szabályainak univerzális applikálása előtt még mindig az olyan partikuláris csoportok iránti lojalitás áll, mint amilyenek a különféle foglalkozások kapcsán alakulnak ki, illetve mint amilyenek a nemzetek, a fajok, illetve a vallások. Tehát minthogy ezek akadályozzák a piac szabályainak univerzális érvényesülését, primitív magatartásformáknak minősíthetők.

Hayek törzsi minősítése lényegileg tér el Berlinétől. Hayek a törzsi lojalitás forrását nem az idegenek, fejlettebbek általi elnyomatás alóli felszabadulásban látja, hanem a szabad versennyel történő szembehelyezkedésben. Ám Hayek felfogásából ennek kapcsán az is következik, hogy az adott állam fejlettsége nem a legfontosabb kritériuma törzsi minősítésének. E logika szerint ugyanis törzsi, nemzeti minősítést kellene kapnia annak a fejlett államnak, amelyik akadályozza a piaci mechanizmusok érvényesülését másokkal szemben egy adott területen, és nem törzsi és nemzeti az a fejletlenebb, amelyik az adott területen a verseny szabadságának pártján van. A kérdés persze az, hogy a szabad verseny univerzális szabályainak egy csapásra történő globális elfogadása megszüntetné-e a nemzeteket? Aligha.

Hayek értékelése abból a korábban is megjelenő szempontból indít, hogy partikularizmus és univerzalizmus konfliktusában a megoldás az univerzális szabályok maradéktalan érvényesülése. Hayek lényegében John

Ám az államok nagy része nemzetállam, és az is maradna a hayeki szabad piaci körülmények közt is. Nem válnának egy csapásra nemzetek feletti állammá, továbbra is különféle nemzeti kultúrákhoz kötődő egyének élnének területükön. Ők pedig saját kultúrájuk fejlesztésének jogát igazságosnak tekintik, e jog megvonását pedig igazságtalannak. Tehát Hayek igazságosság-felfogása és a nemzet törzsi értelmezése közt fennmarad a feszültség.

De ugyanez mondható el a felfogás további képviselői kapcsán is. Ludwig von Mises a törzsi minősítést ugyan nem alkalmazza, de a nacionalizmusban ő is az állami beavatkozás forrását látja, hasonlóan a vallásokhoz és a szocializmushoz. Minden olyan erkölcsi rend, amely ellentmond a haszonelvűség normáinak, korlátozó és kollektivista doktrínához vezet Mieses szerint, és ezért elfogadhatatlan.

Ugyanakkor ezen a ponton mind Mieses, mind pedig Hayek kapcsán egy további probléma vethető fel, nevezetesen, hogy az állami be nem avatkozás nem jelent effektív értéksemlegességet a politikai és társadalmi döntéshozatalban. Amint az már J. S. Mill kapcsán kiderült, a szabad verseny nem jelenti a kultúrák versenyének egyenlő feltételeit, és végképp nem jelenti együttműködésük szabadságát.

Létező veszélyforrás

A nacionalizmus törzsi értelmezése tehát problematikus. Nem pusztán annak okán, hogy a nemzet azonosítása a törzsiséggel téves, hiszen a nemzet lényegi vonásaiban különbözik a törzsi társadalmaktól, hanem amiatt is, hogy az azonosítás révén felvetett problémákat a törzsi minősítés nem teszi megoldhatóvá. Nemcsak újrafogalmazza az egyéni és egyetemes, valamint a nemzeti csoport közt kialakuló feszültséget, hanem fenn is tartja, konzerválja azt. S miután összekapcsolható a modernizáció egyes elemeivel anélkül, hogy magával a modernizáció elvével is összekötődne, szükségszerűnek látszóan következhet belőle az a nézet, hogy a nacionalizmus lényegét tekintve partikuláris. Keményebb változatában pedig az, hogy a nacionalizmus nem pusztán a közös származást, hanem valami ideológiailag fontosat és veszélyeset jelent: azt a meggyőződést, hogy egy csoport életformája különbözik más csoportokétól, s csoportot alkotó egyének alkatát a csoport határozza meg. Sőt ez egy olyan ideológia, mely szerint egy társadalom életének rendszere a biológiai szervezet sémájához hasonlatos, s így a társadalomorganizmus közös céljait azok a dolgok határozzák meg, amelyekre e szervezetnek szüksége van, s amelyeket a természete iránt legérzékenyebb egyének jelölnek ki szavakban, képekben vagy más egyéb kifejezésformákban, s hogy ezek a célok mindennél magasabb rendűek, személyes vagy univerzális értékekkel szemben is. A nemzeti politikát tehát azért kell követnünk, mert a miénk. Azaz nem azért kell követni elveket, szabályokat, mert azok igazságos, illetve erényes élethez vezetnek, nem azért, mert önmagukban véve jók, hanem csakis azért, mert azok az én csoportom, nemzetem értékei. Ebből pedig az következik, hogy akár nyíltan, akár burkoltan el kell fogadnunk saját nemzeti ügyünk és így nemzetünk felsőbbrendűségét. Ennek következményeit pedig megmutatta a huszadik század. Minthogy a nemzet törzsi felfogásának egyes válfajai ma is sokak értékrendjében élnek – hol nyíltan, hol titkoltan –, ezért a veszély nem szűnt meg.

A szerző politológus, a Fórum Intézet elnöke

http://www.ujszo.com/clanok.asp?cl=45565